Last Christmas

A múlt karácsony olyan volt, mint évek óta rendszeresen, azaz semmilyen, világvége-várással kombinált ünnepihangulat-mentesség, szóval kívánja vissza a fene. Gyerekkori karácsnyokra bírok már csak jó szívvel emlékezni,  amikor azt hittem, hogy az élet csupa szaloncukor meg legó, de úgy, hoy az egésznek még van valami értelme is. Ma már, a cinikus szarkazmus szkepszisének sivatagából szemlélve a körülöttem valót, az ünnpek annyit jelentenek csak, mint a harminc évvel ezelőtt nyaralások megsárgult fotói.

De nem ezlenne a téma, hanem a Múlt karácsony című film, amit tavaly ősszel mutattak be, és idén tavasszal jött ki dévédén. Én meg írtam róla kritikát, már majdnem fél órája, mert kell a  pénz, amit fizetnek érte. És rossz szokásomhoz híven, már a film közepénél nekiálltam írni, el ne felejtsem a végére a remek mondatokat, amiket a kreativitásom maradéka felöklendezett. Ám ez nagy hiba volt, mert nagyjából az utolós tizenöt percben jön a csavar a sztoriban, amiről tudjuk, hogy jön, de csak remélni merjük hogy nem az, ami végül mégis.  És innentől spoiler, ha valaki mégis menézné.

Sajátos felfogásban, végre fogyasztható módon...

Hát igen, a főszerelő csaj újonnan jött szerelme halott, halott volt már az elején is, halott a film egészében, és halott fog lenni innentől végig. Nekem úgy a kétharmadnál kezdett feltűnni, hogy mintha csak Kate,  a jó hangú de kissé kurvás tekintetű wanabe-énekesnő látná Tomot, a táncikáló álompasit, aki annyira rejtélyes és életidegen, hogy gyanakodni kezdünk, az életidegenséget ez esetben szó szerint kell érteni.

Ez a nagy fordulat egyik része, ami önmagában már nem üt akkorát, hisz a Hatodik érzék óta gyanakodva nézzük az ilyen nem evilági karaktereket, de az legalább egy jó film volt.  (Szemben mondjuk a Ghost-tal, ami akkora orbitális giccs, hogy a tévével szemközti falról lemálik tőle a tapéta.) És a Múlt karácsony is átlépi a giccshatárt, belecsap a könnycsatornába, amikor kiderül, hogy a főhősnő szívbeteg volt, az álompasit meg valahol a Piccadillyn biciklizve elcsapta egy teherautó, és csajba ültették at a szívét. A szívét (!), mi mást, egy vesetranszplantációból nyilván nem lehetett volna romantikus szálat húzni sérelmünkre, de ezt a szimbolikát még az egészen retardált nézők is fogják. Plusz értelmet nyer a címadó szám első sora, miszerint Last Christmas, I gave you my heart....

Ezzel együtt nem lehet haragudni a filmre, több ok miatt sem. Egyfelől a helyszín okán, ami London. Méghozzá egy kissé koszos, eléggé zsúfolt, állandóan esőben ázó London, ami ugyanakkor mégis olyan kellemesen otthonosnak tűnik, egyszerűen csak életszagú, és nem olyan papírmasé díszletre hajazó, mint az Igazából szerelemben, ami szintén egy lokális karácsonyi giccsbehajlás.

Másrésztmeg jók a színészek. A főszereplő Emilia Clarke, akit szerintem még sosem láttam sehol, de hát én büszkén nem nézem a Trónok harcát, mivel semmilyen kardozós, barbáros, fáklyfénynél cselszövős,  ölés közben baszós cucc nem érekel. (Én ki nem állhatom a Gyűrük urát, és csatolt részeit, aminél jobban csak a végtelenül primitív, szupehősős, képregény-adaptált okádékok tudnak kihozni a sodromból. Ceterum censeo: Amerika Kapitány dögöljön meg, fulladjon bele a Vaspók Hulkember nyálába, de izibe!) 

De Clarke művésznő itt nem trónharcol, hanem próbálja minimális erőfeszítésel össszetartani szétesőben lévő életét, ami nehezen megy neki. Mert nagyjából háromnaponta lesz hajléktalan, gyakorlatilag ki sem tud pakolni az ütött-kopott bőröndjéből, esténként leisssza magát (anyuka megfogalmazásában: iszik, mint a kefegödény), a West End-i meghallgatásokon általában kiröhögik, és egy "mindig karácsony" boltban dolgozik manónak öltözve. A boltvezető meg Mikulás, aki kínai, nő, de legalább nem is öltözik Mikulásnak. (Amúgy elmondása szerint korábban egy állatkereskedésben dolgozott, akkor Cicusnak hívták, az előtt meg egy pékségben volt Muffin, vagy röviden csak Muff... Khm...)

És mellékszál, de egy ilyen, egész évben karácsonyi tematikájú boltot én is ismertem Londonban, csak az nem a Covent Gardennél volt, mint a filmben, hanem a Tooley Streeten a Hays Galleria mellett. De már pár éve is azt tapasztaltuk, hogy bezárt, pedig bírtuk, egyszer vettem ott a páromnak egy németjuhász figurát, a gyűjteményébe. De ott egyik eladó sem volt manónak öltözve...

Vannak aztán a műben hajléktanok, akiknél a srác is önkénteskedett, és a főcsaj is bekerül a segítők közé, afféle kényszersorozottként. Mert hát egy hajléktalanokat segítő közösségi központ (ami nálunk egyeszerűen ismeretlen műfaj) ismét csk remek alkalaom egy vicceskedéssel beoltott érzelmeskedésre, de szerencsére még bőven a jó ízlés határain belül. 

Ez amúgy az egészre jellemző, van betegség, halál, depresszió, családon belüli konfliktusok, de semmi nem olyan sarkos, amint amiyen lehetne, még abba is visznek valami keserédes humort, mikor főhősnőnk időnként az utcán találja magát, egy szál bőröndel az esőben. (És mondjuk épp Brixtonban, ami egy általam indokolatlanul kedvelt része Londonnak. De hát szép az, ami érdek nélkül tetszik - mondotta volt egy Kant nevű német -, úgyhogy Brixton nekem szép, annyira, hogy többztör is adtam pénzt koldusoknak arrafelé. Na jó, néha csak azért, hogy hagyjanak már békén, én nem a gazdag amerikai turista vagyok, én a csóró ká-európai, akit azért egy-két font még nem visz csődbe.)

És egész jó a filmben Emma Thompson, aki ugyan saját beallása szerint inkább komika lenne, de rendre súlyosabb szerepekkel találják meg. Ám arról, hogy itt egy, a polgárháborús Jugoszlviából menekült, gyűrött, csúnyán öregedő és elég depressziós anyát játszik, az főleg magának köszönheti, ha már a forgatókönyv is jobbára az ő lelkén szárad.

A cucc egészében elég nézhető, a giccsfaktort tekintsük szükséges rossznak (óhatatlan veszteségnek), és aakkor nem húzzuk fel magunkat azon, hogy ezek itt mindenáron a lelkünkbe akarnak taposni, nyereségvágyból elkövetve. Hiszen azért van hangulata, ha tétje nincs is, mert azt már többször is megjátsszották mások.

Amúgy itt a link a filmhez, egy nézést megér.