Nemutazás

A nemutazás mostanában nem csak egyszerű hobbi, világnézeti baszkurálása az ember természetes elvágyódásának, de egyenesen erkölcsi kötelesség. Környzettudatos ember nem repül, hanem napvitorlással grétatunbergezik, a nem annyira környzettudatosak meg nem akarnak ős patkányként kórt terjeszteni. Esetleg tojnak az egészre, de a rendszer úgysem hagyja nekik.

A karanténos időkben egyenesen divat lett, hogy büszkén nem mennek a sehová a senkik, otthon gyártják a kovászt az erkélyen, cserépben termelt rozscipóhoz, az ablakban fotosszintetizálnak és a saját vizeletüket párolják ihatóra. Mert  a sarki bolt túl messze van, a zsömléknek túl nagy a széndioxid-lábnyoma, meg hát a vírus.

Én meg rosszul vagyok az ilyesmitől, mert olyan otthonülő lennék, aki szeret utazni. Vagyis az év nagy részében inkább itthon ülnék, de mikor elutazom, akkor hú bébi, meg sem állunk a Holdig. Utazni persze mindenféle kémiai módokon is lehet, de annak már középtávon sírás lesz a vége, a fiziki utazás pedig azért is jobb, mert arra lehet jó szível emlékezni, ellenben egy LSD-túrával vagy egy orbitális berúgással, amikre azért sokkal kisebb eséllyel.

Mindenkinek lehetnek persze nyaralós horror-sztorijai, hogy mondjuk a tengeri kilátás azt jelentette, hogy az ablak ugyan a tenger felé nézett, de csak a szálloda mosókonyháján keresztül, vagy hogy a prágai hajós városnézésen összeszarta a nadrágját, de ezek ritkák. Plusz az idő mindent megszépít, leszámítva persze saját magunkat, én például kategóriákkal randább vagyok, mint húsz évvel ezelőtt.

Szóval az utazás inkább jó, mint rossz. És én arra jutottam, hogy ennek egyszerű az oka: az utazás azt jelenti (azt az érzetet kelti), hogy benne vagyunk a világban. Aki folyton egy helyben marad, az kivonja magát a világból, és szándékosan azért kevesen döntenek így. Ahhoz szerzetesnek vagy remetének kell lenni, vagy valami modern kori jobbágynak, de ez utóbi nemutazása már nem döntés kérdése, csak kényszer. Egy szerzetes maga dönt úgy, hogy (jelentős részben) kivonja magát a világból, ugye tanultuk hogy a középkori szerzeteseknek is az egyik első szabály amit be kellett tartaniuk, az a stabilitas loci volt. Vagyis a helyben maradás, hogy nem hagyják el a monostort.

Na ez az, ami tőlem olyan messze áll, mint a Mars a túlnépesedéstől. Én az egyensúlyt szeretem: dögölhessek itthon, de közben várhassam, hogy menjek már valahová. Egyszer már írtam itt valahol, hogy Londonban lenni azért jó, mert az embernek az az érzése, a világ közepén van. Oké, egyik közepén, de az is ér. És a világ közepén lenni, azaz néhány milliomod részben a világ közepének lenni, az azért nagyon jó kis simogatás az egónknak.

Ha már nem vagyunk szerzetesek, és felválalljuk, hogy van egónk.

Mert egyébként az a nagy büdös helyzet, hogy több milliárd galaxis egyikének egy szélső spirálkarjában, egy félreeső kis naprendszer idegesítően jelentéktelen bolygóján élünk, ráadásul a bolygó létéhez képest jelentéktelen ideje. Az univerzumhoz képest csak légyszar vagyunk az 1936-os naptáron.

És innen nézve már van értelme a helyben maradásnak is. Hisz lényegében egy holdutazással sem mennénk sehová. A francba...