Park Chan-wook koreai rendező az a fazon, akitől bármit megnézek. Ha azt filmezné, ahogy valaki órákon át alszik, azt is, és közben egyre feszültebb lennék, hogy mikor jön valami véresen gyomorforgató fordulat. Például az alvó hirtelen arra ébred, hogy valami lerágta a fél arcát, vagy hogy félig halott, de tesileg. Mondjuk deréktól lefelé már mumifikálták, fejben meg még él. Vagy valami hasonló.
Az Oldboy óta minden filmjénél a legrosszabra számítok, és általában nem alaptalanul, nála viszont nincs öncélú hentelés, ha a főhős épp kalapáccsal tesz rendet a rosszfiúk között, annak oka van, nem csak súlya. És ha eszelős őrültek szaladgálnak a filmben, akkor gondosan el lesz magyarázva, hogyan eszelődtek őrültté. Lehet, hogy rámegy egy két és fél órás mozi, de el lesz magyarázva, ha beledöglenek a szereplők, akkor is. Merthogy leginkább azért beledöglenek.
Az Oldboy pont az a film, amit az ember megnéz, és azt mondja, hogy hát ez piszok jó volt, de soha többet nem akarja látni. Aztá megnézi még háromszor...
A szobalány című 2016-os filmje most került sorra, másodszor amúgy, de a hatása még mindig elementáris. Mintha az embert fejbe vernék egy ginbe áztatott kandallópárkánnyal, ami fölé egy japán szamurájkardot függesztettek.
Eleve két világ keveredik a filmben, többszörösen is. Először is a kelet a nyugattal, a japán megszállás alatt álló (1930-as évekbeli) Korea a poszt-viktoriánus Angliával, nyilván a gyarmati örökség okán, aztán a kint és bent világa a zárt és morcos udvarház kapcsán, meg a piti tolvajok és nagysítlű szélhámosok világa, a történet egésze során.
Merthogy főhősnőnk (inkább lányunk, gyanúsan sweet sixteen a csaj, bár a koráról nem esik szó) nem meglepő módon szobalánynak áll A szobalány című filmben, egy japán könyvgyüjtő arisztokratához, pontosabban annak unkohahúga mellé, lopási célzattal. Merthogy egy szerény ám büszke bűnöződinasztia sarja, már az anyja is híres tolvaj, akik eleve azért küldik oda, hogy épüljön be, mint a bonsai-ok a viktoriánus enteriőrbe. És ha már nincs a sztoriban túl sok erőszak, van benne sok erotikus kontent, elvégre hogy nézne már ki egy Park Chan-wook film tizennyolcas karika nélkül? Úgyhogy a a ház úrnője és a szobacica között furcsán fülledt hangulat lesz hamar (Korea és Japán végül Leszbosz szigetén találkozik), miközben kiderül, hogy a háziak maguk is szélhámosok, csak ők nagyban játszanak. Hogy aztán ki kivel van, ki csal meg kit a miért, az szép lassan bomlik csak ki, a néző meg leginkább zavarban van, mert neki a könyvtárszoba festményein kívül már mindenki gyanús.
És ami az egészben igazán szép: drukkolni sem lehet senkinek, a szobalány-zsebtolvajnak még leginkább, de ő meg olyan bamba néha, hogy direkt várjuk, mikor pofozzák már föl, vagy viszik valami zárt szanatóriumba. Utóbbi azért összejön némileg, de egy átvágott szélhámost nehéz sajnálni, neki markos ápolónénik képében nyal vissza a fagyi. Egy darabig, mert azért a diliház is éghető...
A rendező nyilvánvalóan azzal játszik, hogy egyelen karaktere sem fekete vagy fehér, a különbség legfeljebb annyi, hogy egyeseket azért bottal még megpiszkálnánk... és igazából a többit is, csak messzebbről. (Tényleg, az egész félig japán félig brit udvarház olyan, hogy semmi pénzért nem költöznénk oda, de lenne az a pénz, amit kifizetnénk egy ott eltöltött hétvégéért.)
Sajnálni nem tudunk senkit, a szepelők megérdemlik egymást, fura egy panoptikumot alkotnak, miközben lehet, hogy számukra mi lennénk furák, sőt biztos.
A szobalány világa egyszerre ismerős és idegen, néha egy Agatha Christie-krimiben érezzük magunkat, néha meg valami szamurájos gengszterfilmben, a történet úgy pendlizik a kettő között, mint a szereplők az udvarház faborításos-viktoriánus meg elhúzható papírfalas japános szárnya között. Mondjuk így legalább van némi fogodzónk, hogy kell érteni az aktuális párbeszédeket, ho
Eleve két világ keveredik a filmben, többszörösen is. Először is a kelet a nyugattal, a japán megszállás alatt álló (1930-as évekbeli) Korea a poszt-viktoriánus Angliával, nyilván a gyarmati örökség okán, aztán a kint és bent világa a zárt és morcos udvarház kapcsán, meg a piti tolvajok és nagysítlű szélhámosok világa, a történet egésze során.
Merthogy főhősnőnk (inkább lányunk, gyanúsan sweet sixteen a csaj, bár a koráról nem esik szó) nem meglepő módon szobalánynak áll A szobalány című filmben, egy japán könyvgyüjtő arisztokratához, pontosabban annak unkohahúga mellé, lopási célzattal. Merthogy egy szerény ám büszke bűnöződinasztia sarja, már az anyja is híres tolvaj, akik eleve azért küldik oda, hogy épüljön be, mint a bonsai-ok a viktoriánus enteriőrbe. És ha már nincs a sztoriban túl sok erőszak, van benne sok erotikus kontent, elvégre hogy nézne már ki egy Park Chan-wook film tizennyolcas karika nélkül? Úgyhogy a a ház úrnője és a szobacica között furcsán fülledt hangulat lesz hamar (Korea és Japán végül Leszbosz szigetén találkozik), miközben kiderül, hogy a háziak maguk is szélhámosok, csak ők nagyban játszanak. Hogy aztán ki kivel van, ki csal meg kit a miért, az szép lassan bomlik csak ki, a néző meg leginkább zavarban van, mert neki a könyvtárszoba festményein kívül már mindenki gyanús.
És ami az egészben igazán szép: drukkolni sem lehet senkinek, a szobalány-zsebtolvajnak még leginkább, de ő meg olyan bamba néha, hogy direkt várjuk, mikor pofozzák már föl, vagy viszik valami zárt szanatóriumba. Utóbbi azért összejön némileg, de egy átvágott szélhámost nehéz sajnálni, neki markos ápolónénik képében nyal vissza a fagyi. Egy darabig, mert azért a diliház is éghető...
A rendező nyilvánvalóan azzal játszik, hogy egyelen karaktere sem fekete vagy fehér, a különbség legfeljebb annyi, hogy egyeseket azért bottal még megpiszkálnánk... és igazából a többit is, csak messzebbről. (Tényleg, az egész félig japán félig brit udvarház olyan, hogy semmi pénzért nem költöznénk oda, de lenne az a pénz, amit kifizetnénk egy ott eltöltött hétvégéért.)
Sajnálni nem tudunk senkit, a szepelők megérdemlik egymást, fura egy panoptikumot alkotnak, miközben lehet, hogy számukra mi lennénk furák, sőt biztos.
A szobalány világa egyszerre ismerős és idegen, néha egy Agatha Christie-krimiben érezzük magunkat, néha meg valami szamurájos gengszterfilmben, a történet úgy pendlizik a kettő között, mint a szereplők az udvarház faborításos-viktoriánus meg elhúzható papírfalas japános szárnya között. Mondjuk így legalább van némi fogodzónk, hogy kell érteni az aktuális párbeszédeket, ho
gy amikor leribancozzák a leányzót, akkor azt most nyugati évődés vagy keleti erőszak-e inkább. (Az persze nem segít, mikor a a magát japánnak kiadó koreai szélhámos ribancoz a japános szobabelsőben, ám szmokingot viselve...) És egyáltalán: mit tudhat egy csaló a szerelemről? (Ez afféle tételmondat Hideko, az örökösnő szájából a Grófnak, a profi szélhámosnak.)
De ami igazán elviszi a filmet (már a folyamatosan egymást átcsesző simliskedésen, és a csavaros végkifejleten kívül) az a hangulata. Gyönyörűen fényképezett képek, jó zene, meg olyan arcok, akiket el bírunk nézegetni egy darabig. Így aztán alig tűnik föl, hogy a műegész közel két és fél óra, ami egy kicsivel rosszabb filmnél már kínosan sok lenne, de ez itt elbírja. Még zsigerelés nélkül is, ami itt elmarad, úgy tűnik a rendező a bosszú-trilógiájával kiereszette a gőzt. De a lekiterror azért pantent mód megvan.
De ami igazán elviszi a filmet (már a folyamatosan egymást átcsesző simliskedésen, és a csavaros végkifejleten kívül) az a hangulata. Gyönyörűen fényképezett képek, jó zene, meg olyan arcok, akiket el bírunk nézegetni egy darabig. Így aztán alig tűnik föl, hogy a műegész közel két és fél óra, ami egy kicsivel rosszabb filmnél már kínosan sok lenne, de ez itt elbírja. Még zsigerelés nélkül is, ami itt elmarad, úgy tűnik a rendező a bosszú-trilógiájával kiereszette a gőzt. De a lekiterror azért pantent mód megvan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése