Hófúrók

A kellően borult tavaszi délután alkalmából (avagy éljen május másodika is, énekszó és táncköszöncse) remek disztópiákat tekinettem meg filmek által, vagyis azokat. Az egyik volt a Snowpiercer című vonatos-vérengzős, amit már régóta nagyy ívben elkerültem. Pedig kár volt, jó kis darab, bár némi gyomor az kell hozzá, de én jóval ebéd után, és még vacsora előtt tekintettem meg, szóval jókor.

Magyarul a jobb híján Hófúrónak fordítható címet arra cserélték, hogy Túlélők viadala, gondolom az Éhezők viadala miatt, annak sikerét próbálta a forgalmazó némi apróra váltani, de felesleges volt, ez jobb mint az éhezős filmek együttvéve. Bár csak az elsőt bírtam végigszenvedni, de képzelem. Abból a könyv sem volt egy nagy vasziszdasz, csak azért rágtam végig magam rajta, mert egy utazáshoz azt vittem könnyed olvasnivalónak, de már repülőn rájöttem, hogy kettesével kell lapozni, annyira érdekletelenek a kaszabolások elnyúló leírásai. Igazából az a súlyos társadalomkép volt izgalmas benne, ami a Snowpiercer-ben is, vagyis hogyan lesz az emberekből egyszerre egy szabályfetisiszta náci és közben egy vérengző állat, mert a túléléshez e kettő sajátos elegye kell, legalább is egy posztapokalitikus világban.

Itt is van egy durva katonai diktatúra, jól élő elittel és kizsákmányolt aljanéppel, birodalmi rohamosztagosokkal és lázadókkal, ahol minden megnyilvánulást és viselkedést szabályoznak, a szabályszegőknek meg durva büntetés jár. Loptál, vagy csak rossz helyen hagytad a cipődet? Semmi gond, jön a büntetés, de nem levágják a kezedet, hanem először lefagyasztják (úgy, hogy közben még a testedhez tartozik) majd egy bazi nagy kalapáccsal rásóznak, amitől a jéggé fagyott végtag ezer szilánk formájában repül szét. És ez még csak a film eleje, a durvább hentesmunka később jön.

Ami viszont a Mad Max óta vászonra vitt számolatlan disztópiától megkülönbözteti ezt a filmet, az a helyszín, ugyanis az egész egy vonaton játszódik. A sztori szerint az emberiség megpróbált tenni a globális felmelegedés ellen (nagyjából napjainkban), de valami csodaszerrel túlhűtötték a Földet, beköszöntött a jégkorszak, az élővilág pedig lefagyasztás által került a kihalás állapotába. És még nem jöttek meg azok a galaktikusok, akik kiolvaszthatnák a zsiráfokat, a kengurukat, a parkolóőröket meg a hútőben felejtett lencseffőzeléket. Az emeberiség ismert maradéka egy végtelenített, földkörli pályán futó vonaton tengődik, ami egy önnfertatónak tervezett ökoszisztéma, ahol a már említett náci rezsimmel szabályozzák a népességet, a  javak elosztását és a lázongásokat, mert ez utóbbiak is a vonatot építtető főgeci tervei szerint alakulnak, és folytódnak vérbe. A vonat hátuljában nyomorognak a prolik akik furcsa proteintömböket kapnak enni, már ha kapnak, ha meg nem akkor egymást eszik meg (a csecsemők a legfinomabbak, mondja egy ponton a főhős). Pontosabban - mivel azért nem teljesen állatok - amíg lehet, egy-egy levágott végtagot osztanak meg a sorstársakkal.  Így aztán a vonat hátuljában majdnem mindenki félkezű, ami jó dolog, mert egy pár kesztyű két embernek is elég, másrészt meg a proteintömbök eredete is sejthető, alapanyaguk mondjuk úgy összefügg a népesség-szabályozással. Ja, ledarálják a hullákat.

És eme rémes részletek mellett a film komolyan nekiáll azon filozofálni, hogy tényleg meddig kell, lehet vagy érdemes elmenni a túlélésért, nem kellen-e e végre kipusztulnia a picsába annak az emberiségnek, amely már úgyis elvesztette emberi lényegét, igazából már a kannibalizmus előtt is. Hogy igen, túl kell élni, de nem minden áron.
És itt aztán semmi sincs az ókori görög sorstragédiákból, legfeljebb a végzet elkerülhetetlensége, ami egy halott bolygón azért nem nagy kunszt.  Ez egy Isten és misztikum nélküli világ, nincs lélek csak testi működés, nics megváltás, csak az első kocsikig lehet jutni, ahol jobb a kaja, de durvább az agymosás, és végül is, az még mindig ugyanez a vonat.

Kint meg hó és halál, ami persze hőseinknek néha jobb opciónak tűnik  vonatozásánál, de az a fránya életösztön nem hagyja őket, hogy csak oda jegyet váltsanak a nirvánába. Így aztán szó szerint végigölik magukat a mozdonyig, ahol az alkotó és diktátor lakozik, és miközben feltűnően hasonlít Ed Harris-re, fásultan, életunt módon náciskodik.

Szóval a Snowpiecer remek film, nem is értem miért toltam el magamtól éveken át. Hangulatában egyébként erősen hasonlít az egyik kedvencemre, a már emlegetet Oldboy-ra, pont annyira betegen erősz,akos, klausztrofób és üdvösség nélküli, de hát ilyen a világunk. És a párhuzam nem véletlen, ez is egy koreai rendező alkotása, (Bong Joon-ho az illető, just for the record), javarészt nyugati színészekkel, meg amerikai koprodukcióban de ettől még nagyon is ázsiai darab. Szerencsére. 

És ha már a színészek: Tilda Swinton olyan jól hozza sunyi, seggnyaló szadistát (aki láthatóan Heinrich Himmler és az általános iskolai orosztanárom szerelemgyereke), hogy a nézőnek már a tizedik percben kedve lenne egy szívlapáttal agyonverni. Ami persze kár lenne, mert nem lenne film.