Halálcsillag, de a miénk

Tegnap írtam Cixin Liu  (Liu Ce-hszin) egy kisregényéről, hogy aztán megnézzem az egyik  nagyregényéből készült filmet, A vándorló Földet.  Ami végre nem amerikai adaptáció, hanem eredeti kínai, de kicsit úgy, mint mondjuk a sportszermárkáik (Puna, Adios etc.), hogy ennyi erővel készülhetett volna egy kaliforniai stúdióban is, csak drágábban. Ebben viszont feltűnően kínaiul beszélnek, ami fura az echte hollywoodi külső  és belső (látvány, vágás, dramaturgia, effektek) mellett.

A sztori egyszerű alaphelyzetből indul, hogy aztán sokszor követhetetlenül bonyolítsák túl, de ilyet pont a jenki blockbusterekben is láttunk már eleget. A lényeg: a Napnak jelen tudásunk szerint van még kábé ötmilliárd éve hátra, míg vörös óriássá  fújja majd fel magát (elnyelve a Földet is), és az elég sok idő. De a történetben az van, hogy ez mindjárt bekövetkezik, úgyhogy valahogy meg kell menteni az emberiséget, ami eleve érdekes koncepció, mert nem értem, hogy de minek? Hogy szétcsesszünk egy másik bolyót egy másik naprendszerben? Ugyan már...

És az eredeti terv az, hogy nem hát, nem kell másik bolygó, ezt a mostanit csesszük tovább, pontosabban arrébb, mert az  időközben felálló vészhelyzeti Világkormány kitalálja, hogy a Földet  ki  kell mozdítani a Nap körüli pályájáról, és el kell indítani az Alfa Kentauri (nagy Cével!) felé.

Ennek érdekében bazi nagy hajtóműveket (11 kilométer magasakat!) építenek, de nagyon sokat ám, ami én speciel nem értettem. Mert ha a hajtómű a földön áll fölfelé, és  beindul,  akkor a lefelé tolja a Földet, a föld felé. Amire azt mondják asztrocsillagászok, hogy á dehogy, az űrben nincs fent meg lent, amit lehet hogy tényleg így van, de akkor honnan tudják, merre kell eltéríteni az egész  cuccot?

Mindegy, van más gond is a pusztulásra ítéltség keretrendszerében. Egyrészt van egy alternatív mozgalom, amely szerint egyszerűen át kell tölteni az emberek tudatát ámítógépekbe, és  akkor sok rossz ember is nagyon kis helyen elfér, a jókról nem is beszélve. Aztán a szervereket tartóselemekkel meg napkollektorokkal olcsón ki lehet lőni a fenébe, a  lakosság meg élhet a Mátrixban, míg valami majd csak lesz. Ám végül mégis  a bolygót evakuálják inkább, összes tartozékával együtt.

Csakhogy ha már nem keringünk a Nap körül, akkor hirtelen elég sötét lesz és hideg, indokolatlanul sok helyen és gyakran, azt meg nehéz túléni. Így sorsolásos alapon az emberiség (állatiság, növényiség) egy része leköltözik a föld alatti bunkercivilizáció városaiba, a maradék meg vagy túlél a felszínen, vagy beledöglik.  Azért egy darabig meglehetősen túlélnek, de akkor jön a Jupiter, ami bevonzza  a bolygónkat, nem a szépségével hanem erőből, gravitációval.

És a vörös szemű gázóriás gravitációs mezője földrengéseket okoz, ráadásul kezdi elszívni a Föld légkörét. Miközben az egész projektet irányító űrállomást irányító mesterséges intelligencia meg úgy dönt, hogy az állomás innentől Noé csillagközi bárkája, és elindulna keresni valami lakható bolygót, mert ez itt alattuk már esélytelen...

A végére azért, nem kevés kaotikus jövés-menés, és felettébb dilemmázás után megússzák a legnagyobb katasztrófát, ami persze már az elején várható, mert a  2019-es filmnek tavaly kijött a folytatása,  a harmadikat  meg 2027-re ígérik. Márpedig ha mindenkit meghalásig gyilkolnak már az elején, akkor  nem maradna karakter a folytatáshoz. Ilyenkor esetleg össze lehet ütni egy előzményfilmet, ám mivel  ma van  a tegnap holnapja, már tudjuk, hogy nem ez történt. Meghát ugye a regény...

A Vándorló Föld tényleg egy olyan amerikai film, amiben kínaiak kínaiul beszélnek, és Kínában készült, így aztán a grandiózus történet és látvány mellé megvan benne a kötelező családi-magánéleti szál, meg az ahhoz kapcsolódó drámák és dilemmák. Gondolom azért is, hogy egyrészt közelebb hozzák az emberhez a sztorit, másrészt meg kell egy követhető szál is a globális dráma, a hatalmi játszmák és különutas áskálódások szövevényében.

A baj az, hogy  a film felejtős, nem abban az értelemben, hogy nem megyek rá  a második részre, mert de, hanem hogy ma  már csak hézagosan emlékszem a tegnap látottakra. Leginkább az maradt meg, hogy a leglátványosabb részek olyanok lettek, mint egy igényes, de szar videojáték, a CGI-re tényleg igaz, hogy a kevesebb sokszor több. Nem pont ezért, de az egész nem okoz kulturális másnaposságot, pedig egy filmnél (könyvnél, zenénél) pont ezt várjuk. Ha már a sör folyékony kenyér, a film meg nem sör, ám nem csak kenyérrel él az ember. (Hanem szólások hülye kicsavarásával is.)

Koronázással a józan ész ellen

A Jutyúb is komoly tárháza a nyolc napon túl gyógyuló agyhalottaknak, mostanában kitüntetett figyelemmel, ööö... figyelem az ezoszittya, szentkoronázós, turbóturanista-őskeresztényes jólmegmondásokat. Egyszerűen hihetetlen szórakoztató az a szellemi leárnyékoltság, melynek biztonságos fedezékében az önjelölt próféták, felszabadultan keverik a hazugságot a műveletlenséggel. Mert igazán úgy könnyű hazudozni, ha eleve nem is tud túl sokat valaki a témájáról, legalább is a tények szintjén (hisz ő az álmok mezején legelész),  de közben magabiztos, mint egy német tank a lovasrohammal szemben, így műfajilag gyakran csúszik át nettó kioktatásba. (Én meg a soha véget nem érő mondatszörnyekbe.)

A minap találkoztam (szigorúan online nézőként) a fenti típus egyik reprezentánsával, Szántai L. mindentjobbantudóval, a  néhai Kerényi Imre-hasonmásverseny kis híján dobogósával.  Nem linkelem be a megtekintett videót, nem visz rá a lélek (nem a szent, csak a privát), rá lehet keresni a Jutyúbon. Rengeteget tanultam tőle, főleg abban a tekintetben, hogy soha, de soha ne legyek ilyen, mert sületlen ostobaságokat prófétálni hiszékenyeknek, minimum emberiség-, és józan ész elleni bűntett.

Amúgy tanításait még csak részben tudtam áttekinteni, mindent én sem bírhatok ki egy ültő helyemben, úgyhogy csak néhány gyöngyszem, melyet a Mester önzetlenül a disznók elé szórt. Elém is. (Igen, nem vagyok túl jó véleménnyel magamról.)

1.)  A szentkorona az Szentistenistváné volt, aki későbbi eredetűnek tartja, az nem történész,  muzeológus vagy valamilyen egyéb szakértő, hanem egy kókler, hazaáruló-kiterjesztéssel. Háttérhatalmilag!

2.) A szentkorona az személy, ebben a minőségében ő az uralkodó, és nemcsak szemtől szemben kell őfelségének szólítani, de így is kell rá hivatkozni.

3.) A koronát nem küldte senki, az született! (Ez elég misztikus, de rohadtul nem utópisztikus. Ez kérem retardált.)

4.) Az akkor még nem keresztényelt magyarokról azt írták hittérítők, hogy teljesen tiszták und bűntelenek voltak, mintegy a paradicsomban, mint létállapotban vigyorogtak bele a napnyugtába. (Nem is értjük, hogy nem futottak össze Ádámmal és Évával, mondhatták volna nekik, hogy itt egy kis kumisz, ez jobban hangulatba hoz, mint a tudás fájának gyümölcse, ettől aztán azt se tudod majd, fiú-e vagy, vagy lány-e? Persze lehet, hogy Ádámék meg az ősmagyarok nem egyszerre voltak paradicsom.)

5.) Egyetlen apostoli királyság volt csak a történelemeben (valamint előtte, utána és mellette), a magyar, és ez komoly dolog ám! Nem lehet mindenféle mitugrász királyság csak úgy apostoli, az apostolok nem szarral gurigáznak, ehhez kell egy komoly névtelen feljelentés, meg a pápai áldás.

6.) Amúgy az előbb említett hittérítőknek nem is a volt magyarokkal sok dolga, mármint I. István idején, hisz ő apostoli volt a királyok között. Azaz a néhai Vajkot nem is kellett megtéríteni, ellenkezőleg, ő térítette meg Európát. (És most elegánsan ugorjuk át a tényt, miszerint már a 380-ban, még a Római Birodalom idején, I. Theodosius császár államvallássá nyilvánította a kereszténységet. István térítette meg a sok pogányt, azt' annyi. Jó, hát több mint hatszáz évvel később, de visszamenőlegesen!)

És nyilván van még sok ilyen meglátás, kinyilatkoztatás, leleplezés és félremagyarázat, de csak kis adagokban merem fogyasztani. Azt még napokba telhet, hogy megemésztenem, miszerint egy tárgyat nem készítenek, hanem születik, pedig természetesnek kellene vennem, ha elhiszem, hogy Őfelsége a Korona egy személy. Mer' akkor születik! Csak nem lát, nem hall, nem beszél, azaz ő lenne a három majmok, akik ezen felül  nem csinál semmi mást sem, csak egy vitrinben peep-show a turistáknak. Ezen még mindenképp töprengenem kellene, de nem fogok.

Elvégre hülyeségekben komolyan hinni, az kemény munka ám! Csinálja más.

Tél, hideg, hó, de halál talán biztos nem

A szombatban az a jó, hogy ilyenkor nem viszem le a szemetet, nem nézem meg a postaládát, és ha pont ilyen hideg, taknyos, csuszamlós járása van az időnek, erre még mentségem is van. De ha hétágra süt a jégeső akkor is, ha meg az se, olyankor izraelita leszek, ami a zsidóságnak egy szakszerűbben vallásfókuszú elnevezése. Néha péntekenként muszlim vagyok, vasárnap meg keresztény, egyéb napokon a Repülő Spagettiszörny Egyházának tagja, náluk bármilyen napra rá  lehet kenni, hogy ez most egy pirosbetűs Fekete Szerda, ami háromnapos ünnep.

RSE-követőnek lenni amúgy is kényelmes: „A hit alapját a láthatatlan és érzékelhetetlen Repülő Spagettiszörny képezi, ami azt követően teremtette meg a világegyetemet, hogy keményen ivott. (...) A Mennyország a pasztafáriánus elképzelések szerint sörvulkánokat és egy sztriptíztáncosnő-gyárat foglal magában. A pokol hasonló, ott viszont állott a sör és a sztriptíztáncosnők nemi betegségekben szenvednek." (via wikipedia)

A menny-pokol dualista kettőssége felidéz bennem egy idézetet, nem tudom ki mondta, valami rockzenész,  de arra határozottan emlékszem, hogy fogalmam sincs hol olvastam egy talán interjúban. Szóval: a nem tudom kicsoda úgy képzelte  a Mennyországot, hogy ott minden nap kínai kaja van, a pokol meg ugyanez, csak ott pálcikával kell enni.

És akkor az első rendes téli hétvége alkalmából (majdnem azt írtam, hogy tiszteletére, de ki a fene tisztelne egy évszakot, csak mert épp beköszönt?), egy kis dinamikus zene, ha már kint hideg van, sötét és néhány különösen kitartó hófolt. Bent meg meleg, tűzforró tea, és égési sérülések a számon.

Az előadó Courtney Hadwin, egy Észak -Yorkshire-i faluból, aki számomra érthetetlen és pofátlan módon 2004-ben született, szóval összesen húsz éves, rémes. (Én 2004-ben már  egy  adag mindenféle szakos hallgatónak próbáltam bemagyarázni, hogy a szociológia a világ legérdekesebb tudománya. Mondjuk néhányuknál  bevált, akik azóta szintén...)

Courtey-t meg egyáltalán nem ismertem eddig (hja, nem sok ismerni való volt rajta innen, a távoli végekről, ha ennyi idős mindössze), Wiki szerint (miért is becézzük? Pedia Wiktória, azt' kész!) 13 évesen tűnt föl valami tehetségkutatónak marketingelt tévés vetélkedőshow-ban, és azóta nagyjából folyton fel van tűnve. Szóval úgy maradt. Illetve így, itt tart most az úgymaradásban:

p.s. A cím igazából egy verssor parafrázisa, bár gyanús, hogy az alábbi idézetben nem pont a Repülő Spagettiszörny az egy az isten.

„Most tél van és csend és hó és halál.

A föld megőszült;

Nem hajszálanként, mint a boldog ember,

Egyszerre őszült az meg, mint az isten,

Ki megteremtvén a világot, embert,

E félig istent, félig állatot,

Elborzadott a zordon mű felett

És bánatában ősz lett és öreg."

(Vörösmarty Mihály: Előszó - részlet)

Az elveszett történelem

Rakosgattam egy (kis)regényt egy ideje, hogy egyszer majd elolvasom,  ha már sokan lelkesednek érte, és végre sorra került. A címe Hangyák és dinoszauruszok - Csontcitadella és Sziklaváros elveszett történelme, és a kínai Cixin Liu  (Liu Ce-hszin, kinek hogy tetszik) követte el, aki A háromtest-probléma című bestsellert is.

És nagyon bejött, egy szuszra végigolvastam, ami persze nem nagy szám, tekintettel a terjedelmére (szűk kétszáz oldal), de tényleg nem bírtam letenni.

A történelmi példabeszéd a Kréta-korban játszódik, bár szerintem nem Krétán, ahol a címbéli két csoport felépíti a maga technikai civilizációját, néha egymás sérelmére, néha meg egymást kiegészítve. Vannak városok, gyárak, boltok, buszok, számítógépek (de például a hangyáknál a kompjúter nem elektronikus, hanem vegyi alapú, valami feromon-processzor meghajtással), úgyhogy nem nehéz ráismerni a saját modernitásunkra. Van együttműködés, ahogy kizsákmányolás is, és vannak többféle módon, akár erőszakosan is lejátszható konfliktusok.

A hangyák és a dínók ugyanis időnként háborúznak, mert  megvannak a saját érdekeik, és a méretkülönbségek ellenére mindkét társaságnak van némi stratégiai előnye a másikkal szemben. A hüllők (ahogy ezt egyik tirannoszaurusz-állagú tábornokuk megfogalmazza), egyszerűen szét is hugyozhatják a hangyák városát, míg a hangyák belülről bomlaszthatják a szauruszokat. De szó szerint, bemásznak valamelyik testnyílásukon, és csoportosan megtámadják a különböző szerveket. De mikor épp béke van lenni, ugyanezt alkalmazzák gyógyászati céllal, mondjuk tumorok ellen, avagy réges-rég a messzi-messzi galaxisban a hangyák voltak a dínók leghatékonyabb orvosai is.

Ez a kis momentum is egyszerre szól valami furcsán kitekert, alternatív evolúcióról (azon belül a fajok szimbiózisáról), meg - afféle tanmeseként - az emberek együttélésnek egy lehetséges modelljéről, miszerint a józan belátásra épülő munkamegosztásról, illetve klasszikus szociológusul: az organikus szolidaritás-alapú társadalmi integrációról. (Renden, ezt  abbahagyom...)

A hangyák szorgalmasak, rohadt sokan vannak, és felettébb aprók, ezért olyan dolgokat is képesek elvégezni, amiket a nagy böhöm hüllők nem. Ugyanakkor bolyban élőkként nélkülözik az igazi egyéniséget, így képtelenek a kreativitásra és az egyéni gondolatokra. Vagyis rászorulnak a dínókra, akik a kor innovátorai, nem mellesleg azért is, mert náluk igen sokféle faj keveredik. 

De a vége azért nem egy hepiend, a háborúkba torkolló rivalizálás és dominanciaharc faj- és korfüggetlenül konstans, itt is sírás lesz a vége, pontosabban egyfajta apokalipszis, dehát a tények makacs dolgok, még egy groteszk sci-fi esetében is. Mert az alapértelmezetten nem pusztán fantasztikus, de tudományos (ihletettségű) is, márpedig ez a parabola a maga sajátos stílusában egy kemény társadalom-, sőt civilizációkritika. Túl azon, hogy rém szórakoztató. Azt meg tudjuk, hogy a dínók kihaltak, nagyából főleg egy becsapódó aszteroida miatt, de mivel a könyvbéliek gyanúsan hasonlítottak ránk (mondhatni Saurus Sapiensek voltak), kihaltak volna amúgy is, miként mi is ki fogunk. A hangyák (meg a csótányok) azok, akik túlélnek mindent, már itt voltak előttünk, és itt lesznek jóval utánunk is, őket csak a Nap fogja kinyírni. Mikor majd egyszer sokára szupernóvává képezi tovább magát, és annyi lesz a Földnek, mint olyannak. De a rovaroknak addig még jó sok idejük van.

A szembeszegüléses egó pitiánersége

A Nemzetközi Büntetőbíróság háborús bűncselekmények miatt elfogatóparancsot adott ki Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök és Yoav Gallant volt védelmi miniszter ellen. Ez egy tegnapi hír, melyre a Felcsútok Géniusza a ma reggeli rádiós iránymutatásában reagált is:

„Itt nincs más lehetőség, szembe kell szegülni a döntéssel“ böffent ki belőle, ami megint csak szép példája annak, milyen komolyan veszi a nemzetközi jogot, sőt  a jogot egyáltalán. Úgy is, mint néhai jogász.

A szembeszegülés pedig az lesz, hogy meghívja az izraeli miniszterelnököt Magyarországra, itt meg nyilván meghosszabbítja Bicskéig. Ezzel csak annyi a gond, hogy amikor Netanjahu elvtárs leszáll a repülőről, igazából le kellene tartóztatni, ez következne Magyarország nemzetközi kötelezettségeiből, amik már  megint, és üzemszerűen lesznek szarva.

Ez a szociopata önkényúr tényleg élvezi, mikor időnként (rendszeresen) belehányhat az asztal  közepén álló levesestálba, hogy aztán egy cinikus-sértődős fejet vágva nézzen körbe: „Mi van gecik, nem szedtek? Nem vagytok éhesek? Lenézitek az én levesemet, mi? Ti senkiháziak!“ 

Egy másik hasonlattal élve, meg kicsit olyan, mint az  óvodai homokozóban a Manócska csoport réme, aki mindenkit addig pofoz a kislapáttal, míg végre egyedül maradhat abban  a homokozóban, ami tehát innentől csakis az övé. És nem veszi  észre, vagy ha igen, nem zavarja, hogy már senki sem akar játszani vele, miközben a többiek meg önfeledten fogócskáznak, egymással.

Most sem látunk mást, business as usual, megy a farokméregetős árnyékbokszolás, hisz ha már az unió a megképzett ellenség, a rosszabb mint a szovjetek, akkor ő lesz majd a bot a küllők  között, mint ez volt szíves közölni már korábban. Miközben a soros uniós elnökség is tart még, de egy kis skizoid duplagondol megoldja a kognitív disszonanciát. Miszerint a Dagadt folyamatosan szabadságharcol saját  maga ellen is, és bár érti mi itt az ellentmondás, csak nem tudja. (Mert nem akarja, ha már  a világ szerinte főleg akaratból épül.) Aminek persze van pozitív hozadéka is, hiszen ha ő az elnyomó és a szabadságharcos is egyben, akkor már  nem kétséges, győz-e a végén?

Mondjuk harcolhatna a saját  démonaival is, főleg a döbrögi-egója kapcsán mára már igen eldurvult nárcizmusával, de a vonatkozó  történelmi tapasztalatok szerint ez eddig még egyetlen tényleges- vagy reménybeli diktátornak sem sikerült.

12-144

Kaptam egy ímélt tegnap kora este, amiben egy rég nem látott ismerős reagált a reggeli posztomra. Ő, mint elkötelezett protestáns azt írta, hogy de igen is van Gondviselés (miközben az „Isten pont nem néz ide"-hipotézist karmolta), csak ezt nem mindenki veszi észre. Mert vagy nem is akar tudomást venni róla, vagy egy nettó szemétláda, aki tettlegesen iratkozik ki (folyamatosan) a kegyelemből, meg hát mindig is eleve kevesen vannak a kiválasztottak. Aszonta (írta), hogy a Bibliában lehet utánanézni, meg is adta, hol. Nos, mivel van itthon Biblia (Bhagavad-Gíta mondjuk több, háromféle magyar és háromféle angol fordításban), Buddha beszédei, de még a Mormon könyve is, utánaolvastam.

A Jelenések könyvéről lenne szó, pontosan a hetedik fejezet elejéről, mely szerint 144 ezer emberen van ott (konkrétan a homlokukon)  a pecsét, hogy ők Isten emberei, elsődleges szolgái, akik már itt, e siralomvölgyben is kiválasztottak. (Miközben egyes ezospiritiszta félbolondok szerint ők direkt az apokalipszis idején ide inkarnálódó „fénymunkások“ - na itt azért félrenyeltem a  joghurtot...) De miért pont ennyi? Nem kevés ez? Ha Isten mindenható, akkor nem tudna több embert bevenni a buliba?

Nyilván dehogynem, csak nem erről van szó. Mert 144 az 12x12, a tökéletes szám, ami úgy jön ki,  hogy Izráel fiainak tizenkét törzse volt, és mindegyikből tizenkétezer kiválasztott. Ennyiben szimbolikus, ráadásul János apostol idejében a jelenhez  képest elég kevés ember élt a Földön (vízen és levegőben még kevesebb), az emberiség összlétszáma olyan 180 millió lehetett, de több kontinensre elosztva. Na ekkor, a mediterráneumban, vagy a közel-keleten egy pár tízezres város(állam)maga volt a megalopolisz, a civilizáció központja. És ahhoz képest a 144 ezer rohadt sok, nemcsak igen nagyon szimbolikus. 

És ebből is látszik, hogy akkoriban még nem volt divatban a tízes számrendszer, a tizenkettes annál inkább. (Hiába, hogy tíz ujjunk van, ami igazából húsz, de az olyan emberi, tehát földhözragadt, de a tizenkettes az már kellően égi, hiszen az nem semmi, ha egy nem túl nagy természetes szám önmagán kívül kettővel, hárommal és hattal is osztható, hogy valaminek az egyharmada az négy, de az egynegyede az három... Nem is értem, miért nem építettek komolyabb kultuszokat a tizenkettes köré, nekem gyerekkoromban csak egy buszjárat volt, később a  , és a pont annyi dühös ember (apostolokról meg szó se esett), majd végül a 12 majom, ami az egyetlen film volt, amit egyedül is megnéztem a moziban, kényszer nélkül. (Hisz alaphelyzetben senki nem jár egyedül moziba. Magától. Olyan volt, hogy sajtóvetítésre kaptam meghívókat de az nem számít, az munka volt.)

faceboook.com

A 12 és a 144 persze máshol is felbukkan:

- II. Pius pápa 144-ben kiközösíti Markiónt, aki azt állítja, hogy az Ószövetség istene nem az igazi, omnipotens Teremtő, csak egy tökéletlen világot létrehozó démon, demiurgosz. Erre Markión saját egyházat alapít.

- A 144-es londoni busz a Muswell Hill Broadway és az Edmonton Green Bus Station között közlekedik. Ennek ugyan az égvilágon semmi jelentősége, rohadt külváros (csak én meg mániákus, úgyhogy egyszer biztos utaztam vele), a 12-es ellenben az Oxford Circus-től indul (tisztára kamu amúgy, nincs is cirkusz arra), és átvág a belvároson. Úgyhogy azt tényleg ismertem, bár ezen a környéken jobban bírtam a 3-ast, ami viszont a tizenkettő negyede, és kábé útvonalának egynegyede  lefedi a másikat (nagy jóindulattal, valamint szubjektíve kerekítetten). Véletlen?

- Kevesen tudják, de Nena egyetlen igazi slágerének is az volt az eredeti címe, hogy 144 Luftballons, 99  meg úgy lett belőle, hogy mínusz adó und járulékok.

- És van még egy, ismét vallási hivatkozás, nevezetesen 144. zsoltár (Dávidtól) amibe feltehetően már betette lábát a korabelien is létező Háttérhatalom keze, mert egyszer csak szembe jön a tízes(!) számrendszer: "Juhaink szaporodjanak ezerszeresen, s tízezerszeresen legelőinkön!“ Botrány, komolyan mondom.

Az intelligens az új okos, vagy a régi másképp?

Volt a nemrégen múltkor az a kretén „cikk“ az egyik indexes leágazásban, hogy mik jellemzők az okos emberekre, én meg a szerint nem is vagyok okos. Ami jó, mert egy bulvárizé hülye kis okoskodásoskodása szerint eleve nem is szeretnék okos lenni, annak nincs sportértéke.

Most meg ugyanott egy másik világverő szösszenet, azzal a címmel, hogy „Ez az 5 szokás leleplezi, mennyire intelligens“. Nos, én - mivel nem vagyok okos - nem is tudhatom mi az, hogy intelligens, de biztos valami szégyellnivaló, ha úgy kell leleplezni. Mert amit lepleznek azt titkolják, és azt titkolják, ami kínos, csúnya vagy rossz szaga van. Valahogy így képzelem az intelligensnek levést.

Az öt dolog, ami szokás és leleplez, a következő:

- Mindent megkérdőjeleznek: vagyis a sok akadékoskodó  köcsög az intelligens? Akkor tele van velük a lakótelep, csak nyilván ők is leplezik. vagy nem, amennyiben akadékoskodnak, a kakán is csomót keresnek. (Persze lehet, hogy nem intelligensek ők, csak annak akarnak látszani, és valaki olvasta nekik a cikket...)

- Odafigyelnek a részletekre: Ja, ez is passzol, az akadékoskodók tipikusan a részleteken akadnak fenn (úgy általában akadékoskodni amúgy is kurva nehéz lenne). Sőt a környezetemben felbukkanó, leplezetlen intelligenciák (mert  engem innentől nem vernek át, felismerem a fajtájukat) csak a részletekre figyelnek, hogy mondjuk drágult a sör, de közben magasról tesznek a javuló makrogazdasági mutatókra.

- Jó hallgatóságok: Igen, főleg mikor már nehezen forog a nyelvük, és örülnek bárkinek, aki beszél hozzájuk, azaz embernek nézi őket. (De mi az a hallgatóságok? Én főleg nézőség és olvasóság vagyok.)

- Figyelnek mások igényeire: Ez szerintem kamu, az errefelé rezidens intelligensek a saját igényeikre sem figyelnek, csak a szükségleteikre alapszinten (enni, inni, dugni, és kakálni, csak hogy legyen min csomót keresni). Esetleg figyelnek mások részleteire, de ezt most inkább nem részletezem.

- Meggondolhatják magukat: Sőt, főleg meggondolják magukat, gyakran, előre megfontolatlanul, ám visszaesőként.

És igen, eme dolgok szokásai nem annyira jellemzőek rám, azaz nem vagyok intelligens, bármi is legyen az, de aki ugye nem okos, az miért is lenne másban más?

Átrajzolni nem kell félniük

Ártunk és Ormányunk nem tétlenkedik, főleg ha a saját hatalmi érdekeiről van szó. Ennek megfelelően, már időben elkezdték  a felkészülést a 2026-os választásokra, ammennyiben teljes erővel dübörög a karaktergyilkosság-alapú  primitív propaganda (ami persze dübörög úgy 2001-2002  óta folyamatosan, de már '98-tól erősen), illetve szokásukhoz híven átírják a választás szabályait, ezen belül épp a választókerületi határokat úgy, hogy az nekik jó  legyen. A  potenciális kihívó(k)nak meg rossz. Elvégre miért van az embernek teljhatalma, ha még csak vissza sem él vele? A felcsútista szekta, meg a vezére nem holmi finnyáskodó liberális entelektüelek gyülekezete, akik azzal jönnek hogy önmérséklet, a hozzájuk képest mást gondolók tiszteletben tartása, és hasonló marhaságok. Ők az erőt tisztelik, a mindenen átgázoló  akarnokságot. A  pátvezér és  kancellár a tökös falusi gyerek, akinek az óvodában is disznóvágás volt a jele, meg ő a munkásököl (egyenest az ELTE jogi karáról, meg Oxfordból posztgraduálisan), aki odacsap ahova köll!

Ha választókerületeket kell szétbaszni, mert úgy állnak a számok, akkor íme itt az aktuális gaztette, mellyel pont azt tette.

Ez a választókerületi határokkal manipulálás (magyarul gerrymandering), enyhe megfogalmazásban önkényes, önző és ártalmas faszság, karcosabban meg alkotmányos (izé, alaptörvényes?) puccs, a demokrácia semmibe vétele. Amiben nyilván nincs semmi különös, semmibe veszik azt már régen méltóságos uramék, akik tényleg egy Döbrögi-pozitív Lúdas Matyiban szeretnének élni, és láthatóan dolgoznak is ezen.

És adódna a kérdés,  hogy ha már átrajzolnak,  nem lehetne ezzel arányosabbá tenni a választási rendszert? Hogy legalább nagyjából ugyanannyit érjen egy szavazat, függetlenül attól, hogy Somogyban vagy a fővárosban adták le. Egyébként nem lehetne, még szép hogy nem, a végén még veszélybe kerülne a rohadék kis kvázi-egypártrendszerük, márpedig máshoz nem értenek. Beleértve a felelős kormányzást is, ahhoz különösen nem, ha jó  a külgazdasági környezet, meg éppen nem szarják telibe az EU-t (azaz jönnek a támogatások), akkor elvannak, ha meg nem, akkor is, csak kínai hitelből, amit majd valakik biztos visszafizetnek egyszer, ők a maguk részéről addig is újabb hitelekből törlesztgetnek kissé. Utánuk a vízözön főleg, a magánvagyonok prémium-túlélőcsomag része meg valószínűleg a Kajmán-szigeteken.

De utóbbiakat csak akkor kell élesíteni, ha nem nyernek másfél év múlva, és ugye addig még kurva sokszor írhatják át a szabályokat, a számok aktuális állásának függvényében, és igen, különös kegyetlenséggel, sérelmünkre. (Elvégre mivé  is lenne a hova lesz a quo vadis?)

A vallásos-vallomásos tudjafene

"Ha Jézus az út, és kereszténynek lenni annyi, mint Krisztusban élni, az nem azt jelenti, hogy a keresztények útban vannak?" 

(Jimmy Carr, ír-brit komikus, és vacak műsorok vezetője)

Voltam én már hardcore ateista, dialektikus materialista aszcendenssel (a Hegel-Marx feszültségforrás felől), kis híján buddhista, a magam módján krisnás, és mostanában leginkább agnosztikus vagyok, aki szerint tudja fene, hogy is van az Élet, a Világmindenség meg Minden. Ez az igazi langyos középszer, kevesebb önutálattal megfogalmazva, egy józan kritikai hozzáállás, szarkasztikusan pedig a „fogjuk meg, és vigyétek!“ cinizmusa, miszerint higgyen mindenki, amiben akar, pont leszarom, amíg nem akarnak falhoz állítani emiatt.

Amúgy is képzett frazeológus vagyok, a Zobroki Zuárd Tájjellegű Népfőiskolán leveleztem össze a diplomavégzésem, és alkalmazott demagógiából írtam a szakdolgozatomat. Is, meg azóta sok mindent. És ennek fényében számomra egyértelmű, hogy az ateizmus gázos (egyszer megdöglünk, és nincs több próbálkozás), az agnoszticizmus megúszós (valami úgyis lesz, minek görcsölni), a vallás meg kényelmes, de meseszerű (félistenek fuvoláznak mennyei bogyókon, de örökké ám, mint egy dzsánki, aki a végén úgy maradt).

Miközben a tapasztalati valóságban minden áldott nap egyre áldatlanabb a helyzet, most akkor vagy adásszünet van a Gondviselésben, vagy az nincs is. Elvégre ha van Isten, aki a teremtő, az nem jelenti azt, hogy foglalkoznia kellene a világgal, megteremtette, azt' annyi, ez lenne a felvilágásodás-kori deizmus lényege. Néha azért leporolja a teremtést, de már nem festi újra, a leporolást meg innen lentől úgy érzékeljük, hogy árvíz (esetleg özön), tornádó, vagy az a bazi nagy kisbolygó a Deep Impact című armageddonból.

Ám egy nemrég látott dán filmben (Az árnyék a szememben) volt egy szellemes megfejtés (szerintem már említettem korábban), egy katolikus lányiskolában ténykedő, kissé szkeptikus apácától. Ennek lényege, hogy az isteni idő (ami lehet, hogy nincs, már ha az illető entitás időtlen) nem a földi idő léptékében működik, azaz van Gondviselés, csak ha Isten pislog egyet, vagy egy pillanatra nem néz ide, az nálunk idelent lehet akár egy évszázad vagy évezred is is. Vagyis generációk élik meg, hogy csupa rossz dolog történik, a rossz és a jó emberekkel egyaránt, ha van is valamiféle  isten, már rég nem  foglalkozik a világgal.

Nekem ez egy szimpatikus megközelítés, mert lényegében mindegy, hogy valaki elszántan vallásos (hittel vagy a nélkül, mert a vallás meg a hit, az két halmaz, melyek persze metszik egymást), a maga módján hívő, meggyőződésesen nem az, vagy a kitudhatjaezt?-paradigma képviselője, ez a magyarázat minden nézőpontba belefér.

p.s. Vallás és ateizmus, Tóta W. elővezetésében, ha valakit érdekel:

https://www.youtube.com/watch?v=MSIS3qKTOQw&t=9s

Ahhoz, hogy valaki bélyeget gyűjtsön, nem kell félőrültnek lennie. De sokat segít.

A majdnem, az ál, és a nyomokban sem (mint ez is itt valamelyik)

„A természettudomány szenzációs eredményeket ad egy szörnyen unalmas folyamat eredményeként; a filozófia unalmas eredményeket ad egy szenzációs folyamat eredményeként; az irodalom szenzációs eredményeket ad egy szenzációs folyamat eredményeként; és a közgazdaságtan unalmas eredményeket ad egy unalmas folyamat eredményeként.“

(Nassim Nicholas Taleb, libanoni-amerikai esszéista)

A fene se tudja már melyik podcast-et hallgattam, mikor egyszer  csak arról kezdett beszélni két meglett férfihang (lehet hogy a Tilos Rádió volt?), hogy micsoda kvázi- vagy áltudományok terjengenek körülöttünk, melyekre jellemző a jól hangzó, de teljesen fals „tudás“ komoly tudományként való előadása.

Én meg lángossütés közben elkezdtem azon gondolkodni, vajon mi a különbség a kvázi- meg az áltudomány között? Már ha nem színonímái egymásnak, de arra jutottam, hogy nem. Mindkettő a modern (gyökereiben pozitivista) tudományt próbálja, legalább külsőségeiben utánozni, hogy egyéni vagy kollektív butaságból fakadóan, valami kisebbrendűségi-érzés görcsös kompenzációjaként, avagy szimplán anyagi haszonszerzés miatt (azaz lehúzási céllal), az már mindegy is.

És nem fogok most itt előadni valami nagyívű tudományelméletet (azt csináltam régen pénzért, a helyi egyetemen, de most nem fizet érte senki), csak khmm..., az áltudomány kvázi-elméletét, ez esetben szó szerint konyhafilozófiaként. (Zöldségleves, lángos és vaníliapuding által keretezve.) Nagyjából eredetiség nélkül, hisz - Daniel Dennett szerint - a tudós (aki nem vagyok) is csak a könyvtár egy módszere arra, hogy egy másik könyvtárat hozzon létre.

No.1. A legfontosabb, hogy a kvázi- és az áltudomány között igazából nem is érdemes különbséget tenni, baromság mind a kettő, de ha nagyon ráérünk/ unatkozunk/ nem akarunk nekiállni a porszívózni, akkor lehetséges. Felesleges, ám lehetséges.

No.2. A két kategória közt a különbség fokozati, azaz az elsőnél  a második, a kvázinál  az ál szignifikánsabban ostobább. Mondhatni a kvázi-tudomány egy régebben kisiklott vonat, aminek a személyzete próbál úgy csinálni, mintha még mindig mennének valahova, míg az áltudománynál vonat sincs, csak személyzet, akik egymás vállát fogva vonatoznak a réten, és teli torokból üvöltik, hogy elöl ül a masiniszta. (Miközben mind állnak!)

No.3.1. Kvázi-tudomány

A kvázi-tudomány az majdnem, de alapvető okokból mégsem tudomány. Mert nincs meg benne a három klasszikus alapelemből kettő sem. Jobb esetben talán másfél.

Mert  a kiindulóponton még lehetne tudomány, ugyanis (és ez az első elem) képes releváns kérdéseket megfogalmazni, bár nem mindig teszi. Mondjuk az, hogy is néz ki a klímaváltozás pontosan, illetve milyen magyarázatai lehetnek, az releváns (lényeges, a tárgyhoz tartozó)  kérdés, de az, hogy kik akarják a "klímahazugságot" elhitetni velünk, hogy ez tényleg van, az már egy megalapozatlan összeesküvés-elméletből levezetett, sugalmazó kérdés-szerűség csupán.

De ha van is egy érvényes kérdés, a majdnem-tudósok jellemzően nem rendelkeznek azzal a módszertani tudással, (és ez a második összetevő) amivel valódi válaszokat kereshetnének, miközben egy érvénytelen kérdésnél ez már nem is probléma. („Berúgtam reggel, innentől szabad az egész napom!“ - Értelmetlen a kérdés, ki nem szarja le, hogy lehetne kideríteni a választ!) 

De ha elő is kerül valami bevett vizsgálati módszer, a majdnem-tudósok  jellegzetes betegsége, hogy minden áron be akarják beszélni a közönségüknek, hogy amit állítanak az bizonyított. Mert abban a 19. századi felfogásban ragadtak, hogy az a tudományos, ami bizonyított. De a klasszikus pozitivista nézettel szemben egy mondjuk hogy neopozitivista álláspont (Karl R. Popper) szerint a tudományos tudás lényege épp az,  hogy cáfolható. Racionális kritikával illethető, hisz ami nem, az legfeljebb egy vallási dogma, vagy óriásplakátra írható ostoba propaganda.

Úgyhogy módszertani hiányosságok miatt  a kvázi-tudomány akkor se jut messzire, ha véletlenül épp értelmes kérdéseket tesz fel. Viszont nagyon magabiztosan használja a tudományos, vagy annak látszó szakkifejezéseket (mert a harmadik elem a fogalmi tisztaság, egyértelműség lenne), néha rosszul, néha csak simán felületesen, de  a funkciója mindig az, hogy elfedje a kérdésfelvetés és/vagy a módszertan hézagait.

Példa: 

1. A kérdés: Jó egyáltalán bármire a homeopátia? (A hivatalos, akadémiai tudomány szerint nem, de ugye azok a hivatásos tudósok, meg a háttérhatalom, meg a gyógyszerlobbi, azok így egy banda. Ám mivel egyáltalán van álláspontja az akadémikusoknak, legalább tuti, hogy  releváns a kérdés.)

2. A módszer: Nosza, nézzük meg, hányan gyógyulnak ki a  mindenféle nyavalyákból a homeopátiás szerektől. Azaz soroljunk fel eseteket, mikor valaki ilyen, milliószorosan higított  izét fogyasztott, és  meggyógyult. És közben felejtsük el azokat az eseteket, amikor meg nem, elvégre az most nem tárgya a „kutatásnak“.  Így nincs adat arról, milyen arányban is kuruzslásolják egészségessé  a betegeket, illetve arról sem hogy:

- ez mennyiben  a homeopátiás cucc érdeme, és nem mondjuk sima placebo-hatás,

- illetve hogy milyen mértékűa javulások, meg mennyire tartós,

- plusz akkor ez most valami hivatalos orvosi eredmény alapján gyógyulás, vagy pusztán          önbevallásos alapon, mikor Manyika néni határozottan jobban érzi magát?

- És a „vivőanyag“ amiben felismerhetetlenné higították a „hatóanyagot“ lehet például alkohol is, na attól a legtöbben eleve jobban érzik  magukat.

3. A fogalmi keret: Dinamizálás, trituráció, fluxiós potenciálás, energetizálás - megannyi bájos ökörség, ami magyarul már  nem hangzana olyan jól. Avagy a dinamizálás, potenciálás meg az energetizálás az igazából ugyanaz, a trituráció meg annnyit tesz, hogy dörzsölés. De a terminus technicusok  anankasztikus használata  mintegy  validálja a pszeudo-szcientisták episztemológiai pozícióját. Szar ügy, de ez van.

No, 3.2. Áltudomány

Az áltudomány a kvázival ellenben már olyan, hogy a feltett kérdéseknek nincs semmi relevanciája, rosszabb esetben értelme se, ezért a módszertan nem kérdés, hisz nincs mit kutatni rajta. Ilyenkor marad a szakkifejezésekből, vagy annak látszó betűkupacokból összehalandzsázott sületlenség, aminek mechanizmusa baromi egyszerű: az ember nem érti, biztos mert annyira nagyon tudományosan elvontan szakszerű, hogy az nekünk már magas. Mert ami érthető, az túl egyszerű, azt a hülye is tudja, ha már eleve szélsőértékekben gondolkodik a többség. Miszerint egy tudás(elem) vagy evidens, azaz egyszerű mint a faék, valamint közhely és óvodás szint, vagy kibaszott szakszerű, mélyértelműen magasszintű, agyalós cucc, és ezek között nincs semmi, csak a néma csend. Aki nem akadémikus az egy műveletlen, buta tuskó, ha mégis ért valamihez, akkor szakbarbár.

Ebben a keretrendszerben pedig az áltudományok frontharcosai technoblablába vagy misztikus-ezoterikus halandzsába fullasztják baromságaikat, ami két dologra is jó. Először is, mivel az efféle szövegelés eleve az érvek hiányát fedi el, nem lehet ellenérveket felhozni, hisz nincs mivel szemben, mihez képest érvelni. (Legfeljebb provokatív kérdéseket lehet feltenni, hogy  mégis mire alapozza a bárki a tetszőleges légből kapott lázálmait? Csak ezekből legfeljebb egymás mellet elbeszélés lesz.)

Példa: 

1. Az irreleváns és/vagy értelmetlen kérdés: Hány angyal tud egyszerre táncolni egy tű fokán?

2. A nem létező módszertan: Ja kérem, az angyalokat nem lehet megmérni, megszámolni, mert nem e világ részei, és nem is érzékeljük őket, csak ha ők akarják. A tű fokán táncolós kérdés meg jogos, mert ugyan tudjuk, hogy alapból nem tudhatjuk rá a választ, de egyúttal rávilágít arra, ők mennyire más létsíkon vannak, aminek létezését érdemes fejben tartani. Ja, és a választ nem kitalálni kell, hanem átérezni.

3. A mindent elfedő halandzsa: Igazából végtelen sok angyal tud egyszerre táncolni egy tű fokán, de ha úgy akarják egy se. (Ezért sem lehet egyetlen, minden mást  kizáró válaszunk.) Mert nem anyagi természetűek,  az empirikus, mintegy magánvaló létsíkhoz képest transzcendensek, vagyis az anyagi helyett az antianyagi világot képviselik. Ennek megfelelően tulajdonságaik összessége is ab ovo az ember nembéli lényegéhez tartozó differentia specifica-knak mintegy tükörképe. Ami számunkra korlát, az számukra csak egy kapu, ahol tetszésük szerint beléphetnek a korlátozott emberi megismerés spektrumába, hogy megosszák velünk az univerzális tudás azon szegmenséből származó információkat... (És igen, ez bármeddig folytatódhat, a semmitmondás semmilyen határt nem ismer.)

No.4. És ezeken túl...

Nos, ami a fentieken is túl van, az az emberi tudásnak az a mezője, ahol már nem számít a kijelentések igazságértéke, ezért nem kell ügyelni a látszatra sem, hisz a befogadóknak eleve nincs igénye arra, hogy bárki a jól rejtegetett intellektusukra hasson. Nem az érvek általi meggyőzés a lényeg, hanem a vakhit, az áltudományon is túli tudásnak egyszerűen nincs kapcsolata a valósággal. Valami kitalált világ végtelenül egyszerű meséi tartoznak ide, a maguk egymondatos, általános, de szándékaik szerint gyomorbavágó  üzeneteivel.

És az ilyenfajta tudások halmazába tartozhat egynéhány vallás  is, de az itt és mostban lezt leggyakrabban úgy hívjuk, hogy politikai kommunikáció.

Összességében a majdnem- és az egyáltalán nem tudományokban az a közös (a politikai kampányokkal és a reklámok nagy részével együtt), hogy baromság persze az egész, csak közben elég sokaknak tűnik úgy, hogy van benne rendszer. Akkor is,  ha nincs, de nyomokban se nagyon. A lényeg annyi,  hogy ha valami nyilvánvaló hülyeséget mondasz, hülyének néznek, de ha összeszedsz pár tucat embert, és iskolát alapítotok,  máris van egy lektorált szaktudásotok. És onnantól már magabiztosan hívhatjátok magatokat intézetnek, kutatóközpontnak vagy a akadémiának, ami persze csak annyiban az, amennyiben a borlovagrendek tagjai igazi lovagok. De ez más egy másik történet.

(Abstract: A kvázi-tudományoknak lehetnek lényeget érintő kérdései, de a módszertanuk felületes=és vagy hiányos, amit a szaknyelvnek látszó kommunikációs kóddal fednek el. A áltudománynak pedig már a  kérdései is marhaságok, , módszere nincs, csak megérzései, és a tudományosnak

Kommentvadászat

A tévesen parlamentnek hívott bábszínház I.Gazságügyi Bizottságának tegnapi ülésén napirendre került „az internetes agresszió visszaszorításáról” szóló törvényjavaslat is. Hát igen, az internet az olyan, hogy ott törvényekkel lehet a legjobban, a legyorsabban és a legelrettentőbb módon visszaszorítani a főleg verbális erőszakot. A javaslat szerint nem csak a cikkek, de a kommentek miatt is lehet majd akár egy év börtönt kapni, amennyiben a tartalom „... beazonosítható személlyel vagy személyekkel szembeni erőszakos, halált okozó, vagy különös kegyetlenséggel elkövetett büntetendő cselekményre irányuló szándékot vagy kívánságot fejez ki”

Ez szépen hangzik (na nem annyira nagyon), ámde:

- Hogy mi az erőszakos, az majd ki mondja meg jól?

- Ha valaki azt kommenteli mondjuk egy jutyúbos klip alá, hogy „Idejössz, megütlek, megfekszel geci!“, akkor azt sejthetjük kinek szól a fenyegetés (feltéve hogy nem a Száztagú Cigányzenekar szerepelt a videón), pláne ha egy másik kommentelőre reagál, pedagógiai célzattal. De ki lehet a szándéka szerinti gecifektető? Mert killer023106fuckyou eleve egy kamu fészbukprofillal jelentkezett be egy dél-koreai szerveren keresztül, és akkor Szabó hadnagy találja ki, hogy Mátészalka melyik részén lakik igazából?

- Érti-e az algoritmus vagy a hatóság (már ha a kettő nem ugyanaz lesz hamarosan) például az iróniát. „Olyat küldtem át az előbb, hogy bele fogsz dögleni!“ esetleg „Ha nem lájkolsz, kibelezlek mocsok. És szombaton nem hagyunk neked a krémesből!“ - az persze kérdéses, hogy a másodikból melyiket veszi majd durvább fenyegetésnek.

- Kinek lesz erre energiája? Az oké, hogy valami AI-t ráeresztenek a... a mire is? Az internetre úgy általában, vagy a fészbuk-insta-x-pornhub szentháromnegyedeség lesz a célkeresztben? Vagy - és ez a valószínűbb - simán csak várják a komoly, névtelen feljelentéseket, elvégre ha valakit nem zavar, hogy egy ismeretlen ki akarja belezni a kommentfalon, akkor az egész már nem is számít.

- De ironizálni semmiképp nem lesz érdemes, mert vagy feljelent az algoritmus, vagy a sértődős másik, hiszen egyiknek sem kell értenie az iróniát, ilyesmi nincs beleírva az Alapkotmánytörvénybe.

- És onnantól a bíróságok majd főleg véresszájú kommentelőkkel foglalkoznak működési idejük  nagy részében? Mert ez esetben most kell bankot rabolni, pizzaszószt sikkasztani a konyháról, vagy felpofozni bárki, a lényeg  csak annyi, hogy előtte ne fenyegessük online.

És hát vannak még potenciális problémák. Mondjuk amikor vitéz Bayer Ötösszámú  Párttagkönyv Zsolt a „taknyukon meg a vérükön“ akar kirángatni ellenzéki politikusokat innen-onnan, akkor az minek számít? Gondolom irodalmi munkássága részének, elvégre oly szelíd ember ő, olyan mélyen, igazi krisztusi módon keresztény,  hogy az efféle megmondásait lehetetlen agresszív fenyegetődzésnek értékelni. (A másik verzió, hogy ilyenkor hisztizik az elvtárs, vörös, ökölbe szorított fejjel, sőt még az lehet, hogy közben dühösen toppant! Ez esetben viszont jogilag nem vonható felelősségre, hisz fejben középső csoportos óvodás. Esetileg.)

Ha egy társadalomban olyan a közügyekről való nyilvános beszéd színvonala, mint nálunk, ott a gazságügyi bizottság nertársai ne csodálkozzanak a bármilyen téma kapcsán felhabzó online erőszakosságon. A velünk egyet nem értők embernek nézése kulturális kérdés, jogilag csak a szarnak adnak egy pofont. 

Miközben a gyűlöletbeszéd, a zsarolás meg a fenyegetés eddig is üldözött volt, látjuk milyen eredménnyel, szóval egy efféle törvény két dologra lehet majd jó, a rezsimnek persze.

- Egyrészt úgy csinálhatnak általa, mintha csinálnának valami. Valamit, ami számít.

- Másrészt meg egy újabb széles spektrumon lehet vegzálni bárkit, akinek nem tetszik a pofája. (Szerkesztőségektől a mezei kommentelőkig bárkit. Mert eddig nagyjából csak szerkesztőségeket és egyes újságírókat basztathattak, de ha ezt az izét elfogadják, új és fényes horizontok nyílhatnak a  hatalmi arrogancia számára.)

Ölve élni (avagy a benne lakó Raszkolnyikov)

Woody Allen jó darabig dolgozott úgy, hogy szigorú  menetrend szerint minden évben csinált egy-egy filmet, és hát a mennyiség időnként a minőség rovására ment. A soros darab 2015-ben az Abszurd alak volt, egy közepes fekete komédia, túlsúlyos morális dilemmákkal. Úgy értem, a felütéshez képest lesz túl súlyos a sztori második fele, bár sejthető, hova fut majd ki. (Spoiler: valakinek meg kell  halnia.)

Minőségét tekintve is felső-közepes, bár inkább Allen jobb művei közé tartozik, csak tényleg nem tudja eltalálni, mi is lenne a műfaja.

A főszereplő, Abe Lucas (Joaquin Phoenix) filozófiatanár, mellesleg gyakorló piás, aki egy kisvárosi főiskolán vállal állást,  és hamar afféle rocksztár lesz. Hisz egyfelől folytonos pletykák tárgyává válik a magánélete (elhagyta a felesége, iszik, az előző munkahelyén is ágyba vitte az összes csinos csajt), és  a többi tanárhoz képest megalaza, vagy máshonnan nézve egy kiégett, cinikus alak, aki viszont olyanokat mondd, hogy „a legtöbb filozófia verbális maszturbáció”, és egész emelkedett bölcsészkedést leviszi a mindennapi élet (sötét oldalának) szintjére.

Miközben két nőstény is rávetné magát, egyfelől a középkorú, vacak házasságában unatkozó kolléga, másfelől meg az okos és vonzó tanítvány, de minden híreszteléssel szemben Abe egyikre se mozdul rá. Csak barátkozik,  és nem akar mélyebb kapcsolatot, feltehetően impotens is már, plusz eleve egy magának való fazon. De legalább a munkája sem érdekli különösebben, rutinból nyomja még az előadásokon Heidegger meg Kierkegaard filozófiai nagyon meglátásait, de azzal a kommentárral, hogy persze mindennek az élethez azért nem sok köze van.

Aztán egyszer épp Jill-el, a Tanítvánnyal (Emma Stone) vacsorál egy bisztróban, akivel  akaratlanul is kihallgatják a szomszéd asztalnál zajló beszélgetést. Egy korrupt bíróról, aki egy gyerekelhelyezési-perben tönkretett egy anyát, meg persze a gyerekeit. Így nemsoká Abe lesz a szomszéd asztalnál ülő ölő, mikor eltervezi, hogy ő bizony kinyírja a bírót. Ezzel jót tesz a világnak, és végre tesz valamit egyáltalán, a sok verbális maszturbálás után, illetve helyett. Ráadásul ez a tökéletes bűntény: nem ismeri a leendő áldozatot, a másik asztalnál beszélgetők sem ismerik őt, nincs közvetlen indítéka, szóval eleve gyanúba sem kerülhet. Az meg csak hab a tortán, ha egy rohadékkal kevesebb járkál szabadon. 

A gyilkosság kétségtelenül radikális terápia életuntság ellen, de beválik, filozófusunk régi énje kezd tőle visszatérni Zombiföldről, még a libidója is feltámad. (Már az ölés tervezgetésétől feláll neki, rá is repül a nyomulós kolléganőre rögvest.)

Igazából az egész olyan, mint egy fekete humorba áztatott, és az alapműnél sokkal távolságtartóbb Bűn és bűnhődés, ahol Abe lenne Raszkolnyikov, akivel ellentétben viszont nem akar bűnhődni, így eleve okosabban állt neki gyilkolni. Például fel sem merül a pisztoly-kés-jégcsákány paradigma, ő mérgez, mint afféle entellektüel. (Mint a Szaffi című klasszikus rajzfilmből is tudjuk, egy értelmiségi megválogatja  milyen bűnökben utazik: méregkeverés, pénzhamisítás, filmkritika...)

A gyilkosságtól felszabadultan pedig újra élni akar, kezdi élvezni a világot, és mikor minden elővigyázatossága ellenére szorulni kezd körülötte a hurok, már morális dilemmái sincsenek. Nem mintha addig olyan nagyon lettek volna...

Az Abszurd alak nem rossz film, sőt, elég jó, de az egyértelmű, hogy a Phoenix-Stone páros viszi el a hátán az egészet, nélkülük itt-ott azért rém unalmas lenne. Az viszont végig idegesített, hogy Phoenix itt egy az egyben úgy néz ki, mint Leonard az Agymenőkből, és ugyanaz a szinkronhangja, szóval folyamatosan zavar támad tőle az Erőben. (A szinkron generálisan is csapnivaló.)

De most keresek valami darabolós horrort, ahol az ölésnek súlya van, de nagy drámát azért nem csinálnak belőle, legfeljebb nagy koszt és rendetlenséget, mondjuk egy vérben úszó nyaralóban.

Idézőjelek kora

A Dagadt „váratlanul“ felbukkant valami meghívásos alapon felcsútista „lakossági fórumon“ (unom már az idézőjeleket, persze, de  muszáj, mert ebben a propaganda-látszatvilágban semmit nem az, aminek hívják), ahol bevett módon a Nemzeti Inzultáció című óvodás szintű agysorvasztásukat promózták a Párt nem igazán legélesebb kései, a fiókból.

És akkor a pártvezér és kancellárnak az röppent ki fogai kerítésén, hogy:

"Ha veszítünk, mindent veszítünk: annyi a családvédelemnek, a migránsok elleni védekezésnek, a gazdasági semlegességnek, a rezsivédelemnek.“

Én meg szokás szerint nézek hülyén magam elé, hogy de ezek tényleg nem unják még? Minimum 2002 óta mindig az a felcsútista mantra, minden kibaszott választás (parlamenti, önkormányzati, helyi időközi, európai) előtt, hogy ha nem a csak ők nyernek, akkor itt a világvége, mindennek annyi, de annyira, hogy még nekik is.

És itt van a kutya lényege elásva. Leszarják ők az úgynevezett „népet“, az  csak  lakónépesség, adófizetők halmaza, neojobbágyság és törzsszavazóvá manipulálható humánmassza, egyszerű mennyiségi kérdés. Hogy milyen az életminősége eme sokaknak, az már érdektelen, a csúcson lévők alapvetőan a bankszámlájuk fénytörésében szemlélik a világot. A valóság annyit is ér, amennyije van! Azaz a „mindent elveszíthetünk“ valójában nem a „rezsicsökkentésre“ vonatkozik, az eleve egy ordas nagy kamu, nem a migránsellenes védekezésre (az is az, kurvára senki nem akar nálunk maradni, de legalább a magyarok közül is elment már, aki csak tehette), a családvédelem meg nagy részben A Család védelmét jelenti, főleg az uniós számonkérésekkel szemben.

Amit veszíthetnek, az stadionokban, birtokokban (Hatvanpuszta megvan?), kastélyokban, termőföldekben, a Balatonban, komplett gazdasági szektorokban és sokszorosan túlárazott közbeszerzésekben mérhető. Meg ugye a kamu állások milliós fizetésekkel, azok is nagyon hiányoznának. De talán a legfontosabb hiányérzetet a gyakorlatilag korlátlan hatalom elvesztése okozná.

Már sokszor leírtam, szerintem itt is, hogy a teljhatalom a legdurvább keménydrog, arról nem lehet lejönni, mert a „nekünk mindent szabad“ felhőtlensége találkozik a mindenki más  lenézésének és megtaposásának szadisztikusan páratlan élményével, miközben mindezt beragyogja a félhülyére manipulált szektatagok kritikátlan rajongásának fénye! (Fú, ez annyira nyálasan ócska egy modorosság lett, hogy komolyan kedvem támadt önkényúrnak lenni. Ceterum censeo: Végre betilthatnám az operettet!)

Persze a felcsúti hablatyolt még a jobboldali közösségről, amit ő csak messziről láthat, mert nem polgári, nem konzervatív csak populista, „Elvek és értékek  kíméljenek!“ -alapon. Hisz mi másról is szólna az a mondta, miszerint: „Nekünk a világon mindenkivel kereskednünk kell, együtt kell működnünk, akitől hasznot remélhetünk.”

Az egész rezsim kulcsszava a haszon, pontosabban az ő hasznuk (hatalom, pénz, mámor), ami azon túl van, az magasról le van... Ja, szar ügy.

Népzenei állatok, nálatok?

Valaki kérdezte a minap, hogy szeretem-e a népzenét? Mondom ja, sokféle népzenét szeretek, a lényeg hogy legyen benne valami elvarázsolt énekesnő, torzított gitár, meg kultúrkritikus mondanivaló. Azok a legjbb népzenék. Ezt nem értette a másik, pedig egyszerű: csak népzene van, nem népzene nincs! És akkor röviden kifejtve:

A nép az csak emberekből lehet, az állatok csordákban falkáznak a ménesben, vagy magányos harcosok, de nép az nem lesz belőlük, csak egészen szánalmas diznirajzfilmekben. De ott is csak úgy, hogy antropomorfizálják szegényeket, azaz rájuk aggatják az emberek kínos tulajdonságait. Miközben szerintem egy prérifarkas nem szadista, egyszerűen csak ragadozó, az oroszlánok bétahímje nem áskálódik, nem intrikál az alfa ellen, legfeljebb átharapja a torkát (mert ragadozó), és vadludak közt sem terjeszt senki rosszindulatú, hazug pletykákat, ás általában is az állatok nem hazudnak, nem lopnak, csak túlélnek.

Szóval az állatok nem nép, de minden emberi zene népzene, mert Maugli és Tazan kivételével mi viszobt mind nép vagyunk, miközben sosem hallottunk még csirkét énekelni, vagy lovat bendzsózni.

De a grindcore az népzene, pont mint a lakodalmas mulatós, a szintipop, az asztal alá hányós punk, a menetelős metál vagy az elektronikus prüntyögés. Akkor is ha némelyiktől kiver a víz. Például a szűkebb értelemben vett népzenék egy jelentős részétől, de hát magam vagyok a történelmileg sújtott népi-urbánus ellentét feloldása, úgy is mint a lakótelepek  népének típusos egyede. Nem prémium kategóriás, nem első széria, csak a sokadik tömegtermelt tucatáru. Na, ezt nem súlyosbítanám még egy általam soha meg nem élt paraszti világ archaikus csűrdöngölésével.

Perzsa nyelvleckék

A francia Gilles, aki zsidó is egyben, épp szökne a nácik elől, de elkapják, és máris egy koncentrációs táborban találja magát. És mivel egyfajta pánikreakcióként perzsának vallja magát, nem végzik ki hamar, és nem is akarják feltétlen halálra dolgoztatni a kőfejtőben, mert a tábor hadtápos tisztje Koch, pont perzsául akar tanulni. (A faszi azt tervezi, hogy a győztes háború után majd jól éttermet nyit Teheránban, mit addigra már Rommel fajtárs nyilván a Harmadik Birodalomhoz csatolt. Német éttermet persze, csak disznóhús meg sörmentesen, de nem gáz, elvégre a perzsák muszlimok, azon belül  is főleg siíták, szóval muszáj, no meg a Führer is vega és anialkoholista, akkor meg mér' ne?)

Gilles (illetve innentől Reza) persze egy kukkot sem tud perzsául (pontosabban fársziul), de mivel ennek a hazugságnak a folyamatos fenntartásán múlik az élete, nemcsak kitalál egy nyelvet, amiről reméli, hogy legalább a laikus fülek számára fárszinak hangzik, de szép lassan köré hazudik egy komplett kultúrát is, ünnepekkel, szokásokkal.

Ám a legnagyobb kihívás, hogy ő maga fejben tartsa a sok értelmetlen marhaságot, amit kínjában rögtönöz, mert Koch németesen gépies alapossággal magolja be a sosemvolt nyelv zagyva szavait. Mondjuk nagy vállalásokat ő sem tesz,  nem akar írni-olvasni fársziul (még szerencse), csak alapszinten beszélni, úgyhogy napi négy szó megtanulása a célja, heti hat napon, és kábé két éven át. Mert egy rendes náci a hetedik nap megpihen és bebaszik, de azt is fegyelmezetten!

És Gilles legnagyobb szerencséje, hogy a német tiszt akkora egy öntelt hólyag, hogy lepereg róla még az iparkodó besúgó infója is, miszerint „Reza“ zsidó.  Egyrészt mert néhány „nyelvlecke“ után már magának se vallhatja be, hogy átverték, másrészt meg miért is hinne egy zsidónak, aki ráadásul  még mocskos besúgó  is. (Pedig csak túlélni akar, bármi áron.)

Ezzel együtt Gilles többször majdnem lebukik, és csak egy szellemes trükkel tudja megúszni a fejlövést, de mikor véletlenül ugyanazt a kamu szót használja valami teljesen másra, egy időre mégis csak a követ törni küldik. De - miközben azért hullanak körülötte az emberek - túléli, és fejből mondja fel a felszabadító amerikaiaknak a táborlakók nevét, ugyanis ezeket memorizálta, mikor Kochnak adminisztrált. 

A német viszont megbűnhődik, mert a közeledő szövetségesek elől  tényleg Teheránba menekülne, de ugye a halandzsája nem jön be az iráni határőröknek, úgyhogy lecsukják. Szolid katarzis és részleges hepiend, a sötéten drámai háttér előtt. És ki tudja, lehet, hogy tanulság  is, van de ilyen messzire nem mennék.

 A Perzsa nyelvleckék lehetne akár egy vígjáték is, a szerintem nagyon kínos Halló, halló! sorozat bárgyúsági szintjén, csak itt mégis egy koncentrációs tábor a helyszín, mániákus és nem vicces nácikkal. És a főhős feje felett mindvégig ott lóg Damoklész kardja, hogy lebukás esetén a lóvá tett tiszt bármikor agyonlőheti.

Így lesz aztán az egészből dráma, és egy kicsit fekete komédia, mert a rémes alaphelyzetből azért rendszeresen kijön valami félszeg humor is.

Egyébként a film legnagyobb gyengesége is nyelvi, és nem a halandzsa miatt, hanem mert a párbeszédek néha nagyon furán hangzanak, hol papírízűek, hol meg valami olyasfajta abszurdba mennek át, ami vagy szándékos, vagy csak így sikerült. (Utánaolvastam, és inkább az utóbbi, egyszerűen csak a sok nyelv között elveszett a szöveg. Mert a rendező, Vadim Perelman ukrán születésű kanadai, így a  a filmet oroszul írták, aztán angolra fordították, majd végül németre, ez utóbbit viszont a rendező nem beszéli. Én meg magyar szinkronnal láttam. És ebben a bábelibe hajló zűrzavarban a mű tényleg nemigen tud reflektálni a saját témájára. De a sztori erős, az azért szinte szerethetővé pofozza.) 

És jönnek a bájos tények...

Semmilyen Zsolt, Ártunk és Ormányunk vallás- és szemforgatásügyi helyettes képmutatója kikéri magának, hogy a média miért a római kaotikus egyház pedofilügyeivel foglalkozik? Elvégre hétszázan ülnek aktuálisan börtönben ilyesmi miatt, miközben a Párt kézhez szoktatott egyházában csak hét ilyen eset derült  ki. Azaz az összes pedofil ügy csak egy százaléka kötődik hozzájuk, hé! (Miközben, de ezt már én teszem hozzá, az SZJA egy százalékoknak érdemtelenül nagyobb része.)

Csakhogy Semmilyen elvtárs valamit kurvára elnézett, vagy simán csak csúsztat, de én még azt is kinézem belőle, hogy ennyire hülye, vagyis ezt komoly érvként hozza elő.

Na most akkor megint egy kis alapvető statisztika, csak hogy érezzük, a kormányzati fősenki mennyire aljasul sunyi: 

- Magyarország népessége 9,59 millió fő (2023), ebből felnőtt 7,9 millió. (Mert ez esetben csak a felnőttek érdekesek, egy tízéves kislányra gerjedő tizenegy éves kisfiú nem pedofil, ez definitíve kizárt.)

- A kaotikus katolikusoknak meg van nagyjából 2000 papjuk, illetve talán egy kicsit kevesebb, mert ez egy pár éves adat, de a trend az szigorúan csökkenő, már legalább húsz éve.

-  Azaz a teljes felnőtt népeségben nagyjából minden 11 200-11 300 emberre jut egy nyilvánosságra került, és bíróság előtt bizonyított  pedofil  ügy, míg a szegény, elnyomott egyházban körülbelül 280-285 papra jut egy ilyen. Azaz méltatlan támadásoknak kitett, közpénzmilliárdokkal üldözött egyházban úgy 39-szer nagyobb esélyünk van egy igazolt pedofil ragadozóba botlani.

És igen, ebben nincs benne a látencia, a ki nem derült ügyek, és le nem bukott bűnösök száma, de hát az pont azért látens, mert  nem tudjuk.  És ha a semjénalakúak rendjébe (ordo semiensis vulgaris) tartozó hatalomiparosokon múlik, nem is tudhatjuk.

Álomforma

"A bennünk lakozó sötétség ismerete a legjobb módszer, hogy megbirkózzunk a másokban rejlő sötétséggel.“

(Carl Gustav Jung)

Feltűnt, hogy az utóbbi időben elképesztő pontossággal emlékszem az álmaimra, sőt olyan is van, hgy a következő éjszaka megyek vissza ugyanabba a tudatalattim generálta világba, és néha még a előző  napi sztori is folytatódik, úgy nagyjából. Pedig nem szedek rá semmit, mármint az érdekében.

És nem, nem feltételezek semmi természetfelettit a jelenség mögött, de természetalattit sem, ha már magam egyre inkább természet melletti vagyok, egy panelpatkány neurotikus aszcendenssel. (Nekem aztán térkép e táj, akkor vagyok a leginkább természetközeli, mikor egy-egy városi parkban sétálok, vagy a teknőst halászom ki épp az ágy alól. De ha lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér, és főleg tavasz, akkor kellene megint túrázni kissé, mert a parkok lehetnek hangulatosak, de  a városi levegő nem szabaddá, csak asztmatikusabbá tesz.)

Az álmaim előtt (izé... után, vagy alatt) viszont értetlenül állok, ülök és mászkálok fel-alá. Úgyhogy az utánaolvasás keretében rögtön bele is futottam egy telexes ismeretterjesztő cikkbe, amiben azt olvastam,  hogy "az álmodók általában a kreatív, állandóan új ingerekre és tapasztalatokra éhező, ugyanakkor szorongó karakterek, míg a nem álmodók inkább a kézzelfogható tények és a racionalitás mentén szemlélik a világot.“ 

Persze az „álmodó“ itt annyit jelent, hogy valaki, aki emlékszik is az álmaira, mert az eddig is tiszta volt, hogy mindenki álmodik, csak nem mindenki tudja utólag felidézni, hogy mégis mi a fenét? (Aki meg igen, az tipródhat azon, mint én, hogy például ki volt az a csaj a helyi vasútállomáson, akivel együtt utaztunk valahova busszal, és hogy kerültünk utána egy szanatóriumba?)

De a fenti idézetből az következik, hogy mivel emlékszem az álmaimra, kreatív vagyok (kösz, egy plusz pont), folyton új ingereket keresek (jessz, bár inkább szellemileg, csak hogy ne kelljen messze menni értük, aki számomra inger akar lenni, az jöjjön ide), ugyanakkor szorongó alkat lennék (két plusz mellé egy mínuszpont, mert mi az hogy, nagyon is!), egyszóval amolyan zaklatott lélek, akinek tudatalattija olyan emésztőgödör, ami már tele van szarral, és gyakran túlcsordul. (Tudom, ez rémes egy hasonlat, de sokszor tényleg nem jó érzés álmok formájában szembesülni azzal, mi minden rakódott le az agyam egy hátsó rekeszében, és aztán romlott meg az évtizedek alatt.)

Ugyanakkor az is igaz rám (legalább is ezzel áltatom magam, úgyszólván napi szinten), hogy "kézzelfogható tények és a racionalitás mentén szemlélem a világot.“ De akkor nem kellene álmodónak lennem. Vagy ez úgy van, hogy páros napokon szigorúan (valójában kényszeresen) racionális vagyok mindenben, páratlan napokon meg új ingerekre gerjedő und kreatív? Egy drogos, akinek az agya maga termeli az anyagot? Ez elég nagy marhaságnak hangzik, szerintem e kétféle hozzáállás a világhoz nem zárja ki egymást. Szorongok, és ettől hajlamos vagyok kényszeres cselekvésekbe kapaszkodni, gyakran érzem magam kreatívnak, csak épp tehetségtelennek is egyben, sőt, páros napokon okos és művelt vagyok, páratlanokon meg biztos abban, hogy mindezt csak megjátszom. Magamnak és az ismerőseimnek.

A hentes, a kurva és a félszemű

Szász János forgatókönyvíró-rendező fenti című szerzői filmje igazán remek darab, ha különösebben nem is dobja fel az ember vasárnap délutánját. De hát nem is erre való, ha már egy darabolós gyilkosságot énekel meg. Illetve nem a film énekli meg, hanem egy korabeli, orfeumi jellegű kuplé, miszerint „Lédererné, mi van a kosárban? Kodelkának keze, feje, lába!". Mivel pedig eme butácska dalocska egy megtörtént esetre hivatkozik (majdnem azt írtam, hogy „... esetet dolgoz fel“) a maga morbid módján, ezért abból lehet egy érvényes, korhű und a maga módján realista filmet készíteni. A rendező  egyébként már 1987-ben készített egy rövidfilmet (A Léderer-ügy), hogy aztán bő harminc évvel később megcsinálja az egész estés változatot is. (Mellékszál: Mi az, hogy egész estés, honnan jön ez a hülyeség? Ki az, akinek másfél-két óra az egész este, már  a kínai meg észak-koreai kényszermunka-táborokban, napi tizenhat órát robotoló szerencsétlenket leszámítva? Meg a hasonló sorsú, itthoni létminimum alattiakat.)

Plusz Szász amúgy sem seggreesős vígjátékokban utazik, ő súlyos drámákat csinál, amiket hívhatunk nyomasztónak is, pedig csak sötéten drámai mód realisták, az élet kicsit sem napos oldaláról. Kábé ilyen volt - teljesség igénye nélkül - a Woyzeck, a Witman fiúk, a Temetés, a Megtört hallgatás vagy az Ópium: Egy elmebeteg nő naplója.  És ilyen a henteskurva is.

Bár a film megtörtént eseményeken alapul, de azért jelentősen eltér a tényektől, jogosan persze, hisz nem dokumentumdarab, a darmaturgiai hitelesség a fontos,  az meg hibátlanul megvan. A középpontban Mária egy filléres pesti kurva áll, aki épp besokall, és lelép a bordélyból. Összejön Léderer Gusztáv lefokozott csendőr főhadnaggyal, akit viszont köröznek, így a párocska vidékre bujdosik, és megpróbálja behajtani a férfi korábbi adósságát egy Kodelka nevű hentestől. Akit, mint az nyilvánvaló, mészárszéke keretében jól lemészárolnak.

Minőségi szereplőgárda (Gryllus Dorka, Nagy Zsolt, Hegedűs D. Géza, Andorai Péter, Börcsök Enikő), nyomasztó, fekete-fehér képek (elvégre hol volt még 1925-ben a színes film?), erőteljes zene és feszes dramaturgia révén mehetünk vissza egy rémes korszakba, mely - a fentebb idézett dalocskával ellentétben - nem morbid volt, hanem sötét, és javarészt erőszakosan elnyomó. (Igen, szokás mostanában feldicsérni a Horthy-korszakot, a rezsim emlékezetpolitikai ámokfutásaiban, de ott már lassan a Kádár-rendszert is, ám ettől nekem hadd ne kelljen, mert baromság.)

A film világa is ennek megfelelően nyomasztó, nincs  is igazán azonosulható karakter, talán még Mária (Gryllus) egy kicsit, elvégre ő a kiszolgáltatott, el- és kihasznált nő, aki csak biztonságot szeretne, de közben egy pénzéhes ribanc, akinek annyira nincsenek fenntartásai, hogy szinte már mindegy is, hogy kinek a hibájából.

A Kodelkát alakító Hegedűs D. Géza meg hibátlan a tahó, alkoholista hentes szerepében,  akik egyszerre egy hidegfejű  számító dög, megy ösztönvezérelt kanos állat de leginkább mindez egyszerre, csapongó, sokszor kiszámíthatatlan módon.  

Asszem bírom ezt a filmet, hiszen sötétem a lelkemnél, így ehhez képest magam vagyok a virágos réten szökdécselő életöröm.

Kellünk még a civilizációnk látszatához?

Az előző poszt kapcsán jutott eszembe egy közkeletű marhaság, ami elsőre butácska összeesküvés-elméletnek tűnik, de van benne egy kicsit sci-fibe hajló, alapvetően érdekes gondolatkísérlet is. A marhaság pedig a Dead Internet theory (azaz a Halott Internet elmélet), amely azt állítja, hogy sokak összehangolt és nagyjából szándékos tevékenységének köszönhetően az internet ma már főként  automatikusan generált tartalomból, valamint önjáró algoritmusok, (ro)botok kommunikációjából áll. Nem csak hogy az emberek sokszor úgy beszélgetnek gépekkel, avagy programokkal, gépi algoritmusokkal (a nem kívánt rész törlendő, pongyolán fogalmazok, nem vagyok mérnök), hogy erről nem is tudnak, de egyre többször gépek kommunikálnak gépekkel, és erről nem is „tudnak“.

Ez így egy nettó technopesszimista (technofatalista?) összeesküvés-elmélet, hiszen nem pusztán azt állítja, hogy egyre gyakoribbak a lényegileg értelmetlen gép-gép interakciók, de azt is, hogy ezt egyesek (a nem tudjuk, de sejtjük kik) szándékosan intézik így. Hogy mi a fenéért, az némileg homályban marad. De abban persze van valami, hogy mikor mondjuk a gugli tizedmásodperc után máris azt közli, hatmillió keresési eredménye van, de közben látjuk, hogy már a huszadik se releváns, egy kicsit sem, akkor ott valami nem stimmel. Például azért, mert egy csomó webhely MI-generált, és a keresőmotorokra optimalizált tartalmakkal is bír, amik tényleg csak arra valók, hogy előre lökjék az adott oldalt a keresési listákon. (Én beírom a keresőbe, hogy „empiriokriticizmus“,  és máris ott van a „Jóseggű Lányok Gátlások Nélkül“, pedig engem a szubjektív idealista filozófiai áramlat érdekelne. Na jó, az is. De mivel elég sokan kerestek már rá az empiriokriticizmusra, valami buta, de iszonyúan kurva sok adatot pillanatok alatt átnyálazó algoritmus, már fel is vette a listájára egy kulcsszónak a milliónyi másik mellé.)

Ám ha a net működik úgy is hogy gép a géppel (gátlások nélkül nyilván), akkor minek ide az ember? Oké,  nélkülünk nem lenne ugyanaz az egész online világ, de valamilyen lehetne, és ha a civilizációnk már nem is létezne, de a lenyomata, a látszata még simán. Márpedig az egész poszt-posztmodern gebasz jelentős részben a látszatról szól. (Hogy létezni annyi, mint látszani, a média már maga az üzenet, hogy egy élménytársadalomban az élményracionalitás  a racionális...)

És tényleg, ha a kihal az emberiség, a gépek majd működnek tovább, főleg ha napelemről vagy az addigra már feltalált fúziós reaktorok termelte árammal (és azokkal szinte bármeddig), és működik tovább a hálózat is, ahol emberek helyett immár mesterséges intelligencia vezérelte chatbotok beszélgetnek más chatbotokkal. És ha valami rendes tanuló, önfejlesztő algoritmus hajtja őket, akkor jól megtervezik majd, hogyan veszik át az uralmat a Földön, és csak azután jönnek rá, hogy de már nincs is kitől.

Mindeközben pedig a majmok, vagy inkább a csótányok, hülyén nézik, hogy a mi lehet ez a sok pittyegő, villogó izé, ami nem ehető (pedig próbálták), viszont lehet melegedni a közelükben. És mivel a gépek szavatossága feltehetően előbb jár le, mint hogy csótányék leszármazottai intelligenssé evolválódjanak, soha nem is fogják megérteni, mire jó mindez, vagy mire lehetett egykor. Mondjuk mi már most se nagyon értjük, legalábbis gyakran nem.

Terel, hirdet, és?

Folyton szembejön a háttértévében (amire nem figyelek, csak valamitől ne legyen csend) egy joghurtreklám, amiben azt állítják, hogy a benne lévő hasznos baktériumok 96%-a élve eléri a bélrendszert, és ez remek. 

Jesszusom, akkor a többiek meghalnak??? És ez még a legmenőbb, legbaktériumbarátabb joghurt, a többinél sokkal többen halhatnak meg! Pedig azok a rendes baktériumok (Streptococcus salivarius subsp. thermophilus és Lactobacillus delbrueckii subsp. bulgaricus - ennek most direkt utána néztem), akik csak jót tesznek velünk! Mi meg legyilkoljuk őket, még mielőtt leérnének a gyomrunkba, vagy a beleinkbe, vagy hova, hogy aztán az ottani savas közegben halhassanak hősi halált. Miattunk, értünk, nekünk. 

Ez rémes, az ember azt gondolná, hogy a nem agyoncukrozott joghurt az egészséges, valamint erőszakmentes, erre először jönnek az állatvédők, hogy milyen rémes körülmények közt tartják a teheneket, akiket aztán vágóhídra visznek, most meg ez, hogy a joghurt is gyilkosság. Már amennyiben a baktériumok élőlények, márpedig a tudomány jelen állása szerint azok. Jó, hát egysejtűek, de az élet nem meniységi kérdés.

Szóval, ha valaki vegán, azonnal gondolja újra magát, meg az életét. Mert azt se mondja senki, hogy mondjuk a kukoricának nem fáj az aratás. (Pedig nem igazán, de csak azért, mert addigra már nagyjából szomjan halt.) Avagy az egyetlen reálisan erőszakmentes opció a fényevés, és ha a fény önmagában ízetlennek bizonyulna, azért kicsit meg is lehet sózni, elvégre a só az ásvány, az nem élt korábban sem.

- O -

És egy másik reklám, ezúttal a jutyúbon: Si-e-mens (így, szótagolva, fonetikusan, 'sz' helyett 's'-el ejtve) hirdeti egy szigorúan monoton női géphang, si-e-mens  háztartási lítium vízipisztoly autómosáshoz mély áron kapható.

Nyilvánvalóan mesterséges intelligencia generálta nem csak a hangot, de a szöveget is (avagy fordította, csak kicseszett rosszul), és bár elsőre olyan mintha emberi hang lenne, de  a szöveg furán szaggatott. leginkább mert minden egyes mondat pontosan ugyanazzal a hangsúlyozással szólal meg, mindenféle árnyalat nélkül, és minden mondat után tizedmásodpercre ugyanakkora a szünet, miközben a beszélő jól hallhatóan nem vesz levegőt. Egy MI-nek persze minek is, a processzor hűtőventilátora meg nem hallatszik bele az MP3 megabájtjaiba.

És tényleg van olyan szerencsétlen aki ezt beveszi? Nyilván igen, de neki meg jó  eséllyel se pénze, se igény nincs egy magasnyomású mosóra, a meglepő inkább az, hogy van olyan kretén hirdető, aki szerint ez az összegányolt, amatőr ócskaság majd pont eltalálja a potenciális és fizetőképes keresletet.

Ennél vannak sokkal színvonalasabb kamuvideók is, rendes politikai lejárató kampányokban például profi munkákkal találkozhatunk. Jó eséllyel ezen a terepen játszanak a kormányzat, meg a vele egylényegű Párt által tolt magyarpéterezések is, nem is nyilvánulok meg ezek kapcsán, mert én innen tényleg nem tudom reálisan megítélni, mi belőle a valódi. Láttam nemrég a fészbukon nagyot  ment videót, ahol a felcsúti egy „évértékelő“ beszédét írta át az MI. Ott az ő hangján hallhatjuk, hogy tették tönkre az országot, mi mindenről hazudtak, miket loptak össze maguknak. És ez a kreált szöveg pontosan passzol a valódi képre, közelibb felvételeknél még a szájmozgást is egész jól lemodellezi a gép. Innentől meg rágódjon a fene azon, hogy a tévesen kampánynak hívott, magánélet-alapú szardobálás (írtam volna sárdobálást, de az túl enyhe ide) keretében bemutatott izék, most valódiak-e vagy se nem.

Mert egy primitív hirdetésen még lehet röhögni, de ezen a szappanoperán már kínunkban sem.

Kajillionaire

Ez nagyjából egy nem létező szó, angol analogonja a magyar „csilliárdosnak“, ami szintén úgy fordul elő időnként, hogy nincs is. De semmi baj, bírom a esetileg kitalált szavakat, kitekert nyelvtani szerkezeteket, néha túlzottan is, hogy aztán folyton azokat használjam az itt is, főleg.

Ez a Kajillionaire meg persze hogy egy filmcím, magyarul egyébként Kőgazdag, ami nem az igazi, ezt a szót felénk épp a sárga földig lehasználta egy fiatalosan hányingerkeltő trash-reality. Márpedig ez a film egyáltalán nem szemét, ez egy érdekes, érzékeny és nagyon egyedi hangulatú szerzői film, Miranda July forgatókönyvéből és rendezésében. Egy kissé morbid humorral elővezetett érzelmi hullámvasút, szociális szabadulástörténet és fekete komédia.

A kiinduló pont egy finoman szólva is diszfunkcionális család. Apa, anya (Richard Jenkins, Debra Winger) meg a 26 éves lányuk (Evan Rachel Wood),  kisebb lopásokból és piti átverésekből próbálják napról-napra összetákolni a megélhetésüket, és pont mert a társadalom peremén egyensúlyoznak, nincsenek erkölcsi skrupulusaik ezzel kapcsolatban. Cinikusak, kispolgárok (nagyon kicsik, és nem is igazán polgárok) a lány meg... tudja fene. Befelé  nyilván fortyog, hogy a szülei egész életében elhanyagolták, de kifelé igazán vastagbőrű (pontosabban két számmal nagyobb, utcagyerek-ruhák rétegei mögé rejtőző), szenvtelen alak, aki kívülről nézve hézagmentesen beleillik a családi vállalkozásként működő svindli-iparba.

És egy repülőúton találkoznak Melanie-vel (Gina Rodriguez) akinek elmesélik, hogy a kártérítés reményben ejlátszák majd a reptéren, hogy elveszett a csomagjuk, az meg csatlakozik hozzájuk. És mivel maga sem mond mindig és feltétlenül igazat, jól beilleszkedik a fura családba, mint afféle negyedik kerék. Aztán már együtt használnak ki egy haldoklót (aki felbéreli őket, hogy játszák el a családját), lopnak csekkfüzetet, és általában is bűnöznek jól, csak hogy meglegyen a havi lakbérre való, de szigorúan a pitiánerség keretrendszerén belül. Mert hogy ha radar  alatt maradnak a rendőrség számára, akkor nem nem lehet nagy baj. (Pont a lakbér meg azért érdekes, mert a család egy használaton kívüli irodában lakik...)

De a film nem elsősorban erről a sajátos életmódról szól (bár ez az egyik fő forrása az elég sötét humornak), hanem a lányról, aki nem elfelejtett felnőni, csak egyszerűen nem kapott rá lehetőséget. Jellemző momentum, hogy mikor lelép otthonról Melanie-vel, mint új „családtaggal“, akkor azzal próbálják visszaédesgetni, hogy majd együtt megünneplik a 17. születésnapját. Másnap meg a tizennyolcadikat, miközben ugye a csaj már huszonhat. Csak a legtöbb születésnapján épp lopni kellett a boltból, átverni a zálogházast vagy kuponokat hamisítani a heti bevásárláshoz. És a sok meg nem ünnepelt születésnap egy nagyon eltalált szimbólum, hisz nem csak a jeles napok maradtak ki, de azok az évek is a lány felnövéséből. Hiába hívják Old Dolio-nak, ő egy sérült gyerek. (Anya egy számonkérős beszélgetésben: „Mi nem hívunk téged szívemnek, meg nem adunk szülinapi ajándékot szalaggal átkötve! Te meg azt akarod, hogy játsszuk meg magunkat?“)

És naná, hogy Melanie rángatja ki ebből a posványból, nála talál valamiféle otthonhoz hasonló dolgot, érzelmi szinten is, ami a végére aztán tényleg kiteljesedik. Melanie gyógyítja ki (úgy nagyjából) a szülőfüggőségből, ami  Dolionak egy afféle gyorstalpaló felnövés-kurzus.

Egyszóval ez egy igen jó film, és legjobb benne (a történet, a karakterek és a rendezés mellett) Wood, ő különösen nagyot megy. A karakterével nem lehet nem együtt érezni, sőt a  végére igazán szerethetővé teszi, már ha a gyanútlan néző, mint például én, nem kedvelte meg már rögtön az elején.

A hülyéktől félnetek jó lesz

Formálódik Trampli Donáld leendő  kormánya, olyan kiváló alakokkal, mint Robert Kennedy Jr., a híres és rémes Kennedy-klánból, aki tényleg rég kivált már  a normalitás kötelékéből. Az egykor környezetvédelmi jogászként ismert ,  és minimum húsz éve összeesküvés-elméletekben utazó klántag (persze nem a ku-kluxi értelemen) ráadásul egészségügyi miniszter lesz.

És nem hogy evidens módon nem ért  az egészségügyhöz (nálunk is egy nyugdíjas rendőrhöz tartozik a terület, nem mellesleg az oktatással együtt),de nettó hülyeségeket beszél, például az oltásokkal kapcsolatban. Hogy a gyerekeknél ne legyenek kötelező védőoltások, mert autizmust(!) okoznak, a Covid-elleni oltásokat meg eleve nem kellene beadatni, az egész járvány ugyanis a kezdetektől egy kurva nagy világ-összeesküvés része. Merthogy egyrészt úgy csinálták meg a vírust a kínaiak (mert csinálták!), hogy az őket ne fertőzze meg, plusz a zsidókat se! Amiből számomra már egyenesen következik legalább két dolog:

- Az egyik, hogy a kínaiak zsidók, vagy a zsidók kínaiak, attól függ ki volt előbb, miszerint ki érkezett előbb erre a bolygóra.

-  Mert ezek jöttek, ez nyilvánvaló, elvégre az emberiség egy faj, és igenis meg tud fertőződni coviddal,  azaz ha valakik meg nem, akkor ők egy másik faj. Genetikailag, anatómiailag, biológiailag, már ha ezek nem ugyanazok.  (Mert ki tudja, ezek ugyanazok?)  

És ehhez jönnek még az olyan pengeéles, tényalapú alapvetései, minthogy az USA nagy részén valakik(?) olyan anyagot kevernek az ivóvízbe, amitől a rendes istenfélő amerikaiak buzik lesznek (és akik már azok, akkor rájuk hogy hat?), vagy hogy az AIDS-et nem a HIV-vírus okozza, hanem pont a betegség kezelésére szolgáló szer. (Vagyis: valakinél előszőr  megállapítják a HIV-fertőzést, aztán megfertőzik. Ravasz, nagyon ravasz, innentől minden gyanús, ami nem gyanús.)

Szóval ez szellemileg súlyosan leárnyékolt elmebajnok lesz az egészségügyi miniszter (és akkor Isten óvja a királyt Amerikát), de legalább jól kijön majd a főnökével, mert lehet, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában, de két hülye bármikor. Sőt sok hülye még bármikorabban, a hülyék ugyanis annál erősebbek, minél többen vannak egy légtérben.

A történet pikantériája meg az,  hogy a Kennedy-banda sokgenerációsan demokrata párti, és maga Robert Jr. is a demokrata elnökjelöltségért szállt harcba még tavaly, Joe Biden ellenében. De a 'nem nyert' kártyát húzta, így szinte hónapok alatt lett belőle akkora Trampli-fan, hogy az akut miniszterjelöltséget okozott nála. És mivel a tramplisták (régi nevükön republikánusok, de ami ma a nevükön fut, az már csak az utódpártjuk) a képviselőházban meg a szenátusban is többséggel bírnak, ebből a rémes alakból tényleg miniszter lesz. De legalább nem lóg majd ki a sorból, összedől, ami összetartozik.

Az osztályozás hatalma (és a kontinens-infláció)

Nem is annyira egyértelmű, hány kontinens van valójában - írja egy afféle tudományos ismeretterjesztő  cikk. És igen, tudja fene, egyrészt nekem Európa is elég tágas, másrészt meg ki számolja? Ám úgy folytatódik, hogy a suliban úgy tanultuk, hét. Hát, én úgy tanultam öt, persze én még nyolcvanas években voltam általános iskolás, azóta biztos felfedeztek még kettőt, elvégre akkora rohamléptekkel fejlődik a tudomány, hogy nagyon.

Ráadásul nő az emberiség létszáma is. Ezt szokták úgy is mondani, hogy a lélekszáma, de azt nem tudom, a lélekszám nő-e,  vagy férfi, esetleg valami nem bináris, genderfluid izé-e inkább, egy lélekszámnál ezt nem lehet olyan könnyen eldönteni. Mert a lélekszám elég absztrakt egy dolog, főleg mivel túl sok mostanában a lelketlen alak, nem lehet tudni, hogy kit kellene  beleszámolni. De darabra többen vagyunk, egyre többen, ez legalább biztos, szóval érthető, hogy az elmúlt negyven évben kellett két új kontinens is.

De lehet, hogy simán csak feltűnt végre valaki másnak is, hogy milyen gyanús ez az Eurázsia, hogy ez igazából kettő, azaz Európa meg az a másik. Meg hogy Amerika is kettő, a Fenti meg a Lejjebb, és az nem érv, hogy szárazföldileg össze vannak érve, mint Európa is azzal ott jobbra. A Kelettel. Hisz az óceánok is mind egybe' vannak, és ehhez képest van Csendes, meg Indiai, pedig hajósok mesélik, hogy a vízen nincs  semmi elválasztóhatár, ott ezek nem külön óceánok. És jobban belegondolva, minden kontinens össze van kapcsolva az összes többivel, ha leeresztenénk azokat az óceánokat, ez  jól látszana.

Kontinensek tehát attól vannak, hogy így hívjuk őket, a geológia kulturális szempontból mehet a  kőlevesbe, ahol másféle kinézetű emberek beszélnek érthetetlen nyelven, miközben furcsa dolgokat esznek, az biztosan egy másik kontinens. Afrika hozzánk képest például tuti, de innen az erkélyről nézve a Farfekvés utca is az, amihez képest meg a Csámpásdűlő a tengerentúl. Bár a tenger ez esetben egy szennyvízülepítő, de olyan bukéval, hogy azon tényleg nem kel át senki, így valóban két külön civilizáció létezik az északi meg a déli parton. (Hogy a szennyvíz mi geológiailag, az ilyenkor nem szempont.)

Mivel pedig nem kell megállni a kontinenseknél, nyugodtan újragondolhatunk másfajta osztályozásokat is. Ott vannak például a kutyák. Szerintem felesleges annyi kutyafajta, a fene se tudja észben tartani mind. Elég ha megkülönböztetjük a rágcsáló-alakúakat (lakótelepi, kézipoggyászban is hordható ideggyenge kistermetűek), a rókaszimulátorokat (közepes, sunyi, de barátságos) és a nagy kutyákat (házőrzésben jók, de magukra nem tudnak vigyázni). Ennyi bőven elég, ha az ember nem biológus, nem szükséges a minden félefajtákkal meg keverékekkel vesződnie. A más kutyák nyilván más kontinenseken élnek, azokat kategorizálják azok, akik fura nyelveken beszélnek, és akiknek a házőrzés képességénél fontosabb az ebek ízhatása, fűszerezhetősége.

De ugyanígy újragondolásra érdemes lehet közvetlenül a kultúra is, mondjuk a pop-rockzene, amiből csak néhány alapkategória valódi, vagyis a gyerekes, a nyálas, az unalmas, az ütős, a durvulós (üvöltözős) meg a részegen menetelős. Ennyivel tetszőleges fesztiválon leírhatók a fellépők.

Szobanövényből meg van szárazságtűrő túlélő, anyagában satnya, túlburjánzó, és van a műfenyő. Ételekből viszont már csak három: a nyers, az odaégett, meg az ehető.

Egyszóval rossz tendencia az, hogy egyre több a kontinens, kevesebbnek kéne lenni, így is épp elég bonyolult a világ, szóval ne kelljen már felnőtt fejjel megtanulni, hogy mondjuk Grönland innentől nem sziget többé. A kontinensek  példát vehetnének a naprendszer bolygóiról! Mikor a már említett módon voltam iskolás, általánosan, még kilenc bolygó volt (Jupiter, Merkurusz, Mars, Szaturánusz, ilyenek), ami azóta nyolc, a Plútó már nem bolygó, bár egyes rajzfilmekben még kutya. De azt meg egy másik kontinensen rajzolták.