Egy tizenkét órás munkanap elég rosszul hangzik, pláne mikor még csak reggel hat óra múlt, és az este hat kábé olyan messzinek tűnik, mint a budapesti olimpia vagy az első ember a Marson. (Egyébként az Egér a Marson is távoli már, úgy harminc éve láttam utoljára.)
De ehhez a rémítő perspektívához képest meglepően hamar eltelt a nap, talán az lehetett a trükk, hogy végig dolgoztam, úgy értem érdemi munkát végeztem, és nem valami mechanikus alibitevékenységet, minimum háromfelé kellett figyelnem, így nem is volt alkalmam azon rémüldözni, hogy milyen borzasztó lassan telik az idő.
Az igazi emberkínzás persze az, amikor nincs érdemi tennivaló, és marad valami Tóthék-jellegű dobozolás (szerencsére paranoid fasiszta őrnagy nélkül), az valami olyasmi, mint mikor valami különösen unalmas és ordítóan semmitmondó filmet néz az ember. Az ilyen filmek ugye eleve minimum két és fél órásak, de ez szubjektív időben sokkal több, így nekünk két napnak tűnik, mire az érdektelen szereplők végre elmennek vagy meghalnak, persze nem azon a végtelenül fájdalmas módon, amit megérdemelnének.
Vagy ilyen élmény lehet focimeccset nézni, de ez nem biztos, én életemben még egyetlen focimeccset sem néztem végig (valami néhány tesióra kivételével nem is fociztam), de az lehet olyan soha véget érni nem akaró vergődés, mint mondjuk majdnem minden David Lynch-film. Vagy a dobozolás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése