Fodbal

Mindjárt kezdődik a foci EB, avagy labdarúgó európa bajnokság, de a sportágat hívjuk nyugodtan vidékifideszesül fodbalnak, az ezt művelő zselézett fejű csávókat meg fodbalistáknak, csak hogy megkülönböztessük őket a futballistáktól, akik vagy egy vidéki pályán ingyen és lelkesedésből, vagy egy profiligában pénzért, szakmaként csinálják ezt az izét. Mert a magyar fodbalista, ha nem külföldön játszik, akkor úgy profi, hogy állami cégek hirdetésiből jön össze a fizetése, az állam tolja alá a stadiont,  vagyis sokkal inkább állami gondozott, mintsem a szórakoztatóipar sport üzletágában dolgozó szakember.

Mert ez a foci, ez csak látszólag sport, ez show business, hatalmas pénzekkel, csak nálunk nem, nálunk a pártvezér és kancellár személyes hobbija, hatalmas közpénzekkel. Úgyhogy hazai fodbalistáink ehhez mérten sötét alakok, a fodbaledzőkről nem is beszélve, akik egy hatalmas vereség után is látják a fejlődés jeleit, már sejtem  felcsúti honnan szedte politikai kommunikációjának alapjait.

De engem szerencsére sem a futball, sem a fodbal nem érdekel (talán társadalmi hatásait tekintve egy kissé, de úgy még akár a női magazinok is), nem nézem, soha nem játszottam, de legalább nem is értem. Kétszer tizenegy rövidnadrágos alulművelt fazon szaladgál a füvön másfél órán át, egy felfújt golyót kergetve, aztán vagy lesz gól meg akció, vagy nem... Egyesek ebből vallást csinálnak, életük középpontjává teszik, és három fröccs után élet-halál küzdelemnek képzelik a konkurens szurkolótáborral való összecsapást, trójai háborút vizionálnak a Borharapó Sörözőbe, minden péntek és szombat este. Ez csak simán röhejes, a fodbalba tolt állami milliárdok dühítőek, maga a játék pedig nettó unalmas. Ez aztán a remek dolog. Valaki másoknak.