Már megint olvasok valami érdekeset, ezúttal 444-en, hogy meghalt egy magyar hajléktalan Bath-ban, és hogy a helyi egyik templom ingyen vállalta a halotti szertartást, meg a helyiek pillanatokon belül összedobtak kábé négy és fél ezer fontot, hogy legyen rendes halotti tora, meg emléktáblája is. Mert bírták a fejét, a humorát a barátságosságát. Hisz a pasi amúgy Big Issue-t árult egy hídnál, de ha már ott volt, takarította is a hidat, sőt feldíszítette virágokkal.
És egyszer (de tényleg, a belinkelt cikkben el lehet olvasni mindezt) kimentett egy folyóba esett lányt, meg az apját, amitől aztán tényleg afféle helyi hős lett, én meg belegondoltam, mi lett volna belőle itthon, hasonló élethelyzetben.
Elvégre migráns volt és hajléktalan, nálunk nem leukémiába halt volna meg egy hospice-házban, hanem simán szarrá verik a helyi polgárok, rendőrök, vagy e két halmaz tetszőleges metszete. De úgy látszik, Angliában még hajléktalannak lenni sem a teljes kilátástalanságot jelenti (ahogy a munkanélküliség, a lányanyaság, a szerfüggőség vagy a büntetett előélet sem), a cikkben látható a kép, ahogy a hidat, ahol főleg feltalálható volt, virágokkal, mécsesekkel meg emlékező üzenetekkel rakták ki a helyiek. Pedig még Dájána hercegnő se nem volt, csak egy kedves pasi, akitől lehetett venni Big Issue-t, meg beszélgetni kicsit, A-ból B-be menet. A vízből mentés már csak hab volt a torkán.
Én igazán nem értem, ez a mentalitás nálunk miért nem működik. A hajléktalanok nagyobbik fele egyáltalán nem koszos-büdös emberi roncs, ahogy azt a fűtött lakásából a többség elképzeli, csak sokkal nehezebb a sorsa mint nekik. Hosszú távon segíteni valószínűleg az állam feladata lenne, rövid távon azonban bárki megteheti. Nekem itt helyben van (inkább volt, rég futottunk össze) két hajléktalan ismerősöm is, akiknek az elmúlt tíz-tizenkét évben rendszertelenül, de segítettem sokszor, ha már megtehettem. (Volt akinek bevásároltam a boltban alapvető élelmiszerekből, volt hogy meghívtam egy ebédre a közeli kínai büfébe, ha már napok óta nem evett meleg ételt, vagy megfeleztem egyikükkel az előre csomagolt szusimat, mert érdekelte milyen lehet, hisz még sosem evett olyat.) Apróságok ezek, viszont fontos az emberi gesztus, ha már alapvetően úgyis érzéketlen zombikként vagyunk képesek viselkedni az elesettekkel.
És az idézett cikk kommentjei között felmerült, hogy miért nem segítettek neki többet a derék helyiek, ha már a halotti torára ennyit bírtak összeadni. Hogy akkor már az életi tora miért nem ért meg ennyit. Nos ezt nem lehet tudni, még az is benne van, hogy élvezte a relatív szabadságot, amivel a a hajléktalansága jár (miközben a csatolt részként jelentkező abszolút szegénységet nyilván kevésbé), vagy a derék bathi polgároknak is csak odáig terjednek a lehetőségei, jóakarata, vagy csak addig gondolták végig, hogy a hajléktalantól újságot venni, meg barátságosan elbeszélgetni, az pont elég. Tudja fene, de ez a történet mennyivel felemelőbb, mint mikor nálunk a rendőr viszi el parkban alvót, a bíróság elé. (És ezek a mai uraságok nevezik magukat kereszténydemokratának. Kereszténynek? Demokratának?
És nem szakad rájuk a plafon...
Ja, és van az a fotó, amin hősünk, Kakas István egy helyi rendőrnőt ölelget a kamera előtt, mikor épp átvette a polgármester díját, hősies kiállásáért. Nálunk mit kapna az a rendőrnő, aki egy hajléktalan migránst ölelget, bármilyen alkalomból?
facebook/Big Issue
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése