Kortárs árképzés

Olvastam ma egy érdekes írást arról, hogy mi is határozza meg egy kortárs műalkotás árát. Hát nagyjából a piac, de ebben nincs semmi meglepő, egy absztrakt festmény vagy a cikkben is példaként felhozott Damien Hirst formaldehidben tartósított cápája annyit ér, amennyit valaki fizetni hajlandó érte. Hogy mennyit hajlandóak fizetni, azt persze meghatározhatja, hogy mit mond az illető alkotóról  a kritika, a művészetelmélet, a műkereskedők meg a divat.

standard.hu

De persze már az is elég ősi kérdés, hogy mi a művészet egyáltalán. Régebben egyértelműbb volt az ügy, a szentképek-szobrok azok művészet ami aranyozott keretben lóg egy főúri kastély falán az művészet, amit eme képek tövében zenélnek parókás emberek az is művészet. A többi olcsó népszórakoztatás, vásári popkultúra, de a művészet az valami magasabb rendű. dolog, annak mondanivalója van, meg sokat kell dolgozni rajta hogy ember kibontakoztassa a tehetségét benne.

Erre jön 1917-ben Marcel Duchamp és kiállít egy közönséges piszoárt Forrás címmel, meg a hetvenes években Andy Warhol aki festőként lefest egy Campbell-leveskonzervet, meg Damien Hirst a félbevágott borjúival. Egy száz évvel ezelőtti akadémista művész vagy művészettörnész szerint ez mind ócska blöff, csakhogy most már száz évvel később van.

És hát átértékeltük magunkban, hogy mit is gondolunk művészetnek, amikor valaki egy popcornnal töltött piszoárt állított ki, akkor a kritikusok felsóhajtottak, hogy hú, micsoda hommage, micsoda posztmodern (esetleg poszt-posztmodern, de nem ragozom tovább) gesztus.

Így aztán tényleg annyi marad,hogy a művészet az, amit legalább pár ember hajlandó annak tekinteni, az ára meg annyi, amennyiért elmegy aukción, vagy mondjuk egy balett esetén az, amire beül a közönség. A többi csak amatőr próbálkozás meg öncélú ugrálás, hisz a közönség, azaz a piac dönt.

Meg hát a művészet kontextuális, az alkotás vagy működik egy adott kontextusban vagy nem, a piszoár egy galériában művészi gesztus, egy reptéri vécében meg simán csak büdös.

Ezt például tavaly lőttem a Tate Modernben (de sajnos már nem emlékszem az alkotóra és a címre), és elgondolkodom, vajon mennyit is érhet? Biztos jó sokat. Mikor Kazimir Malevics megfestette a fehér alapon fehér négyzet című klasszikusát, rövid úton megőrült, és hát az ilyesmit meg kell fizetni.

saját.én