Gyere velem káromkodni Miskolcra!

Nemrég valaki azt mondta, hogy tök jókat írok néha (néha!), de mintha túl sok lenne a szövegeimben a trágárság. Pedig ez olyan mint Rejtőnél egy híres jelenet A három testőr Afrikában cimű szociográfiájában, ahol hőseink találkoznak az alkoholista forgalmistával a sivatag közepén. Akit eredetileg nem is akartak oda helyyezni, mondván, hogy a Kongó-vasút építésnél így is elég sokat lopnak, mire ő közli, hogy egy Kongó-vasút építkezésnél egyszerűen nem lehet eleget lopni. A trágárság sem lehet túl sok, legfeljebb rosszul elhelyezett, mondhatni stilárisan elbaszott mód pozicionált.

Mert hát mi is a trágárság? Legegsyzerűbben szólva az, amikor a beszélők közössége által tabusított kifejezéseket használunk, a helyett, hogy eufemizálnánk, mint egy rendes ember, aki tud késsel-villával beszélni. Mert minden nyelv tele van tabukkal, amikről nem besszélünk, kifejezésekkel amiket épp ezért szánkra nem veszünk és ahogy haladunk a modernitás felé, ezek egyre kevésbé a szellemekhez, törzsi totemekhez vagy a megszemélyesített természeti erőkhöz kapcsolódnak, hanem inkább az ember intim szférájához. Amihez persze kell, hogy először is legyen az embereknek intim szférájuk, hogy ne egy nagy közös barlangban éljük az életünk, hogy bizonyos szükségleteinket ne mások jelenlétében legyen muszáj (és épp ezért természetes) kielégítenünk. Mert ha már nem mások előtt szarunk, baszunk, születünk és halunk meg, akkor ezeket a dolgokat elkezdjük csak magunkhoz tartozónak érezni, vagyis olyasminek, amihez másoknak nem, vagy csak kivételes esetben van köze. És ímé létrejön az intimitás, és emberi kapcsolatok fokmérőjévé válik, hogy kit engendünk a házunkba, a vécénkbe és pláne az ágyunkba. Hiába no, a szemérmetlenséghez először  a szemérmet kellett feltalálni, amit mondjuk egy makákónak ma is hiába magyaráznánk.

De hogy ezeken a helyeken mit is is csinálunk, azt már sokszor azokkal sem beszéljük meg tabuk nélkül akikkel csináljuk. Az egész nyugati civilizáció még mindig valami állott lábszagú poszt-viktoriánus korban él, e tekintetben legalábbis. A trágárságnak pont a határsértés a lényege, hogy hagyjuk a francba az eufemizmusokat, és nevezzük nevükön a dolgokat. Mondjuk azt hogy baszás, hisz végtére is a koitusz ugyanazt jelenti, csak eltartott kisujjal, de úgy meg nem lehet rendesen dugni. És önmagában nem baj, hogy van nekünk a pénisz-kuki-pöcs-fasz skálánk, így tudunk lábujjhegyen is beszélni, meg durrbele-telibe is, csak sokszor mintha felesleges lenne kukizni a faszozás helyett, mert a kettő közt épp nincs valódi különbség. Szituatíve sem, azaz adott helyzetben kukit mondani nem vicces, nem finomkodó, szimplán csak szánni való.

Amúgy nem baj, hogy mondjuk az Élet és Irodalomban nemigen írják le azt, hogy pina, kellenek a határok is a határsértéshez, és mint minden, a trágárság is relatív. (Oké nem minden, az emberi hülyeség abszolútnak látszik, a fénysebesség pedig jelen tudásunk szerint tényleg az.) Vagyis ha innentől szalonképes lesz a szar (nem szó szerint persze, aki a szalonomba szarik azt kivágom mint macskát...), akkor majd valami más szó lesz a tabu, mindig van olyan, sőt mindig kell olyan, ami a többihez képest szörnyű, elfogadhatatlan,  vérlázító és rém szórakoztató. Ha már stílusérték, ugyebár.

Ez kicsit olyan, mint a gazdagság-szegénység tengely. Ma azt gondoljuk, ha valakinek van egy Bentley-e, akkor gazdag, egy ilyen autó egyszerűen önmagában jelzi tulajdonosa társadalmi státuszát. De ha mindeninek lesz egy, akkor már nem lehet ilyen státuszjelző, és mondjuk azt nézzük majd gazdagnak, akinek arany Bentley áll a háza előtt. És ha már mindenkié aranyból lesz, az lesz a gazdag akié repül is, miközben hátul egy szimfonikus zenekar játsza, hogy Adidedidit. Nincs felső vége a folyamatnak, pontosabban mindig van egy szimbolikus határ, ami alapján tudjuk, ki hova tartozik.

És ez az elkülönülés nyelvileg is adott, mindig lesznek tabusított kifejezések, akkor is ha a maiak épp polgárjogot nyernek. A többségnek egyszerűen el kell különíteni magát a huligán jampecektől (ez mennyire retró!), csövesektől, sittesektől, bárkiktől, akik persze többnyire maguk is valaiféle kívülállást jeleznek azzal, hogy pöcsöt rajzolnak a plakátra. Miközben a viktoriánus korban már pornográfnak számított az is, ha egy nőnek kivillant a bokája. A bokavillantás a szakadt kurvák jellemzője volt, igazi gentleman az asztal lábát is terítővel fedte el, nehogy valakinek illetlen gondolati támadjanalek tőle, és elfogja mondjuk a baszdüh, amit egy időben kifejezetten kóros állapotnak tartottak. Az erekció az ördög előszobája - csak hogy meglegyen a Nap Képzavara díj mai jelöltje is.

Szóval akkor kérdés, hogy tabu-e a trágárság? Nem bazmeg, kurvára nem az. Csak egy elcseszett határsértés.

És ha már a múltkor is sikerült az okoskodásom ellensúlyaként ideszúrni egy trágár klipet, akkor most jöjjön a témába vágó klasszikus, igen a Belgától, igen szerintem is volt már, de ez itt most nem elhagyható:

A teavíz-koefficiens

Na most, az nálam úgy van, hogy egy kanna teavíz két kanna vízből állítható elő. Nem kicsit, nagyon! Mert ugyan mindig megpróbálom észben tartani, hogy most akkor én feltettem forrni a vizet, de legközelebb akkor veszem észre hogy tényleg, mikor szinte véletlenül a konyha felé járok, és feltűnik nnak erősen gőzfürdő-jellege. Ekkor rendszerint már alig van víz a teáskannában, úgyhogy felöntöm újra, és optimális esetben másodszor már időben eszembe jut. Optimális esetben.

És valahogy ennek kapcsán jutott eszembe, milyen sok dolog van (földön-égen, meg a kettő között zuhanásban), amit kétszer kell megcsinálni, hogy egyszer meg legyen. Minimum. Mert a teavíz-együttható egy hosszabb idősávon vizsgálva több is lehet mint kettő, mondjuk 2,3 kanna vízből lesz egy, ami forró. De mindegy is, a lényeg, hogy vannak a többszörösen megcsinálandó dolgok, mint a kókuszos süti, amit gyorsabban lehet enni, mint készíteni, a dínók kihalása, ami sose megy rendesen, mert mindig készül folytatás a Jurrasic Parkhoz, vagy a globális felmelegedés, amit egyesek mindig kiröhögnek, mikor jön a tél. (Aztán meg tavasz van februárban, ilyenkor gondolom kicsit megint komolyan veszik az egészet, pont az első hidegfrontig, hisz a globális klímaváltozás az olyan, hogy csak páros heteken van, a páratlanokat már lefoglalta a teszkó a csipsz, fogrém és ütvefúró akcióinak.)

Régebben míg volt kutyám észrevettem, hogy őt legalább kétszer kell levinni sétálni egy este, hogy észrevegye, már volt lent. A telefonomomon is minimum kétszer kell kinyomni az ébresztőt, hogy végre alhassak tovább (szundifunkció nélkül is), de hát Sony, úgyhogy ezt biztos ilyen japános dolog, hogy csak semmi lustálkodás! Szundival valószínűleg négyszer-ötször kellene közölni vele, hogy kuss legyen - de innentől már szinte értem is a logikáját.
Arról van ugyanis szó, hogy már a szundi is azért van, hogy a kütyü minél hamarabb a kedvetlen felhasználó agyára menjen. Hisz ébresztőre kelni majdnem mindig szar (kivéve ha az embernek időben oda kell érnie felvenni egy lottóötöst, vagy indul a gépe az oszkárdíja átvételére, de én például egy átlagos londoni géphez is mindig rühelltem felkelni, pedig oda szívesen megyek), szóval az ébresztő eleve súlyos emberiség elleni bűntett, rögtön az ananászos pizza és a musical után. A szundival ezt még súlyosbítják, hisz öt-tíz percre visszaaludni értelmetlen emberkínzás, ami után még inkább kedve lesz falhoz vágni a mocskos kis izét az embernek, hogy aztán kénytelen legyen újat venni.

Mert nyilván lehetne simán olyan telefonokat gyártani, amik mondjuk két-három hónap után  spontán lebomlanak (és lehetne azzal reklámozni őket, hogy de kurvára védik ezzel a környezetet, mintha egy gépnek nem lenne mindegy), mi meg vesszük a következőt, belenyugodva, hogy ez ilyen, egy telefon eddig tart. Ha már tartós tejtől sem várunk el hosszabb szavatosságot.
És ja, játszanak is erre a gyártók, no nem a lebomlásra, hanem arra, hogy minél kevésbé legyen tartós az amit nekünk eladnak, ez lenne a tervezett elavulás/lepusztulás. De a legnagyobb szívességet akkor tesszük nekik, ha magunk vágjuk falhoz a telefont, és még jobb ha utána még ugrálunk is kicsit rajta. Kurvaanyázni nem muszáj közben, de kellemes, meleg érzés, segít levezetni a feszültséget, és kicsit drágábban vehettünk egy kicsit újabb modellt, ami ugyanúgy tartalmaz harminchét olyan funkciót, amit soha nem használunk, de legalább észre sem vesszük őket.
Ez maga a fogyasztói társadalom, úgy is mint kihlást okozó esemény.
De hát a kihalás is olyan, és nem csak a filmes dínóknál, hogy az emberiségnek két és félszer kell kihalnia ahhoz, hogy egyszer észrevegye. Mert hova is siessünk, most bontottunk fel egy új csomag kekszet, mire az elfogy, addigra meg feltettük a következő adag teavizet, és így tovább, egy végtelen ciklusban.

És akkor kicsiben lemodellezzük a nagy kihalás-halasztódást, hisz teát főzni - mint láttuk - komoly kihívás, formaidőzítés, koncentráció,  mutitasking (hisz közben egyszerre tévézek, olvasok, ábrándozom és bónuszként eszem is valamit), résen levés, miazmás. Akkor már inkább leviszem a szemetet, az is komoly küldetés, ráadásul igaz rá is, hogy minimum kettőt kell fordulni hogy észrevegyem, mindjárt itt a globális kihalás, csak előbb még hozza a postás a villanyszámlát.

Érzék kell, felzabál

Azt mondják, hogy az angol nyelv lassan felzabálja a világot (amúgy épp most az indexen mondják ezt, amit mások is máshol gyakran), ami engem, mint gyakorló és középhaladó  anglománt kevéssé zavar. (Na ja, nekem térkép e táj, meg ami még az ablakból látszik)

És ha már itt tartunk, a multik felzabálják a médiát (így lesz a multimédia), az életünk felzabálja a létünk (így leszünk hosszú távon mind halottak), a nagyhal felzabálja a kishalat (és ettől az erősebb kutya baszik), kínaik felzabálják a rizst, én meg sárgaborsó-főzeléket (és így lesz rendben a vércukrunk).

De hogy egy nyelv a világot, az lehet nem pusztán szimbolikus szófosás, hanem egynesen annak deklarálása, hogy az egész gebasz, amit ránk lőcsölt az Ószövetség Hatnapalatt nevű teremtője, csak a nyelv által létezik. Egy George Berkeley nevű XVIII. századi brit még azt mondta hogy esse est percipi (na ja, pap volt fazon, vágta a latint) vagyis hogy lenni annyi, mint érzékelve lenni. Szóval hogy a dolgok akkor és az által vannak, hogy érzékeljük őket, amit nem érzékel senki az igazából nincs is. (Ennek pont a fordítottja a Dr. Who - az igazi Kiafene - sorozatban a Síró Angyalok esete, akik csak akkor tudnak tenni valamit, működni egyáltalán, ha épp senki nem látja őket. Olyankor persze csúnya dolgokat teszenek, gonoszul.)

De Berkeley püspök esetében így kérdés, hogy akkor most hogy is létezik a világ. Hát úgy hogy Isten (Allah, Visnu, A Nagy Manitu etc.) a végső érzékelő, ő mindig és minent érzékel egyszerre, ettől vannak a dolgok. (Szóval vele szemben életünk böngészési előzményeinek törlése sem segít.)

Ez a fentebb linkelt cikk gondolatmenetének kontextusában annyit tesz, hogy ami nem gondolnak el, írnak le, mondanak ki vagy felejtenek el angolul, az végső soron nincs is, nem volt és nem van. Ez így szó szerint persze hülyeség, az ékszerteknősöm is röhög rajta az ágy alatt, de szimbolikusan már megfontolandó. Valahogy úgy, hogy manapság egyre inkább az van csak, ami angolul van, a többi láthatatlan a civilizáció jelentős része számára, és ha nincs isten, akkor ezek a dolgok is egyre kevésbé vannnak. Én is csak részben létezem, you know.

Mellékszál: Az angol persze úgy zabálja fel a világot, hogy a nyelveket zabálja fel, igazából csak úgy tudja. De ez nem azt jelenti, amitől Ilonka néni fél a földszint kettőből, hogy egyre több az angol eredetű vagy direktben angol szó a magyarban is, ő meg egyre kevesebbet ért az unokáiból. (Az nagyrészt nem is nyelv miatt van...)  Mert a nyelv nem a szótár, a szókészlet, hanem a szerkezet, amiben a szavak (ja, a szók) folyamatosan cserélődnek. A nyelv maga  folyamat. Így aztán (Nádasdy Ádámtól lopva a példát) "A szoftverfejlesztés az informatikai innováció alfája és omegája" mondat teljesen magyarul van, a magyar nyelv szabályai és logikája szerint épül föl, most épp idegen szavakból. De amúgy is: hogy mondanánk magyarul azt hogy szoftver?

Úgyhogy a felzabálás folyamatban, nyelvészet-konyhafilozófiai ötpercünket halották, és akkor most egy kis zene! (nagyon ellenpontként)

Hamburg ER

Hamburger illatú gyertyákat is kínál majd a Mekdonáldsz nevű szénhidrát- és zsíripari életérzés, ami igen vidám dolog lehet. Én mondjuk még sosem voltam Hamburgban (kivéve ma, mikor egy lopott kamionnal Londonba menet útba esett a laptopomon), így aztán nem szagoltam még egy hamburgit sem, szóval nem tudom, az ottaniaknak milyen szaguk van. Gondolom sokféle, emlékeim szerint kurva sokan laknak ott (bár a kamionszimulátorban összesen három járókelőt láttam, azokat viszont még csak el sem ütöttem), és akkor kérdés, hogy most mindenkinek lesz külön gyertyája, vagy csak ilyen típusos izék? És akkor most megvették a szagjogokat mindenkitől, vagy csak - mondjuk - a hamburgi gyerekkórháznak löktek egy nagyobb összeget, oszt' jó napot?

Persze aztán kiderült, hogy hamburger alatt mégis csak az általuk árult tápot értik, ami mondjuk elég meglepő egy gyorsétteremlánctól, dehát ők mindig is az élenjáró újítások innovatív izé... újításairól voltak közismertek, mint az köztudott. De nem ám csak úgy általában a hamburgerük szagát gyertyázzák össze, hanem lesz külön minden hozzávalóhoz. Azaz lesz húspogácsa, meg hagyma, meg kecsap illató gyertya, meg amit még raknak a cuccba, talán uborka meg sajt. Bár hogy annak a szottyad zsömlének van-e értékelhető szaga egyáltalán, az számomra kérdéses. De legalább a szagokba lehet kérni extra hagymát, vagy ki is lehet hagyni (mint egy átlag kebabosnál a kérdés: Hagyma, csipős mehet?), de ha valaki direkt azt élvezi, hogy hagymaszagban ússzon a lakás, akkor az csak olyat gyújt. Sokat. (Bár egyszerűbb bedörzsölni a szönyeget némi darált hagymával, no meg olcsóbb is.)

Ámde. Mi van ha a családban (kollégiumi szobában, albérletben, börtöncellában stb.) nem mindenki szereti a hamburgert, vagy annak szagát, vagy szereti, csak nem karácsonykor a nappaliban? Akkor nyilván be kell osztani, hogy Ildike csak a szobájában hamburgergyertyázhat, mert a fater a nappaliban körömpörkölt-szagút éget éppen, miközben anyu a hálóban franciakrémes-illattal tágítja a fogyókúrája határait. Bár ez utóbbi lényegében eddig is létezett, a vanília-illatú gyertya régi motoros a piacon. (Istenem, megint milyen szép képzavar!)

Viszont várnánk, hogy ha van hamburgerszagú (nem, itt szándékosan nem írok illatot) gyertya, akkor kellene gyertyaízű burger is. Lehetne reklámozni a szezonális változatokat, hogy például "Téli estékre most extra-paraffin-aromával!" vagy "A McMécses most a készlet erejéig három kanóccal!" és hasonlók. És bele sem merek gondolni, hogy mi lenne halottak napja környékén, mikor a temetői mécses-tematikára kellene rámenni, és azt sulykolni, hogy a zsömle héja most extra ropogós, a húspogácsa pegig különösen földízű. Brrr...

Meg kéne egy jó fantázianév is az új terékcsoportnak. Magyarul lehetne akkor gyerger vagy burtya, szerintem az utóbbi jobban hangzik, az olyan magyarosch.

De ha mégis hamburgiak szagát akarnák gyertyába önteni, akkor azoknak átlagban ilyen szaguk van:

(Nem tudom a képről lejön-e rendesen a szag, hisz nekem nincs szaglásom, de ez itt elég sok hamburgi, hogy átlagolni lehessen, ha igen.)

apnews.com

Dream a little

Furcsa kamionok húznak el a ház előtt, az erkélyem alá felé. Hangosabbak mint amilyen hosszúak, éjszaka járnak, mint akiknek fontos a világítás, és azt szálítják, hogy ne hagyjanak rendesen aludni. Nem vagyok paranoid, szerintem csak én üldözöm magam, de ezeket biztosan küldik, mert valakiknek valahol biztos jó, hogy későn keljek, de legalább szédelegve.

A nagy autók, amik rövidebbek a kamionoknál, de magasabbak mint egy átlagos furgon, na azok meg fura álmokat szálllítanak, és az ablak szigetelésének résein kemtrélezik befelé. A kamionok dolga az, hogy hangosan felébresszenek néha, az újabb adag előtt.

A fura álmok olyanok, hogy végigmennek az egész éjszakán, bármennyiszer is ébredjek fel közben, ha visszaalszom mindig onnan folytatódnak ahol félbeszakadtak. Ilyen értelemben az éjszakai ébredések csak a reklámszünetek, bár a franc se tudja mit akarnak eladni nekem, bármit is nehéz lenne.

Kár hogy reggel, nem sokkal az ébredés után már kevésbé emlékszem rájuk, pedig a múlt éjjel is megoldottam egy kis híján elkövetett bűnügyet egy bentlakásos iskolában. A sztoriban amúgy az iskola könyvtárosnője volt a majdnem merénylő, volt benne egy japán herceg a családjával, egy olasz gróf, meg egy skizofrén író, utóbbiak mind a vendégházban laktak. És annak teraszán teáztak, mint egy Agatha Christie regényben, csak kevésbé angolosan. Sajnos már reggeli közben sem tudtam, hogy én pontosan ki is voltam, de az biztos hogy két saroknyira laktam a helyszíntől, és a végén a könyvtárosnővel mentük át egy hídon, egy pályaudvar mellett, hogy oké, ez is megvolt, valaki meg angolul kiabált, hogy ez szép volt...

De pont a sztrori, az már nincs meg, pedig álmomban eléggé lekötött, érdekelt volna hova sétáltam a végén azon a folyóparton, meg tök jó irodalmi alapanyag lett volna az egész, még szerencse, hogy nincs tehetségem az íráshoz.

És hogy mit jelentett ez az egész? Tudja fene, nyilván a magánéletemmel van kapcsolataban (na ja, hát mi mással lenne?), meg hát ki vagyok én, hogy a tudatalattimmal vitatkozzak.

Talán a ma éjjeli nagy autók majd meghozzák a választ, bár inkább nem, azok a valakik ott, akik küldik inkább csak röhögni akarnak bennem. Vagy rajtam? De nem velem.

Amúgy is a másik szobában alszom majd.

Bulvárkonzerv

Azt olvastam valahol, hogy a Daily Mail az egy konzervatív brit bulvárlap. Hát, tudja fne, nálam a konzervatív meg a bulvár az nemigen fér össze. Lehet valami mondjuk jobboldali és bulvár (az origo meg a ripost, azok pont efféle szörnyszülöttek), lehet valami nacionalista bulvár, sőt főképp lehet populista bulvár, de konzervatív? Biztos én vagyok a hülye und műveletlen, vagy túl sokat tévéztem, ittam és fogyasztottam szénhidrátot életemben (amitől elhalványult a korábban fénylő inellektusom, vagy mim), de nekem a modern konzervatív az valami olyasmi, hogy hagyomány/érték-alapú, mérsékelt, szolidáris a szó felebaráti értelmében, de ez pont nem a modern bulvársajtó.

Én például nem vagyok konzervatív, egy felforgatott lélek vagyok, aki néha trágár, néha kioktató, és furcsán értelmezem a komformizmust, de legalább nem fogyasztok bulvárt. Nem fekszek és kelek mindennap Dosztojevszkij kötetekkel (bár néha azért megesik), főleg mert alapvetően nem érdekelnek a celebek, akik jelentős részéről nem tudom hogy kik, pucér csajokra van számtalan tematikus oldal, a kirabolta-megölte-megerőszakolta vonalra meg elég a decensebb média is.

A Daily Mail amúgy klasszikus bulvár tévésztárok válásával, utcai késelésekkel, tuti konyhai tippekkel, naná hogy sok képppel, érdektelen, mint általában egy ilyen.  Gondolom sokan azért tartják konzervatívnak, mert a többiekhez képest azért kevesebb benne a cici.

Mifelénk amúgy az első Bulvár Napóleon volt, de nagyon szar popzenét csinált.

A konzulens, aki vagyok

Nemzeti konzultációt indítok én is, több témában, de főleg. Mivel első sorban a saját véleményemet szeretném viszontlátni, így aki nem ért velem egyet az kussoljon. Ez amúgy nem lesz nehéz, mert a konzultációkat gondolati úton fogom kisugározni országszerte több irányba, úgyhogy talán nem lesz nehéz kitalálni, mi a véleményem, aztán visszasugározni felém, mert az nekem jó.

Az első fontos konzultációs kérdésem lenne például, hogy akkor most tényleg negyvenkettő, vagy nem? Mert sokan úgy gondolják Brüsszelben, hogy negyvenhárom, és állítólag a britek is azért léptek ki az EU-ból, mert náluk meg régi hagyomány a negyvenegy, amit semmibe vettek az unióban.

Érdekelne az, hogy továbbra is reggel keljen-e fel a nap, vagy délben, ami nekem kényelmesebb, legalább is szerintem. Gondolom mindenki egyetért, de kell a támogatást a hátamban éreznem, mert különben a Nap kiröhögi a petíciómat, ami nem szép dolog egy ilyen semmilyen kis csillagtól. Egy jelentéktelen galaxis szélén valami pimf rendszerben ő a Jani, avagy a kiskakas a szemétdombon, legalább is úgy érzi, és akkor már meg akarja mondani egy nekünk, hogy mikor kel fel. Ennek véget kell vetni!

(Különben is, mit tud a Nap? Hidrogénből héliumot csinál 'oszt annyi.Vagyis süt. Én viszont jó pizzát sütök, ami mégis csak nehezbb, mint ugye nem simán csak, hanem pizzát.)

Ehhez kapcsolódik az időjárás problémája is. Mert az idő csak úgy jár, járkálgat, az ember meg nem tudja rendesen megszervezni a napirendjét. Látja, hogy délután négy, de már fél óra múlva is hirtelen fél öt, pedig még fel sem tette a teavizet. Ez veszélyes! Kívánjuk a sajtó szabadságát, meg évenkénti országgyűlést Pesten, de főleg, hogy az idő ne szóljon már bele percenként az életünkbe, elvégre szuverenitás is van Autonómiában!

Továbbá szeretnék népi kezdeményezést indítani, hogy ezentúl a csokifagyi is legyen legalább felerészben eperízű, mert én úgyis a vaníliát szeretem, meg a karamellt, így ezekből több marad nekem. Szóval ezt mindenképp szabályozni kellene a megkonzultálás után, a Cukrászati Törvényben (vagy miben), nehogy ügyeskedő cukrászok málnás csokifagyival kábítsák a népet, miközben a finom vaníliát felvásárolják a spekulánsok.

Ezek olyan nemzeti, globális, sőt galaktikus sorskérdések, melyekben a legsűrgősebben egy konzultációt kell tartanom, telepatikus elkötelezettséggel, és kérem mindenkitől az elvárható komolyságot. Aki pöcsöt rajzol a válaszgondolataira, arra rontást küldök, és nem ám ímélben!

Jelszavaink valának az önzés, az elfogultság és a tojokrá!

A határ a csillagos vég

Az volt a délelőtt híre, hogy ferihegyen egy Rájener gép valami hat órás késéssel szált fel. de közben az utasokat nem engedték leszálni, nem kaptak enni-inni, de (gondolom egy szerényebb összeg fejében) lagalább nem verték meg őket. Bár egy vécében dohányzó utas miatt azért a rendőröket kihívták.

És az egész a miatt volt (neomagyarul: az miatt), mert a gépnek jelentős volt a túlsúlya, és pár óráig csak állt a betonon és égette az üzemanyagot, hogy a határon belülre essen a súlya. Miközben az utasok vérnyomása meg gondolom az egekbe emelkedett, ha már a repülő nem. (Tényeg, valaki feltalálhatná már a vérnyomás-hajtású repülőt, akkor a tankolás annyi lenne, hogy kissé csesztetni kell a közönséget, míg kellő számú emberben baszódik fel az ideg, és máris jöhett a huss, a bummfel, a kijelölt légifolyosó felé. Egészségtelen egy megoldás lenne, de nem úgy, mint a jelenlegi kerozin-égetés, azoktól főleg a thunbergi értelemben vett Gréták kapnak agyfaszt.)

A Rájener egyébként mindig is szemét egy cég volt, a kapitalizmus legrosszab arcát mutatva, de ma valahogy szintet léptek bunkóságban, egyúttal felfedezve a felelőtlenség új minőségét.

A kormány meg már le is reagálta a dolgot, hogy ők aztán itten vizsgálatot fognak, lesz majd  fejeknek csikorgatás és fogaknak hullása. Pedig szerintem titokban tanulni akarnak a rájentől, mert a néppel való baszakodás meg a pénz égetése nekik is szokásuk, és a profiktól tanulni sosem szégyen. Egy csomó kínai párttitkár a megmondhatója...

pinterest.com

Haj rá!

Nem vagyok egy hidegtűrő alkat, én a sál-sapka-kesztyű hármasságával élem túl a telet, de ezek a mai fiatalok (kezdeném, azzal folytatva, hogy bezzeg az én időmben...), ezek vagy valami kurva jó belső fűtéssel mennek, vagy csak magasról teszneka hidegre, mert a stílus az fontosabb. Ugyanis nem bírom nem észrevenni, hogy z aktuálisan tizenéves srácok a komolyabb mínuszokbn sem hordanak sapkát, láthatóan azért nem, mert az leamortizálná a gondosan belőtt sérót. Ha már ugye apu meg anyu pénzéből sok maradt a fodrássznál, meg reggel húsz percig tartott precízen kizselézni a kívánt szívdöglesztő fazont, ráadásul a suliban is minden szünet a mosdóban indult, a tükörnél, akkor nehogymá valai béna sapka bassza szét a férfias sármot. Pláne mert hazafelé a buszállomáson - ki sszerencsével - ott lesz a Dzsennifer is, meg  Bianka, meg az a szőke csaj a halbelezőipari szakmunkásgimnáziumból, szóval legyen csak művészien lyukas a farmer, meg álljon a haj pont úgy, mint a Ronáldó Messzinél, abban a klippben a jutyúbon, mikor a világkupán szmokingban ugye.

Hisz fontos egyedinek és stílusosnak lenni, pont úgy mint a többiek, az egész osztály arról híres, hogy mindenki tök egyformán egyéniség, ami azért már valami, hátnem?

És ez igazából, kívülről nézve vicces. Oké, már kinőtem abból, hogy különösebben érdekeljen a hajam, pláne mióta felül ritkul, oldalt őszül, de legalább a kettő között már nem zsírosodik. (Hívhatjuk kopaszodásnak, csak úgy kegyetlenebb, mondjuk inkább, hogy vudielenesedem.) Nálam a sapka az amitől nem fázik a fejem, plusz ápol s eltakar, és miután kipróbáltam már a kopaszságot is, tudom hogy az sem áll reménytelenül szarul. Nekem. (Csak húsz év múlva ne én legyek a csintalansándor, akkor inkább az aktív eutnázia.)

És ez az egész onnan jutott eszembe, hogy ma reggel lehaladtam a garázsboltba kakaóscsigáért, és ment előttem egy srác, valahol tizenhat megélt életév környékén (valamint Földvár felé félúton), és nagyjából harminc másodpercenként kapta elő a mobilját, hogy ellenőrizze, kellően ananászfejű-e még, nagyjából a szíjjártópéteri paradigma mentén. Közben meg mókásan lilult a gondosan körbenyírt füle, nem is mert hozzányúlni, hátha letörik, és akkor ugye mit szól majd a Dzsennifer, hisz nincs az a menő haj, ami ellensúlyozna egy vérbe fagyott, félbetört fület. De hát a szépségért szenvedni kell, fület fagyasztani, valamint elviselni, hogy jön mögötted egy őszülő szakállú fazon (sapkában, hogy rohadna meg) és időnként felröhög.

Mert gonosz, nem érti hogy ma mi a fiatalos, trendi és fenszi, neki a legszebb öröm a kár. (Pedig értem,  a FIATalos, az olyan mint a hivatalos, csak Torinóban csinálják főleg, kerekekkel.)

A haza fele

Hazafelé szinte mindig néha zenét hallgatok, bár inkább valami podcastet, a lényeg hogy ne kelljen egyedül maradnom a gondoataimmal, este tíz után az már nem ajánlott. Sötét van, hideg, és én reménykedem, hogy nemsoká hazajutok majd, de ha például zene szól a fülembe bele, akkor hajlamos vagyok arra figyelni, és egyszerre lépni vele (pedig nem kaptam rétest estére), azt' ki tudja, a végén még a Holdon lyukadok ki.

Mert vannak zenék, amikre jól lehet menetelni. Vannak kifejezetten olyanok, amikre részegen lehet jól menetelni, de mióta teával baszok be, kénytelen vagyok józanul menetelni. Valahogy kell, menetelés nékül nem poén az élet, este fél tizenegykor hazafelé gyalogolni a buszvégállomásról csak akkor elfogadható, ha küldetésnek fogja fel az ember. Scott kapitány vagyok, mindjárt itt is a Sark, a Déli vagy a Nyugati, ahonnan már hazafelé megy a lépcsőház, de mégis inkáb Amudsen, mert ő a sarkalás után is norvég felfedező volt, Scott meg már közben is halott skót. Lett. (Nem annak készült, még csak litvánnak sem, de meghalt bele közben, előtte csúnyán írt a naplójában, láttam...)

Szóval nem tudjuk, az egykori nagy felfedezőknek milyen dallam kóválygott az ő fejükben nekik. abban sem vagyok biztos, hogy Scott kapitánynak volt-e MP3-lejátszója, csak abban hogy nem. Úgyhogy ő, és hősiesen halálra fagyott társai csak a  végkimerülés, avagy a vészhelyzeti whisky (jujj, majdnem gint írtam) által generált zenére hagyatkozhattak, de hogy jözvetlenül fagyhalál előtt az It's a Long Way to Tipperary szólt-e a fejükben vagy Korda Gyuri bácsi, azt nem tudhatjuk. Egyelőre nem is szeretném kipróbálni, ha meg kell fagynom a sarkon, akkor az legyen a Fekvehányás utca sarka, néhány évtizeddel később, ha kérhetném. De ha nem látok már havat életemben, nem bánom, nekem ennyiben bejön a klímaváltozás. Is. (Így is túl sok a ha, ha már.)

Szóval hazafele ez egy jó kis menetelős dal, csak tudnám hogy jutok el Tipperary-ig, aki legédesebb lány, és nem, nem ég veled Piccadilly, hanem see you soon.

(Petra megfigyelése szerint amúgy a Tipperary egy ír kocsma is, valahol a New Oxford Street környékén, vagy pont azon, de csak buszról szúrta ki, szóval egyelőre oda még nem vágyunk vissza.)

Napi betevő rohadjonmeg

Oké, a világunk tele van utálnivaló dolgokkal, a mennyei elvtársak mindennapi gyűlöletünket megadják nekünk ma, miközben nem szabadítanak meg a gonosztól, de a kísértés az ott van nap mint nap. És még csak az orwelli "két perc gyűlöletet" sem kell megszervezni hozzá (bár van az is, általában sajtótájékoztatónak hívják, vezércikknek vagy közszolgálati híradónak), a legegyszerűbb, korántsem formalizált helyzetben is megtalálhatjuk gyűlöletünk aktuális tárgyát. Az orvosnál, a boltban, a postán, a buszon, a lépcsőházban.

Mert mindig van valami sátáni lény, aki összetapogatja a zsömléket, mert nyilván a tökéletes darabot keresi (amit lehet, hogy meg is vesz), aki pont mögötted kezd el üvöltve bazmegelni a telefonjába, aki  bevásárlókocsival foglalja a kedvenc parkolóhelyét a hiperszuper marketnál. Vagy aki utánad érkezik az orvosi váróba, de előtted nyomul be a rendelőbe fejhangon kántálva, hogy "Doktornő éncsaka vérnyomáscsökkentőmet akarnám felíratniaz ízületeimre, idegialapon tuggyaa derekam, de mondtamis aszomszédomnak hogy ha már it vagyok megnézhetné eztisitt a seggemen, már tegnap óta érzem hogy..." - és ez így megy még percekig, kiegészítve élettörténeti és közérzületi adalékokkal.

Mind közül azonbaan a legrosszabb a postán sorban állás. először is van több sor, és neked eleve választanod kell, miközben nem tudod, hogy melyiknél mennyit kell majd várni. Ha peches az ember (és az, azért ember), akkor kikaphatja Ildikét, a Szupermegainfo 2000 kft. résszmunkaidős adminisztrátorát, aki egy darab sárga csekket szorongat, majd mikor sorra kerül, egy határozott mozdulattal előkap egy nagy köteg levelet, hogy ezeket akkor most ajánlva, tértivevénnyel szeretné Tuvalu-alsóra, és elővesz egy tizenöt kilós iktatókönyvet, hogy neki akkr ezt itt most szintén adminisztráltatni kell, különben halálhögéses siralom lesz az irodában. Egy iktatókönyv 2020-ban, bassza meg! Tényleg nem változott semmi 1963 óta? Hallottak ezek már ott a kft-nél arról, hogy ímél, elektronikus aláírás, online ügyéntézés, miazmás?

Ráadásul ott állok én, egy darab sárga csekket szorongatva (igen tudom, 2020, miért nem utalok a neten - de hát a szolgáltatók sem mind tartanak még a 21. században), a mögöttem álló Náci bácsi meg úgy szúr tarkón a tekintetével, mintha nálam is egy iktatókönyv lenne a táskámban sérelmére, pedig csak egy Salman Rushdie novelláskötet, de hát ő meg egy gyanús migráns, szóval vele sem jönnék ki jobban. Náci bácsi (Ignác igazából, de jó ember, szereti ha becézik) szeret utálni engem, már attól a lehetőségtől, hogy esetleg én is hosszan fogok ügyintézni, és megkísért a gondolat, hogy előveszek  valami vaskos papírköteget, csak hogy élezzem kicsit a generációs feszültségeket. Ha már én őszinte, izzó gyűlölettel viseltetem a káeftés Ildike iránt, akkor  a bácsinak is jár valami komolyabb, a gyanakvó rosszalláson túl is. Hogy úgy istenigazából felbaszódjon benne az ideg, minden délelőtt kilenc és fél tizenegy között, mintegy napi rutinként, a komfortzónája részeként.

És ez az egész biztos azért van, mert már egy rendes diktatúrára sem telik nekünk. Mert egy rendes diktatúrát lehet utálni, az elhülyülés bizonyos foka felett meg lehet a diktatúra által kinevezett ellenséget gyyűlölni und félni tőle, de a napi, valamint negyedéves gyűlölet-igényünk mindenképp ki van elégítve. És ugyan van próbálkozva Ártunk és Ormányunk részéről, hogy sorosmigránsbűnöző, tanárverő cigányzsidó muszlimterroristák, de ezek azért elég absztrakt utálnivalók. Persze találkoztam én is már olyan emberrel, aki egy somogyi zsákfaluban aggódik naphosszat a migránsok miatt, és olyankor gyorsan kikér még két nagyfröccsöt, mielőtt jönnek az arabok és betiltják, de azért ez kevéssé általános, a többség migránst legfeljebb kínai boltban lát, mikor tornacipőt vesz meg távirányítós zenélő kulcstartót. Igen alulintelligensnek kell lenni ahhoz, hogy valaki pont Agyarországot féltse attól, hogy mindenki ide akar jól jönni, és iszlám alapon elvenni a munkánk. (Az enyémet amúg vihetik, én csak a fizetésemre tartanék továbbra is igényt.)
Meg a határvadász hősöket is, akik ugye öntestükkel védik a kerítést, nagy kutyákkal és mérsékelt íkúval - nagyjából leszarja mindenki, mondhatni joggal.
De a postán sorban álló, a buszmegállóban eléd tolakodó, valamint a bevásárlókocsival cserbenhagyásosan gázoló lakosság közvetlen élménye mindenkinek, nem távoli elvonatkoztatás, ők azok, akiket ismerni vélünk, értünk mindenképp, de ki nem állhatunk. (Vö.: Alkoholista az, aki annyit iszik mint mi, csak nem szeretjük.)

Hiába no, Sartre is azt mondta, hogy a pokol a másik ember, amihez hozzátehetjük hogy főleg ha a szomszédban lakik, és büdös a szája neki. És szeretjük gyűlölni.

Magyarmunkás Gárdaőrség

Újra lesz, vagy már van, esetleg nemrég még újra volt Munkásőrség (ez sajtónyilatkozatok, értelmezések és gyorsreagálású bírósági eljárások függvénye), persze most nem mint fegyveres szervezet, csak mint egyszerű civil egyesület, de azért igény szerint egyenruhával.

És akkor most ne jusson eszembe a Magyar Gárda nevű rossz vicc, az akkor még egyértelműen Rosszabbik párt szervezésében? De, eszembe jut, nehéz elfelejteni, ahogy aluliskolázott és/vagy idősebb korukra végleg elhülyült faszfejek, talpig egy alsó kategóriás kajálda pincéreinek öltözve vágnak elszánt arcot, miközben alakzatban próbálnak menetelni a szebb jövő, de leglább is a legközelebbi söröző irányába. Ráadásul a gárdista-paródiák annyira komolyan vették ezt a pincéreskedést, hogy még a legprosztóbb, szigorúan  műanyag azstalos balatoni "éttermekből" ismerős, piros-fehér csíkos asztalterítőt is a nyakuk köré tekerték, biztos hogy kéznél legyen, ha a kedves vendég összekeni a másikat az aranygaluska szaftjával, vagy rátüssszenti a túrós csuszát hekkel. Mert drágán enni a szart csak csíkos terítőről, valamint műanyag villával érdemes, annak olyan árpádsávos hangulata van, bármit jelentsen is az.

És hát igen, félelmet azért keltettek egyesekben, például bennem is, annak idején határozottan szorongtam attól, hogy Ártunk és Ormányunk annyira inkompetens, hogy még ezek elllen sem bír tenni semmit, vagy - és ez a rosszabb eset - titokban tetszik neki, addig se a gázáremelés miatt hőzöng a nép a teszkó csirkepultjánál. De ennél több a nem szép emlékű gárdából nem nézett ki, a tagság nagy része már fejre olyannak tűnt, akiknek még a saját anyja sem adna fegyvert a kezébe, a szomszédairól nem is szólva.

Ám a Munkásőr Gittegylet, úgy is mint kiemelten közhaszontalan semirekellés mégis új színfolt a társadalom palettáján, elvégre a náciknak van már több, meghitten szubkulturális szerveződésük, a motoros bandától a fodbal-béközépig, nem is szólva a rituális trianonfájásban utazó népi dalárdákról.

Most majd a komcsiknak is lesz valami, a többség által rendes utálható/megvethető önképzőköre, ami társaságot, identitást és médiafelületet biztosít az ó- és újhülyéknek egyaránt. Hisz a frissen bejelentet szervezet harminc körüli vezetője várja az egykori, mára nyilván idős munkásőröket is, meg a zakkant fiatalokat (akik nyilván így akarnak majd lázadni a mostani rendszer ellen - sárkány ellen sárkányfű, zorbán ellen munkásőrség), a genrációs feszültségek lejátszására, ideoogikus keretk között.

Hát nem tudom, működhet-e ez esetben a nosztalgia-faktor, mert bár a Kádár-rendszerre egyre sokkal többen gondolnak fájó szívvel vissza, de nem tokkal-vonóval. Siratni lehet a létbiztonságot, a Szabó családot, a háromhatvans kenyeret (bár az szerintem most is ennyi, én a minap láttam háromszázhatvanért valami magvas veknit) és az iskolaköpenyt. Meg a moszkivcsslusszkulcsot, elvégre az előző diktaúrával valahogy eltűnetk a régi jó nyelvtörők is, ezek a mostani döbrögik csak kétszótagos figalmakban tudják magyarázni a világit: soros, rezsi, migráns, geci. (Ja az utóbbi nem az övék, hanem ők, amúgy a legutóbbi kampányban próbálkoztak hosszabb szavakkal, mint az al-kal-mat-lan, bele is törtek, mint a bicska.)

De a munkásőrséggel kapcsolatban szerintem senki sem érez igazi nosztalgiát. Bennem leginkább az a kép él még velük kapcsolatban (távolba vesző gyerekkoromból, mikor még én is úttörő voltam, nem vadakat terelő juhász), hogy a tokájuk felett bajszos, nagydarab faszik állnak valami állami ünnepségen a szovjet emlékű melett, ronda betonszürke egyenruhában, kibuggyanó sörhassal, géppisztolyt szorongatva,  jól láthatóan az alkoholmegvonás kritikus fázisában, de még reménykedve.

Persze lehet, hogy vannak, akiknek annyira a tré az életük, hogy ezt vágyják vissza, de most inkább tűni az egész munkásőrségesdi valami béna médiahack-nek, mint a mondjuk a Bácsfi Diána-féle nyilaspródiák vagy a Sólyom Airways benű sosemvolt légitársaság.

Meg amilyen a rosszabbikosok gárdázása is volt egykor, legaalább is a mából visszanézve biztos nem látszik többnek. A mai felcsúti stadionból (izé.. arénából?) nézve ócska kispályások voltak. Az ifjú munkásőrök meg legfeljebb labdaszedők lehetnek a megye kettőben, de még ahhotz is nagyot kell menniük.

ez még hiányzik a gyűjteményemből, de tényleg

Our glam in Bulvaria

Már tényleg idegesítő, hogy nem telik el úgy egy álmos regel sem, hogy valamelyik "hírpotálon" ne jöjjön szembe valami fékezett habzású, állítólag híresség, aki fürdőruhában vagy feérneműben pózol, szekszin persze, mert pózolni csak úgy érdemes. Hogy épp kicsoda az ügyeletes , a sarki közmetikából frissen szabadult alany, az általában mindegy is, lényeg hogy egy ilyen "cikk" olcsó, mert csak végig kell pörgetni néhány sokadvonalbeli celeb instáját vagy fészbukját, és már lehet is figyelni a kattintásszámot.

Az ilyesmiben az origó nevű marginális hecclap igazán erős, két orbán-dicsőítés és sorosozva cigányozás közé remekül befér ahogy Konkrét Amálka glam-modell zuhanyzás közben banánevéssel pózol. Hogy ki ő, az ne érdekeljen senkit, csak semmi Mit tettle az asztalra? kérdés, elvégre jól látszik, hogy magát, meg a zsírleszívás számláit.

Nincs ennél fontosabb, érdekesebb, hírértékűbb tartalom, szerte Bulváriában (ahol a bulvárok élnek, de főképp látszanak), még két vegán sütirecept, és a világról való tudásunk teljes lesz, megalapozott és ettől kikezdhetetlen. Ideológiailag is képzett.

De valahogy férfivonalon gyenge a bulvár-felhozatal, sehol egy "Kigyúrt macsóként pózol pörköltszaftos gatyában Barátokközt Gyuri. Kattintson a képekért!'" Peig igény az lenne rá, annyi biztos mint Faszomtuggya Niki fürdőruhás műalkotásaira, bár azért vannak az emebernek kétségei. Elvégre a neten annyi pornó van, hogy igazából abból áll minimum a fele, ehhez képest egy a többség számára megérdemelten ismeretlen, zs-kategóroás hírességecske bikinije nehezen viszi át az ingerküsszöböt, ennél már báyerzsolt hírtévés hájfejkedései is érdekesebbek, pedig azok is szigorúan monoton módon semmilyenek. (A közös a bikinis csajokban és az ötös számú párttagkönyvben nagyjából az,  hogy egyformán kiszámíthatóak és ezért érdektelenek, soha egy meglepő fordulat vagy érdekesebb részlet, a seggek és a seggfej eképp találkoznak a formai különbözőség mögött felsejlő, közös tartalmatlanság árnyékában.)

pont erről híres

Meg hát az is szánalmas, ahogy a Zs. Kategóriás Lulu és tsai. mindig "szexi" fürdőruhában pózolnak a véletlenül arra járó pasijuk okostelefonjának, mintha lennének direkt nem szekszi fürdőruhák, amiktől ők bátran, mondhatni forradalmi módon távol tartják maagukat. Mert ők igazán öntudatos, bátor luvnyák, akik már majdnem kétszer voltak címlaplányok a Second Hand-prospektus hátsó borítóján, és háromszor selejtezték őket a Faktorsztár X-megában. Így aztán mint szibólumok, példaképek és véleményvezérek, bátran beválallják, hogy egy kis phtoshoppal máris tök jó a seggük, ország-világ számára. Is.

Csak ne nekünk legyen mondva....

Zörökifjúság-forrás

Mindenki mindig fiatal akar maradni, ami persze eleve hülyeség, mert a legtöbben akkor akarnak fiatalok maradni, mikor már nem azok, tehát legfeljebb középkorúak maradhatnának, a fiatalhoz már visszafejlődni kell, újrafiatalodni, ellenöregedni. De ez miért is jó? Olyan remek volt gyereknek, tizen- meg huszonévesnek lenni? Naná, legalább is a mából nézve, de valójában kamaszként alig vártuk, hogy mások is észrevegyék végre, mennyire igen nagyon felnőttek vagyunk már, és ne szóljanak bele, hogy öltözünk, viselkedünk, milyen zenét hallgatunk, kikkel barátkozunk és mivel töltjük a szabdidőnkent. (mivel volt szabdidőnk...) Valamint vártuk a felnőttséget, amikor nem lesz több röpdolgozat, matekóra meg kretén iskolai ünnepség, lesz visszont saját pénzünk, csajunk/pasink állandóra, és bár halványan azért éreztük, hogy lesz még így ser, azért a relatív függetlenséget vágytuk akkor minenek előtt.

Rémes vot gyereknek lenni, kicsivel jobb fiatalnak. Az egyetem alatt - bár nekem speciel még matekóráim is voltak - már megvolt a némi függetlenség, de belekóstolhattunk a felnőttség stresszébe is. Aggódtunk kicsinyt a jövő miatt, hogy mihez kezdünk majd  diplománkkal (hosszú távon nem sokat, ez azóta kiderült), zűrös volt  a magánéletünk, de legalább nem kellett azon agyalni, hogy mihez kezdjün a sok pénzünkkel, mert sok pénzt elevecsak a tévében láttunk.

Az a szörnyű gyanú van bennem, hogy minden életkorban megláthatjuk a pozitív negatívumokat, csak visszamenőleg nehezebben, mert az idő bár nem szépít meg mindent, de a felejtés sokat segít az egykor volt aranykor elképzelésében.

hha viszont valaki fitalodni akar mégis, mindenáron, valamint árkon-bokron át, akkkor érdemes az ezoterikus spiritualitás transzcendensen kvantumszintű rezgéseire figyelni, mert a földhöz ragadt biológia nem sok jóval bíztathat a reverz öregedés kérdésében. Kérdésének tekintetében.

Ám a sok fényevő, szíriuszról kilencszer csavarodott déenesű, ezotévé-függő kommentelő, valamint a "Kemtrélezett Agyhalottak" fészbuk-csoportba záródott, az Élet Iskolájában doktorált mestermágus bombabiztos megoldásokat kínál örök fiatalság témakörében. (Oké, belőlem ismét kiszól a szkeptikus: Ki a fene akar örökké fiatal maradni, most akkor minden évben újra meg újra érettségizzem le, vágjanak ki az első nyelvvizsgámról vagy legyen szerelmi bánatom valamelyik E-betűs lány miatt?)

Ám ha mégis vágyjuk a permanens ifjússágot, adott az univerzális megoldás: a magzatvíz. Hisz a magzatvízben megvan minden amire a magzatnak szüksége van, az maga a magzati állapot folyékony esszenciája, márpedig a magzat az tényleg fiaaal, aki annál fiatalabb az már nem ember (izé, még nem ember), inkább csak valami kósa sejtosztódás, amiből lehet még egy Nobel-díjas filmrendező vagy jóindulatú gyomorfekély egyaránt.

De az biztos, hogy a magzatvíznél fiatalosabb víz nincs is, ezért magzatvizet kell inni. Legjobb a sajátot, de ha az nincs (mert például férfiak vagyunk, és szervezetünk még terhesség esetén sem termel, anyánk meg annak idején nem rakott el belőle a fagyasztóba, csak hagyta elfolyni), akkor megteszi a palackozott, bolti magzatvíz is. De ha ninncs ilyesmi a közeli boltban, akkor egyfelől kérjük a panaszkönyvet, másfelől lássuk meg a remek üzleti lehetőséget, és csináljuk meg a magunk magzatvíz-webshopját, amivel sokat kereshetünk, legalább is míg le nem csunknak miatta.

A magzatvíz persze természetes állapotában a legjobb, de úgy viszonylag kevés áll rendelkezésre, ezért előállíthatjuk magunk is, sima csapvízből, némi darált magzat hozzáaddásával. Persze ha nem egy katonai abortusz-klinikán dolgozunk, valahol Ruandában vagy Észak-Koreában, akkor a szárított magzatpor beszerzése is nehézséget okozhat, ez esetben pedig a szintetikus magzatvíz előállítása is más módszert kíván. A legegyszerűbb, ha a csapvízbe teszünk egy kis sót (a bors opcionális) meg cukrot, aztán palackba töltjük, a címkére pedig ráírjuk hogy "magzat water" és a biztonság kedvéért rakunk rá egy magzatot ábrázoló ultrhang-képet is, karmikusan ez is remek rezgéseket okozva hat.

És már lehet is postázni igazán szolid, pár ezer HUF/fél liter áron a lelkes vásárlóknak, akik ugyan nem lesznek megelégedve a termékünkkel, de mire erre rájönnek, mi már valahol a francia riviérán érezzük magunkat a naptári korunknál jóval fiatalabbnak.

És azért ez is valami, lehetünk mások által fiatalosak mondottak, matekórák nélkül.

Teaxit

A britek már több napja ki vannak lépve belőlünk (elvégre az EU mi is vagyunk), és én már érzem is a hiányukat, az egész unnió olyan üres nélkülük, az unalmas jobb oldali közlekedésével, eurójával, meg a metrikus rendszerével. Ténleg mázli, hogy ott vnnak még az írek, akik ugyan eurót használnak, de legalább még tudják mi az a mérföld és hogy kell bármit főzni krumpliból, a whiskey-től a  főtt krumpliig, amikkel jól csússzik a barnaszén ízű sörük.

Egy ismrősöm épp ma kérdezte, hogy akkor most mi lesz a britekkel, amire határozottan azt tudtam felelni, hogy gőzöm sincs. Hogy most mi van, akár velem is, azt sem tudom, az előrelátásom pedig igazán csekély. Például gőzöm sincs mi lesz a holnapi ebédem, csak az a biztos hogy lesz benne sajt vagy nem. Ma délelőtt viszont határozottan feltűnt, hogy a Twinings teám (Prince of Wales) markánsan ízeltenebb mint tegnap, mikor elször áztattam ki, ez is tuti a Brexit miatt van, a nagybritánok szerintem simán kivonták a kontinensről a teák ízét. Nekem meg kellett pont a velszi hercegről elnevezett változatttal próbálkozni, mikor köztudott, hogy a Charles nevű, foglalkozására nézve Károly egy sótlan alak, ami pedig köztudottan az ízetlen másik neve.

Lehet, hogy ki kellene próbálnom mondjuk egy Duke of Wellington nevű teát (már ha van ilyen egyáltalán, de miért ne lenne, ha már wasabis-karemellás csoki is létezik), csak félek, hogy annak meg bélszín íze van, ami egy tea esetében legalább is indokolatlan. Persze lehet, hogy egész jó lenne, csak megfelelően át kellene sütni, a legtöbb teát épp ott rontják el, hogy ha kívüről ropogós, már nem is sütik tovább, így nyers marad a közepe.

De ezek a kis mindennapi trükkök megmaradnak nekünk akkor is, ha a británok már nem euk, a közös kultúra nem vész el, legfeljebb ezentúl vámot kell fizetni utána. Csak szimbolikusan persze, ami jó, mert a csoportosan zöldülő réz kétpennieseimet nem adom, a fene sem fog bemászni értük az ágy  alá, vagy a hűtő mögé.

nem Eu-konform közlekedés (saját.én)

Sztrímelt pápák

Nem olyan rég tekintettem megnézni a Két pápa című filmes műegészt a Netflixen, most meg a HBO Go-n Az új pápa című sorozatot. (Mindezt persze úgy, hogy nem fizetek érte, egyszerűen csak kihasználom a kezdeti ingyenes időszakokat, végighiénázom az engem érdeklő tartalmakat, aztán mielőtt élesben támadnák a bankszámlám, kilépek, hogy kösz nem.)
És hát igen, kissé pápa-túladagolásom van, most egy darabig nem akarom látni a Sixtus-kápolnát (ábrázoló díszletet), élőben sem, amúgy sem tervezek elmenni Rómába, pedig állítólag minden út oda vezet. Pedig nem, a múltkor is elindultam egy úton, és Balaton partján kötöttem ki, ami rohadtul nem Róma, szerencsére. (Voltam amúgy Milánóban, Firenzében, Velencében, Padovában, Veronában, szerintem ennyi bőven elég olasz városnak, pláne hogy életemben kétszer is meg kelet szólalnom már olaszul olaszoknak, aminél kínosabb szituációba csak egészen durva rémálmaiban keveredhetek. Olyankor vagy előadást kelll tartanom, csak fogalmam sincs miről, vagy épp kirúgnak valami iskolából, mert az órák felére eleve be se jártam. De mindegy is, ennyit az olaszokról.)

Az Új pápa amúgy Az ifjú pápa folytatása más eszközökkel, amiben már nem Jude Law, hanem John Malkovich a címszereplő, és innentől érthető is a címválasztás, mert Malkovich nem csak pápának nem fiatal már, de egyáltalán. Kritikát most inkább nem írnék róla, egyfelől mert a fele még visszavan, másfelől meg mert filmkritikát én csak pénzért írok, huszonéve már, és hát honorárium nélkül valahogy nem ugyanaz. Dióhéjban annyit, hogy az új sorozat még elborultabb, mint az előző, Jude Law, azaz XIII. Piusz jobbára kómában fekszik, ez visznt nem akaddályozza abban, hogy elvakult rajongók, nem kicsit frusztrált apácák és egyéb vatikáni alkalmazottak erotikus álmaiban vendégszerepeljen, mint afféle nonkomform katolikus szexszimbólum, a vágy enyhén szociopata tárgya. Malkovich, vagyis III. János Pál meg olyan, mint a Mikulás és Drakula törvénytelen ám halott gyermeke, aki néha azért élvezi.

Csak az a baj, hogy a tíz epizód az közel tíz óra, nekem meg ennyi időm hétvégén is nehezen akad ilyesmire, met kell ennem, aludnom, írnom, és hát a sok puzzle sem rakja ki magát, miközben én mondjuk épp olvasok. És bár néhány tevékenység kombinálható, például lehet evés közben filmet nézni, vécén ülve olvasni, mosogatás közben fejben cikket írni vagy forgalomzajra aludni, de így is nehezen fér bele a keretbe egy lassú, bár nem unalmas sorozat, a maga egészében.

Követezésképpen kellene egy program, vagy gép, vagy jól idomítható háziállat, aki nézi helyettem, hogy azért az ingyenes előfizetés ne menjen már kárba. Hisz mégis csak magyarok vagyunk, szeretjük kihasználi azt ami ingyenes. (Jesszus, mi lenne, ha skótok lennénk? Amúgy semmi, szeretnénk a viszkit meg a Trainspottingot, de az megy skótnaklevés nélkül is.) Ennek egyik  terméke a benzinkutak vécéinek híres felirata, mely szerint "A vécékefe használata ingynes!"

Persze a helyettem sorozatokat néző program is legyen ingyér', mert fizetni csak azért vagyok hajlandó, amit meg lehet ennni, fel lehet tenni a polcra vagy okosabbnak nézek ki tőle. Egy tartalomfogyasztó alkalmazás viszont egyik sem lenne, miközben az elvártnál durván kevesebb vitamint tartalmazna. De legalább mentesítene a nézés kemény munkája alól, és a végén még élni is lenne időm, ami egyébként riasztó egy perspektíva.

Úgyhogy az új pápát is magam nézem meg, miközben a konyhában elforr a teavíz, odaég a pirítós és a hűtő mögött elveszik a teknős, szóval azért ez a nézés nekem mégsem ingyenbe' van, még jó hogy azért alapvetően élvezem.

A pápás sorozat új folyámról jutott eszembe, hogy tényleg csak néhány személy/pozíció van, ami garantált sikerforrásnak tűnhet a shuw-business gurui számára: az amerikai elnök, a pápa, Hitler, a brit királyi család vagy esetleg még Napóleon, ezeről lehet jó mozgóképeket készíteni, meg mjuzikeleket színpadra okádni, bár az utóbbi tekinetetében Hitrel némileg kilóg a sorból. (Bár egy Adolf - Kein Kaiser, nur Vaterland című prtonáci zenés darabba azért belenéznék, mielőtt betiltják.)
A pápa viszont remek alapanyag, egfelől indokolatlanul nagy befolyása van, miközben a háttértörténeteiből alig láthatunk valamit, az egész pápaság egy darab feudalizmus 2.0 a nagy posztmodernitás kellős közepén, szóval bőven lehet fantáziálgatni vele kapcsolatban. A pápa egyszerre valami avíttas vén fószer és médiasztár, ravasz politikus és kortárs filozófus, esendő ember és szentéletű uralkodó, vagy legalább is effélének akarjuk látni, de hát ilyen ez a popszakma.

Plusz a pápamobil a legmenőbb mobil, mert golyóálló, nagyképernyős, 3D-s, és nem árammal kell tölteni, hanem pápával. És jó esetben a térerő helyére beül  szentlélek, a többi autók meg megtérnek, és a sok  zöldséges furgon, meg pláne halottaskocsi arról ábrándozik majd, hogy a következő újjászületésben ő lesz a pápamobil, legalább is a míg rá nem jön hogy a katolikusok szerint nincs is lélekvándorlás. A hinduknál és a buddhistáknál viszont nincs pápa, sem az egyházfői, sem a dunántúli város értelmében, szóval nekik meg a pápamobil olyan lenne, mint halottnak a vérnyomásmérő.

És akkor stílszerűen egy szakszerű dal Shane McGowan-től és a Pápáktól, aminek már a címében is van egy szent, szóval ideillik, bár a sorozat zenéjéhez képest kifejezetten visszafogott. de hát vasárnap van, nem kell folyton pattogni.

A mindent vivő lap

Olvasom, hogy operatív törzs állt fel a koronavírus elleni védekezés érdekében. Jegyyében. Miatta. Hát igen, az 'operatív törzs' egy legendásan szép magyar kifejezés, valami olyasminek képzelem, amelyik elvtársias légkörben tanácskozza meg a direktívákat, majd feljegyzésben jegyzőkönyvezi a javaslatot az operatív intézkedések foganatosítása tekintetében, kiszignálva a felelőségi köröket az igazgatásrendészet megfeleő vezetői szintjeinek, egyúttal delegálva a monitorozás feladatát a végrahajtársért felelős szervezeti egységek felettes szerveinek.

Ettől aztán a koronavírus jól összeszarja magát, és messziről elkerül minket, hiszen ha valami pecsétesen ikatatásra kerül az illetékes főosztály felé az operatív törzstől, úgy is mint az apparátus formális befolyásolójától, akkor ott egy egyszerű vírusnak már nincs fellebezési lehetősége, még a Kúriához sem, mert az Operatív Törzsnél van a bürokratikus full house, aminél csak a Főminiszter-elnökvezér royal flush-e ér többet.

Gondolom hasonló operatív törzs gyűlésezik akkor is, mikor télen váratlanul leesik a hó, és ezt esemesben kell közölni az emberekkel, amikor nyáron nagyon meleg van, és mindenkit figyelmeztetni kell, hogy ne felejtsen el izzadni, vagy amikor egszerre több szír afgán is be akar migránsolni röszkénél, na ez utóbbi már tényleg maga a negyedik világháború. (Igen, tudok számolni, arról van csak szó, hogy a harmadik idején annyira részeg volt mindenki, hogy már nem is emlékszünk rá, de biztos nyertünk végre, hiszen még itt vagyunk. A másnapos győztesek.)

Szóvakl operatív törzs nélkül nem élet az élet, tanácskozásaiktól zöldül a nap, sütnek ki a fák és éneklik le a rókák a sajtot a fáról. Ha bármi gebasz van, és a nép spontán gerjesztett mód rettegni kezdene az aktuális katasztrófától (Tessék mondani, ma pontosan hánykor lesz a világvége?) mindent meg lehet oldani egyjó kis operatív törzzsel. Nem is értem Arisztotelész, Leonardo vagy Nagy Sándor hogy volt meg operatív törzs nélkül? Napóleonnak talán már volt olyanja, de látjuk a végén hogy járt, biztos nem volt enki eléggé, vagy elég körültekintően.
De mi magyarok hagyományosan és legendásan jók vagyunk operatív törzsekben: Már a hét vezér (John, Paul, George, Ringo, Tudor, Vidor és Kuka) is operatív törzset alkotott, sőt az azóta elveszett, nyolcadik magyar törzset is Operatívnak hívták, csak ők konspiratív okokból kimaradtak a legendákból, a mítoszokból és a gépjármű-nyilvántartásokból.

Az operatv törzs a közigaztatási, államvezetési, katasztrófaelhárítási jolly joker, a Ferrari Ultrafasza az autós kártyában, amit behúzott farokkal sem lehet felülütni. Nem csoda, hogy ennyire népszerű, a nép által szeretettnek mondott, valamint hatékony, és ez utóbbi főleg.

nyultam.com

Fürdőkultúra

Ülök a kádban, a szép hosszú kádban... illetve miket is beszélek, fürdök mint egy átlagember, elterülök a vízben (és semmi gumikacsa vagy kishajó, semmi flancolás), és újabban meghonosodott rosssz szokásom szerint nem létező dalocskákat dudorászok, ócska kis dallamokkal, amikhez legalább értelmetlen szövegeket rögtönzök. Ma épp ezt, és vagyok annyira grafomán, hogy le is írjam, hátha így végre kimegy a fejemből, ahol virálisan tartózkodik, belekontárkodva mindenbe, a főzéstől a szociálpszichológiai cikkemig, ami viszont nem írja meg magát. Ahogy a krumpli is baszik megsülni önszántából, igazán terrorizálni kell hozzá. Az alábbi sorokért viszont előre is szorri.

A bárzongorista,
Habár zongorista,
De bárcsak ne a bárba, 
Járna minden este vissza

És nem, nem tudjuk mire gondolt a költő, ez afféle agyi szünetjel, szombat délelőtti üzemmód, levendulás habfürdővel. A dallama meg úgy kezdődik, hogy táá-rá-rárámm....

Januári február, vagy fordítva mindegy

Február elseje van, ami azt jelenti (szakértők és politológusok szerint), hogy már egy egész hónap eltelt ebből az évből, és a világvége még mindig késésben van, a januárt már kipipálhatjuk a Végítélet Óráján. Már ha van neki pipafunkciója, vagy legalább egy gomb, amivel. De a lényeg, hogy még minden egyben, legalább is nagy vonalakban, a részleteket meg úgysem látom olvasószemüveg nélkül, illeve azon át.

Kinézek az ablakon, és elnézem ahogy ideges autók dudálnak egymásra a sofőreik által, mert az autók képviseleti demokráciában robbanómotornak, azaz sofőreiken keresztül gyakorolják a dudálást. Még egészen reggel van, de a dudálás az megbízhatóan jelzi, hogy a hajnalnak vége, mert hajnalban csak a mentőautók szirénáznak el az ablak alatt, korántsem lábujjhegyen, de a reggeli forgalomban már kamionosok dudálják le a taxisok fejét, és a zebrán rekedt gyalogosok próbálkoznak az autósok szemmel verésével, nagyjából sikertelenül. E tekintetben nagyjából mindegy, hogy szombat van, a közlekedők közt nyilván kevés az ortodox zsidó, így teli szájjal vezetnek valami fontos dolgukra, amit csak szombat reggel lehet elintézni, mert délutánra már késő lesz, nagyjából bármihez.

A délután az esküvői dudálóké, mert az ittenieknek van néhány idegesít szokásuk. Először is hogy házasodnak, azaz béna ruhákban összejönnek, hogy a következő néhány évre holtomiglant játsszanak egy konkrét másikkal, és ezt a stresszt a 'lakodalom' nevű össznépi borbafojtással vezetik le. Ahová autókkal karavánoznak, jobbára az ablakom alatt (na ja, ez is azzal jár, ha az ember egy közlekedési csomópontban lakik, vagy rajta), és a karaván haladása közben nem a kutyák ugatnak, hanem a dudákat nyomják sérelmünkre. Mintha a környéken bárkit is érdekelne, hogy Józsi bá' vagy Terike Mama lánya/fia/szembeszomszédja házasodott épp, pedig nem, ennek ellenére úgy nyomják a dudát, mintha az életük múlna rajta. Mert nekik ez egyszeri és megismétlethetetlen alkalom, once in a lifetime. Ez persze később elmúlik, mikor Manyika, Imrus nagyobbik gyereke vagy az Ifás Guszti másodszor-harmadszor házasodik egy életre, de egyrészt addigra már mindegy, másrészt meg újra lehet dudálni. Hisz a dudálás majdnem biztos hogy hosszú, boldog házasságot okoz, de ideges lakoságot biztosan, és már ezért megéri.

Szóval business as usual, tényleg semmi különös, a környéken még egy áldozata sincs a szentkorona-vírusnak, nem bukkantak fel gyanúsan srílankai kinézetű pékek és bayerzsolt sem tüntet az ellen, hogy a sarki garázsdiszkontban napok óta nincs kókuszos csemege.
A mai dudálókat délutánra várjuk, bár valószínűleg ma sem fogjuk megdobálni őket semmivel, a háztartásban egyszerűen nincs semmi dobálhatóan nélkülözhető objektum, amit megérné elpazarolni ezekre.
Még jó hogy közben indokolatlanul tavasz van, a globális klímafelmelegedés megmutatja pozitív oldalát, arra a kis időre, amíg nem.