Nemrég valaki azt mondta, hogy tök jókat írok néha (néha!), de mintha túl sok lenne a szövegeimben a trágárság. Pedig ez olyan mint Rejtőnél egy híres jelenet A három testőr Afrikában cimű szociográfiájában, ahol hőseink találkoznak az alkoholista forgalmistával a sivatag közepén. Akit eredetileg nem is akartak oda helyyezni, mondván, hogy a Kongó-vasút építésnél így is elég sokat lopnak, mire ő közli, hogy egy Kongó-vasút építkezésnél egyszerűen nem lehet eleget lopni. A trágárság sem lehet túl sok, legfeljebb rosszul elhelyezett, mondhatni stilárisan elbaszott mód pozicionált.
Mert hát mi is a trágárság? Legegsyzerűbben szólva az, amikor a beszélők közössége által tabusított kifejezéseket használunk, a helyett, hogy eufemizálnánk, mint egy rendes ember, aki tud késsel-villával beszélni. Mert minden nyelv tele van tabukkal, amikről nem besszélünk, kifejezésekkel amiket épp ezért szánkra nem veszünk és ahogy haladunk a modernitás felé, ezek egyre kevésbé a szellemekhez, törzsi totemekhez vagy a megszemélyesített természeti erőkhöz kapcsolódnak, hanem inkább az ember intim szférájához. Amihez persze kell, hogy először is legyen az embereknek intim szférájuk, hogy ne egy nagy közös barlangban éljük az életünk, hogy bizonyos szükségleteinket ne mások jelenlétében legyen muszáj (és épp ezért természetes) kielégítenünk. Mert ha már nem mások előtt szarunk, baszunk, születünk és halunk meg, akkor ezeket a dolgokat elkezdjük csak magunkhoz tartozónak érezni, vagyis olyasminek, amihez másoknak nem, vagy csak kivételes esetben van köze. És ímé létrejön az intimitás, és emberi kapcsolatok fokmérőjévé válik, hogy kit engendünk a házunkba, a vécénkbe és pláne az ágyunkba. Hiába no, a szemérmetlenséghez először a szemérmet kellett feltalálni, amit mondjuk egy makákónak ma is hiába magyaráznánk.
De hogy ezeken a helyeken mit is is csinálunk, azt már sokszor azokkal sem beszéljük meg tabuk nélkül akikkel csináljuk. Az egész nyugati civilizáció még mindig valami állott lábszagú poszt-viktoriánus korban él, e tekintetben legalábbis. A trágárságnak pont a határsértés a lényege, hogy hagyjuk a francba az eufemizmusokat, és nevezzük nevükön a dolgokat. Mondjuk azt hogy baszás, hisz végtére is a koitusz ugyanazt jelenti, csak eltartott kisujjal, de úgy meg nem lehet rendesen dugni. És önmagában nem baj, hogy van nekünk a pénisz-kuki-pöcs-fasz skálánk, így tudunk lábujjhegyen is beszélni, meg durrbele-telibe is, csak sokszor mintha felesleges lenne kukizni a faszozás helyett, mert a kettő közt épp nincs valódi különbség. Szituatíve sem, azaz adott helyzetben kukit mondani nem vicces, nem finomkodó, szimplán csak szánni való.
Amúgy nem baj, hogy mondjuk az Élet és Irodalomban nemigen írják le azt, hogy pina, kellenek a határok is a határsértéshez, és mint minden, a trágárság is relatív. (Oké nem minden, az emberi hülyeség abszolútnak látszik, a fénysebesség pedig jelen tudásunk szerint tényleg az.) Vagyis ha innentől szalonképes lesz a szar (nem szó szerint persze, aki a szalonomba szarik azt kivágom mint macskát...), akkor majd valami más szó lesz a tabu, mindig van olyan, sőt mindig kell olyan, ami a többihez képest szörnyű, elfogadhatatlan, vérlázító és rém szórakoztató. Ha már stílusérték, ugyebár.
Ez kicsit olyan, mint a gazdagság-szegénység tengely. Ma azt gondoljuk, ha valakinek van egy Bentley-e, akkor gazdag, egy ilyen autó egyszerűen önmagában jelzi tulajdonosa társadalmi státuszát. De ha mindeninek lesz egy, akkor már nem lehet ilyen státuszjelző, és mondjuk azt nézzük majd gazdagnak, akinek arany Bentley áll a háza előtt. És ha már mindenkié aranyból lesz, az lesz a gazdag akié repül is, miközben hátul egy szimfonikus zenekar játsza, hogy Adidedidit. Nincs felső vége a folyamatnak, pontosabban mindig van egy szimbolikus határ, ami alapján tudjuk, ki hova tartozik.
És ez az elkülönülés nyelvileg is adott, mindig lesznek tabusított kifejezések, akkor is ha a maiak épp polgárjogot nyernek. A többségnek egyszerűen el kell különíteni magát a huligán jampecektől (ez mennyire retró!), csövesektől, sittesektől, bárkiktől, akik persze többnyire maguk is valaiféle kívülállást jeleznek azzal, hogy pöcsöt rajzolnak a plakátra. Miközben a viktoriánus korban már pornográfnak számított az is, ha egy nőnek kivillant a bokája. A bokavillantás a szakadt kurvák jellemzője volt, igazi gentleman az asztal lábát is terítővel fedte el, nehogy valakinek illetlen gondolati támadjanalek tőle, és elfogja mondjuk a baszdüh, amit egy időben kifejezetten kóros állapotnak tartottak. Az erekció az ördög előszobája - csak hogy meglegyen a Nap Képzavara díj mai jelöltje is.
Szóval akkor kérdés, hogy tabu-e a trágárság? Nem bazmeg, kurvára nem az. Csak egy elcseszett határsértés.
És ha már a múltkor is sikerült az okoskodásom ellensúlyaként ideszúrni egy trágár klipet, akkor most jöjjön a témába vágó klasszikus, igen a Belgától, igen szerintem is volt már, de ez itt most nem elhagyható:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése