Na most, az nálam úgy van, hogy egy kanna teavíz két kanna vízből állítható elő. Nem kicsit, nagyon! Mert ugyan mindig megpróbálom észben tartani, hogy most akkor én feltettem forrni a vizet, de legközelebb akkor veszem észre hogy tényleg, mikor szinte véletlenül a konyha felé járok, és feltűnik nnak erősen gőzfürdő-jellege. Ekkor rendszerint már alig van víz a teáskannában, úgyhogy felöntöm újra, és optimális esetben másodszor már időben eszembe jut. Optimális esetben.
És valahogy ennek kapcsán jutott eszembe, milyen sok dolog van (földön-égen, meg a kettő között zuhanásban), amit kétszer kell megcsinálni, hogy egyszer meg legyen. Minimum. Mert a teavíz-együttható egy hosszabb idősávon vizsgálva több is lehet mint kettő, mondjuk 2,3 kanna vízből lesz egy, ami forró. De mindegy is, a lényeg, hogy vannak a többszörösen megcsinálandó dolgok, mint a kókuszos süti, amit gyorsabban lehet enni, mint készíteni, a dínók kihalása, ami sose megy rendesen, mert mindig készül folytatás a Jurrasic Parkhoz, vagy a globális felmelegedés, amit egyesek mindig kiröhögnek, mikor jön a tél. (Aztán meg tavasz van februárban, ilyenkor gondolom kicsit megint komolyan veszik az egészet, pont az első hidegfrontig, hisz a globális klímaváltozás az olyan, hogy csak páros heteken van, a páratlanokat már lefoglalta a teszkó a csipsz, fogrém és ütvefúró akcióinak.)
Régebben míg volt kutyám észrevettem, hogy őt legalább kétszer kell levinni sétálni egy este, hogy észrevegye, már volt lent. A telefonomomon is minimum kétszer kell kinyomni az ébresztőt, hogy végre alhassak tovább (szundifunkció nélkül is), de hát Sony, úgyhogy ezt biztos ilyen japános dolog, hogy csak semmi lustálkodás! Szundival valószínűleg négyszer-ötször kellene közölni vele, hogy kuss legyen - de innentől már szinte értem is a logikáját.
Arról van ugyanis szó, hogy már a szundi is azért van, hogy a kütyü minél hamarabb a kedvetlen felhasználó agyára menjen. Hisz ébresztőre kelni majdnem mindig szar (kivéve ha az embernek időben oda kell érnie felvenni egy lottóötöst, vagy indul a gépe az oszkárdíja átvételére, de én például egy átlagos londoni géphez is mindig rühelltem felkelni, pedig oda szívesen megyek), szóval az ébresztő eleve súlyos emberiség elleni bűntett, rögtön az ananászos pizza és a musical után. A szundival ezt még súlyosbítják, hisz öt-tíz percre visszaaludni értelmetlen emberkínzás, ami után még inkább kedve lesz falhoz vágni a mocskos kis izét az embernek, hogy aztán kénytelen legyen újat venni.
Mert nyilván lehetne simán olyan telefonokat gyártani, amik mondjuk két-három hónap után spontán lebomlanak (és lehetne azzal reklámozni őket, hogy de kurvára védik ezzel a környezetet, mintha egy gépnek nem lenne mindegy), mi meg vesszük a következőt, belenyugodva, hogy ez ilyen, egy telefon eddig tart. Ha már tartós tejtől sem várunk el hosszabb szavatosságot.
És ja, játszanak is erre a gyártók, no nem a lebomlásra, hanem arra, hogy minél kevésbé legyen tartós az amit nekünk eladnak, ez lenne a tervezett elavulás/lepusztulás. De a legnagyobb szívességet akkor tesszük nekik, ha magunk vágjuk falhoz a telefont, és még jobb ha utána még ugrálunk is kicsit rajta. Kurvaanyázni nem muszáj közben, de kellemes, meleg érzés, segít levezetni a feszültséget, és kicsit drágábban vehettünk egy kicsit újabb modellt, ami ugyanúgy tartalmaz harminchét olyan funkciót, amit soha nem használunk, de legalább észre sem vesszük őket.
Ez maga a fogyasztói társadalom, úgy is mint kihlást okozó esemény.
De hát a kihalás is olyan, és nem csak a filmes dínóknál, hogy az emberiségnek két és félszer kell kihalnia ahhoz, hogy egyszer észrevegye. Mert hova is siessünk, most bontottunk fel egy új csomag kekszet, mire az elfogy, addigra meg feltettük a következő adag teavizet, és így tovább, egy végtelen ciklusban.
És akkor kicsiben lemodellezzük a nagy kihalás-halasztódást, hisz teát főzni - mint láttuk - komoly kihívás, formaidőzítés, koncentráció, mutitasking (hisz közben egyszerre tévézek, olvasok, ábrándozom és bónuszként eszem is valamit), résen levés, miazmás. Akkor már inkább leviszem a szemetet, az is komoly küldetés, ráadásul igaz rá is, hogy minimum kettőt kell fordulni hogy észrevegyem, mindjárt itt a globális kihalás, csak előbb még hozza a postás a villanyszámlát.
És valahogy ennek kapcsán jutott eszembe, milyen sok dolog van (földön-égen, meg a kettő között zuhanásban), amit kétszer kell megcsinálni, hogy egyszer meg legyen. Minimum. Mert a teavíz-együttható egy hosszabb idősávon vizsgálva több is lehet mint kettő, mondjuk 2,3 kanna vízből lesz egy, ami forró. De mindegy is, a lényeg, hogy vannak a többszörösen megcsinálandó dolgok, mint a kókuszos süti, amit gyorsabban lehet enni, mint készíteni, a dínók kihalása, ami sose megy rendesen, mert mindig készül folytatás a Jurrasic Parkhoz, vagy a globális felmelegedés, amit egyesek mindig kiröhögnek, mikor jön a tél. (Aztán meg tavasz van februárban, ilyenkor gondolom kicsit megint komolyan veszik az egészet, pont az első hidegfrontig, hisz a globális klímaváltozás az olyan, hogy csak páros heteken van, a páratlanokat már lefoglalta a teszkó a csipsz, fogrém és ütvefúró akcióinak.)
Régebben míg volt kutyám észrevettem, hogy őt legalább kétszer kell levinni sétálni egy este, hogy észrevegye, már volt lent. A telefonomomon is minimum kétszer kell kinyomni az ébresztőt, hogy végre alhassak tovább (szundifunkció nélkül is), de hát Sony, úgyhogy ezt biztos ilyen japános dolog, hogy csak semmi lustálkodás! Szundival valószínűleg négyszer-ötször kellene közölni vele, hogy kuss legyen - de innentől már szinte értem is a logikáját.
Arról van ugyanis szó, hogy már a szundi is azért van, hogy a kütyü minél hamarabb a kedvetlen felhasználó agyára menjen. Hisz ébresztőre kelni majdnem mindig szar (kivéve ha az embernek időben oda kell érnie felvenni egy lottóötöst, vagy indul a gépe az oszkárdíja átvételére, de én például egy átlagos londoni géphez is mindig rühelltem felkelni, pedig oda szívesen megyek), szóval az ébresztő eleve súlyos emberiség elleni bűntett, rögtön az ananászos pizza és a musical után. A szundival ezt még súlyosbítják, hisz öt-tíz percre visszaaludni értelmetlen emberkínzás, ami után még inkább kedve lesz falhoz vágni a mocskos kis izét az embernek, hogy aztán kénytelen legyen újat venni.
Mert nyilván lehetne simán olyan telefonokat gyártani, amik mondjuk két-három hónap után spontán lebomlanak (és lehetne azzal reklámozni őket, hogy de kurvára védik ezzel a környezetet, mintha egy gépnek nem lenne mindegy), mi meg vesszük a következőt, belenyugodva, hogy ez ilyen, egy telefon eddig tart. Ha már tartós tejtől sem várunk el hosszabb szavatosságot.
És ja, játszanak is erre a gyártók, no nem a lebomlásra, hanem arra, hogy minél kevésbé legyen tartós az amit nekünk eladnak, ez lenne a tervezett elavulás/lepusztulás. De a legnagyobb szívességet akkor tesszük nekik, ha magunk vágjuk falhoz a telefont, és még jobb ha utána még ugrálunk is kicsit rajta. Kurvaanyázni nem muszáj közben, de kellemes, meleg érzés, segít levezetni a feszültséget, és kicsit drágábban vehettünk egy kicsit újabb modellt, ami ugyanúgy tartalmaz harminchét olyan funkciót, amit soha nem használunk, de legalább észre sem vesszük őket.
Ez maga a fogyasztói társadalom, úgy is mint kihlást okozó esemény.
De hát a kihalás is olyan, és nem csak a filmes dínóknál, hogy az emberiségnek két és félszer kell kihalnia ahhoz, hogy egyszer észrevegye. Mert hova is siessünk, most bontottunk fel egy új csomag kekszet, mire az elfogy, addigra meg feltettük a következő adag teavizet, és így tovább, egy végtelen ciklusban.
És akkor kicsiben lemodellezzük a nagy kihalás-halasztódást, hisz teát főzni - mint láttuk - komoly kihívás, formaidőzítés, koncentráció, mutitasking (hisz közben egyszerre tévézek, olvasok, ábrándozom és bónuszként eszem is valamit), résen levés, miazmás. Akkor már inkább leviszem a szemetet, az is komoly küldetés, ráadásul igaz rá is, hogy minimum kettőt kell fordulni hogy észrevegyem, mindjárt itt a globális kihalás, csak előbb még hozza a postás a villanyszámlát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése