A Charlie Harper-ekvivalens

Jellemző, hogy az elmúlt évek egyik legsikeresebb komédiasorozata egy piás, nőfaló ingyenélőről szól, aki pont egy piás, nőfaló ingyenélő szeret lenni, ahogy igazából a többi férfikarakter is szeretne. Az öccse, az öccse volt feleségének új férje, az unokaöccse – és ennyi, sokkal több férfiszereplő nincs is. És jellemző hogy Charlie Harpert egy szintén Charlie nevű piás-kokós nőfaló játssza, remekül természetesen, máshogy nem is tudná. Ez itt a fordított sztanyiszlavszkij, nem ő éli bele magát a szerepbe, a szerepet írták rá, mást mondjuk amúgy sem tudna eljátszani. (És akkor itt most elegánsan eltekintek a későbbi, Kucsera Aszton által performált évadoktól, Mr. Sheen (szül. Estevez) nélkül a sorozat olyan mint a ló nyerítés nélkül, azaz megy, de minek.)

Charlie Harper a nyugati kultúra nagy férfi-tudatalattija, a csajozós-ivós playboy, a következmények nélküli középkorú gyerek, jövőkép nélkül (pontosabban a jövőképe nem különbözik a jelenétől), ráadásul egy rémes anyaképpel a háttérben. Ha nem lenne eleve és menthetetlenül sérült, ő lehetne  vodka-narancs buddhája, de így csak egy szánalmas alak. Illetve úgy szánalmas, ahogy sokan szeretnének azok lenni, persze nem végleg, csak egy időre, esetleg minden második hétvégére, kivéve karácsonykor, mert akkor mégis inkább család meg stílenaht. Így aztán Charlie Harper marad simán a rosszabbik énünk, a menő lúzer, akinek bejött az élet, de abból az irányból, ahonnan mi biztos nem várhatjuk.

És a Two and a Half Men sikerének talán pont az a titka, hogy Charlie Malibuból nem akar forradalmat csinálni, nem is lenne rá képes, ő a tengerparti villájában lázad a konvenciók ellen, szigorúan egyedül. Charlie a fogyasztói társadalom punkja, aki azért tesz magasról az egészre, mert megteheti, nem azért, mert őszintén és kíméletlenül elege van a társadalom képmutatásából. Ő nem kívül áll ezen, hanem felette, pénzmeghajtással húz el a konvenciók egén. Társadalmilag nem létezik, nincsenek barátai, legfeljebb ivócimborái, csak magánélete van, de mivel egy tahó, az is olyan, amilyen: ócska. Viszont ezzel megússza a felelősséget, tényleg nem kell felnőnie, ezért lehet a vágy tárgya az élete, csak nehogy beteljesüljön. Ő is lassú öngyilkosságot követ el, csak sokkal lassúbbat, mint mondjuk Sid Vicious, és összehasonlíthatatlanul minőségibb körülmények között. Nem a világban él csak a világ mellett, a teraszról figyeli, hogy másoknak milyen fura gondjaik vannak, ha már ő a sajátjain viszonylag lazán túllép.

Így aztán mindannyian Charlie Harperek vagyunk egy kicsit, mindannyian menekülnénk időnként az életünk elől, és az egész életmódunk egy lassú, szofisztikált öngyilkosság. (Valami olyasmiről van szó, hogy élhetnénk százhúsz évig is, de az egész civilizációnk arról szól, hogy lassan megmérgezzük magunkat.) Nem csoda, ha a fazon népszerű, imádjuk nézni a tévében, és igen örülünk, hogy nem csupa Charlie jön szembe az utcán. Charlie Harper ugyanis társadalmi méretekben egy atombomba, csak felperzselt föld marad utána, egymagában viszont vicces. Ő a falu bolondja, jóléti modellben.