Tegnap indokolatlanul Ramones-hangulatba
kerültem, ez egy olyan verőfényes gördülő dolog, amihez fekete bőrdzsekis
űrlények adják a zenét, tegnap mondjuk annyiban könnyebb volt, hogy legalább
sütött a nap, most meg esik. A Ramones egyébként teljesen indokoltan jött
képbe, pont negyven éve jelent meg az első lemezük (ezt én amúgy csak később
tudtam meg, 1976-ban konkrétan két éves voltam,szerintem a szobatisztaság
komolyabb kihívás volt, mint a New York-i punkok kulturális hidrogénbombája),
nekem meg legalább huszonöt éve alapmű a
Blitzkrieg Bop, meg a Rockaway Beach.
A Ramonesben az a fantasztikus,
hogy ha a papucsállatkák elektromos gitárt vennének, valószínűleg pont ezt a
zenét játszanák, hogy pont milyen drogok
hatására azt nem tudom, de ha ilyen nótákat ír tőle az ember, legalizálni kéne.
Később persze ők is prostituálódtak kissé, egy minősíthetetlen Stephen
King-adaptációhoz is írtak filmzenét (Pet Sematary), ráadásul az aktuális
lemezükön volt gitárszóló is, ami példátlan skandallum, még jó hogy a lemeznek
az volt a címe, hogy Brain Drain, ami ad a dolognak egy vajszínű árnyalatot.
A Ramones a soha sem változó
rockbandák mintaképe (lehetett volna: de ugye a Brain Drain), hirtelen az AC/DC
meg a Motorhead jut eszembe, csupa háromakkordos félisten, de ha egy zen
koanban sokak szerint benne lehet az élet értelme, akkor három akkord már
súlyos túlbeszélésnek tűnhet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése