Az agyar dal napja

Magyarországnak megint van egy drága közpénzből gyártatott, a felcsúti által rendelt „hivatalos” dala, ez alkalommal az 56-os forradalom évfordulója alkalmából, és pont olyan fos, mint amikor kretén popipari betanított munkások táncolták körbe a barackfát, miközben a talpuk összeért. Szerencsére arra a szemétre már senki sem emlékszik, mint ahogy jövő ilyenkor erre sem fog senki, a szokásos előadók (tényleg mindig ugyanazok az arcok nyomulnak az ilyen műpátoszos szarokban, háttérben a kórus dagályoskodik) elteszik a pénzt, a szerző úgyszintén, mi meg kínunkban röhögünk.

Egyáltalán nem értem, minek minden évfordulónak, meg eseménynek külön „hivatalos” dal, a dal az szerintem olyan, hogy csak úgy jön, vagy a nép ajkáról mint a herpesz, vagy egy szerzőtől csak mert ihlete van, a legkínosabb dolgok mindig akkor következnek, ha állami megrendelésre kell gyártani valamit. Mert az államnak eleve ócska ízlése van, a mostani döbrögiknek meg különösen, ezeknek vacak közhelyek kellenek a dalszövegbe, a zenébe meg valami langyos húgy jellegű tucatpop, tapsolós dobgéppel, és az egész előterében sasvári sándor művészúr legyen kurvára elérzékenyülten hazafias, azt meg is vagyunk. Nekem meg hányingerem van ettől a szeméttől.

Johann Sebastian Bach is írt megrendelésre zenét, csak egyfelől ő zseni volt, másfelől meg nem megúszásra játszott, ahogy a zsenik általában sem szoktak, de zseniknek az ilyen állami dalok környékén nyoma sincs. Van ez Desmond Child, pop-rock vonalon utazó beszállító/alvállalkozó, akiről mindig leírják, hogy ő már a Bon Dzsovinak meg az Eroszmissznek is írt dal (főleg mondjuk szövegeket, olyanok is), Riki Martinról nem is beszélve, de akinek a Bon Dzsovi a minőség védjegye, azzal nagyjából nincs miről beszélni.

Kínzó kérdés ugyanakkor, hogy mi is a refrén, én eddig a „Magyarország halszagú”, és az „Agyarország, orrszarvú” megfejtésekkel találkoztam, de egyiket sem érzem telitalálatnak, biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal mélyenszántóbb, a magyarság évezredes hányattatásait, ugyanakkor erejét és mindent lebíró akaratát frappánsan összefoglaló, akár csak egy Puffin-levár hirdetés.

És bár jövőre már tényleg nem fogunk emlékezni erre az inverz remekműre, nyilván jönnek majd az újabb és újabb államilag rendelt dalok (az úszó vébének már készült egy demjénrózsi-féle szörnyedvény), várom már a migráns-ellenes indulót, a focivébé-selejtezők hivatalos dalát vagy 2020-ra a Hivatalos Nemzeti Trianon-kesergőt, mondjuk Justin Timberlake előadásában. (Róla igazából nem igazán tudom ki a fene, csak a gugli által kidobott első slágerlistát pont vezeti, úgyhogy majd megvesszük őt, EU-támogatásból, naná.)