Állati elmék

Épp újraolvasom Julian Barnes Flaubert papagája című regényét (?), és  rengeteg vicces apróságot találok benne. A papagájokkal kapcsolatban például van egy remek észrevétel, ami valahogy így hangzik (illetve dehogy valahogy így, hisz itt van előttem a könyv, tehát egyszerűen csak így hangzik): „Arisztotelész és Plinius megjegyzi, hogy ez a madár rendkívül kéjvágyó, ha berúg.”

Nos ez igen vicces, mert egyfelől honnan lehet tudni, hogy a madár berúgott, hisz ki tudja mekkora az alkohol-toleranciája egy papagáknak, illetve egy bizonyos papagájnak, másfelől meg honnan lehet tudni, hogy pont kéjvágyó lesz a piától, és nem mondjuk vallási eksztázisba esik, vagy a mániás-depressziója jön elő? Oké, ha van ott egy ellenkező nemű papagáj, akire rá akar mászni, avagy feltűnően felkínálkozik neki, akkor gyanakodhatunk, de ez önmagában még nem jelenti azt, hogy a két jelenség között ok-okozati összefüggés áll fenn. Nem is szólva arról, hogy egy magányos papagáj gerjedelmeit elég nehéz a külső szemlélőnek észrevennie.

teluguone.com

Ennek megállapítása igazából két módon képzelhető el. Az első változat az, hogy Arisztotelész és/vagy Plinius részeg madarakat nézett jó sokszor és jó sokáig, így elég magas esetszám alapján vonhatták le a valószínűség által kellően meglapozott következtetés. Nem szép ugyan, hogy két ilyen, ma már klasszikusnak számító tudós papagájokat kukkol, de hát mindent a tudományért, az emberiség érdeke az első!

A második lehetőség ugyanakkor az, hogy maguk a papagájok mondták el szerzőinknek, hogy épp mit éreznek, szinte látjuk a jelenetet, ahogy Pityuka imbolyog az ülőrúdján és el-elakadó nyelvel azt kántálja, hogy „kéjjjvágyó vagyokkk, kéjjjvágyó vagyokkk”. A gond az, hogy ez sem lehet teljes értékű bizonyíték, hisz köztudott, hogy a papagájok alapvetően buták, Arisztotelész viszonylatában különösen, csak azt ismételgetik, amit hallottak, ez esetben viszont a gazdáik voltak kéjvágyóak, bár azt nem lehet tudni, hogy be voltak-e rúgva, miközben madaraikat ilyesféle dolgokra tanították, miként a papagájok véralkoholszintje sem tisztázott, ebben a kissé zavaros elméleti modellben.

A második hipotézis amúgy nagyon hasonlít egy Moldova-elbeszélésre (tényleg nem tudom eldönteni, hogy novella vagy kisregény, talán határeset, ezért is írtam elbeszélést),  A beszélő disznóra, aminek a főszereplője egy Józsi nevű malac, később süldő illetve disznó, nem mintha tudnám hol húzódnak a határok, lakótelepi vagyok, eleve és reménytelenül, szerencsére nem a szomszédoki értelemben, így a nap végén nem foglalom össze az élet nagy tanulságait, a kamerába nézve.

De ennyit rólam, vissza a disznókhoz, mert igen is van különbség. A főszereplő disznó eleinte csak annyit ismételget, hogy „Józsi a kurva anyádat”, ami ugyan nem szalonképes, de remekül illik egy sertéstelep miliőjébe, és mivel a gondozó szakembert Lajosnak (vagy másnak, emlékszik erre a fene) hívják, nem sértődik meg ezen, viszont kizárásos alapon kiderül, hogy a malacot hívják Józsinak. Aki nyilván papagáj módjára tanulta ezt eredeti gazdájától, hogy aztán megtanuljon sok minden mást is, gyakorlatilag folyékonyan beszélni.

Moldovának amúgy onnan jött az ötlet (ahogy azt valahol meg is írta), hogy egyik reggel hallgatta a rádiót, ahol valami agrármókus azt nyilatkozta épp, hogy valamilyen disznótápot nem használnak többé, mert a disznók túl savanyúnak találták. Ő meg elgondolkodott, ezt honnan tudhatják?

Mert azt még tudni lehet, hogy a disznók nem szeretik, mert mondjuk tíz kiló tápból megmarad kilenc vagy tíz, esetleg tizenegy, de honnan lehet megtudni, hogy pont savanyúnak találták, és nem mondjuk keserűnek, vagy túl sósnak. Az egyetlen logikus megoldás, hogy egy disznó elmesélte, másképp nem is történhetett. 

Moldova sztorija aztán gyilkos szatírába vált a kádári rendszer korrupt és kontraszelektált voltáról, de a kiinduló motívum mégis csak a beszélő állat. És ahogy a disznók el tudják mesélni, hogy a táp savanyú, a papagájok is azt, hogy két feles után rájuk jön a baszdüh, amit a széplelkű auktorok még kéjvágynak neveznek, de hát Arisztotelész (miként Plinius) nem volt sem punk, sem pszichoanalitikus, pedig bármelyikként megnéztem volna.