Billly Idol (na jó, eredetileg William Michael Abert Broad) már megint egy olyan fazon, akit én tinédzserként amerikainak hittem, aztán kiderült, hogy ő is angol, Stanmore-ban született, ami egy londoni külváros. Mondjuk ez a külvárosias jelleg hősünk munkásságán is látszik (sziruppal leöntve persze, már amennyiben egy fogalmat le lehet önteni), én meg nagyjából annyit tudok, hogy arra van a Stanmore College, de gondolom oda nem járt.
Billy régivágású punknak indult, a helyi Sex Pistols divízió kemény magjának igazgatótanácsi elnökeként, aztán persze lett saját zenekara a Generation X, aminek csak a neve a híres, a zenéjük elég semmilyen volt, de legalább jól kiegészítette röhejes kinézetüket. Amit Johnny Rotten esetében még nézhettünk vagány és spontán külsőnek (nem volt az, nekik is előbb volt stylistjuk mint saját zenéjük), az náluk már csak majomkodás, de hát tartalom és forma egysége legalább érvényesült.
Aztán jött Bálvány Vili szólókarrierje (fordítsuk csak le a nevet, mert egyfelől előbb-utóbb mindenkiről kiderül hogy magyar származású, másfelől meg hátha leszivárog ide is a szlovák nyelvtörvény, hisz ahogy látom, igény az volna rá), ahol már végre levethette a punkok lázadáskényszerét, és elmerülhetett az amerikanizált, végtelenül prosztó popzenében meg a vicces-macsó grimaszok próbálgatásában. Ő lett a plasztik kemény csávó, a zselézett hajú, pedikűrözött rebellis, a magukat rockernek képzelő kertvárosi, középosztálybeli tinédzserek azonnal oldódó szerepmodellje. Egy igazi zenei pankrátor, hisz kábé annyira volt komolyan vehető, mint a hülye jelmezes kamu-verekedők, és pont úgy tudott pofákat vágni (meg a tükör előtt pózolni nyilván), a zenéjét meg egyértelműen a söröshordós házibulikra optimalizálták. Nem volt művész soha egy percig sem, csak szórakoztatóipari termék valahonnan az erős középszer környékéről, mégis lehetett kedvelni.
Egyfelől mert az ember ifjúkorában még tényleg járt sörözős házibulikba, és ott tényleg jót tettek a hangulatnak az olyan slágerek, mint a Rebel Yell meg a furcsán maszturbatív hangulatú Dancing With Myself, és amikor az ember fia próbált bevágódni az aktuális Krisztánál vagy Vikinél, erős eszmei hátországot jelentett a rádiós magnóból üvöltő Billy Idol.
Most visszahallgatva a régi számokat (a nyolcvanas évekből meg a kilencvenesek elejéről) még most is tetszenek,persze csak úgy mint mondjuk a mekis kaja, hogy néha igazán jól esik, csak ne kelljen mindennap ezt enni, mert hamar megunom. De most, jajj de jól estek.
Meg egyáltalán, nem kell mindenkinek Mozartnak lennie, vagy mindig Mozartot hallgatnia, vagy Mozart-kuglit ennie, kell Bálvány Vili is, a Requiem amúgy sem illik egy buliba, nehéz vele csajozni, meg szarul szól a rádiós magnóból, de az autóban is viszonylag kevesen hallgatják a Goldberg-variációkat Bachtól. Ide kérem ZZ Top kell, Ramones, meg például ez itt:
Vagy mondjuk ez:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése