2016. október 1., szombat

Gyerekkorom lexebb dalai (1.)

A Napalm Death volt ifjúkorom egyik nagy felfedezése, mert hamvas ártatlanságomban jó darabig azt hittem, hogy a Slayer a világ legkeményebb bandája, aki náluk durvább zenét játszik az nincs is. Pedig van. Erre akkor eszméltem rá, mikor a kezembe került a Napalmhalál egy sokadszorra másolt kazettája, akkor még azt hittem, épp a sok másolástól ilyen zajos, de rá kellett jönnöm, hogy a zaj egy része már  maga a zene, az alkotói szándék manifesztációja.

Valamiért sokáig azt hittem amerikaiak (efféle aljasságot kultúrált európaiakból nem néztem ki, leszámítva a norvégokat), de kiderült hogy Birminghami pasik alapították Birminghamben, nyilván valahol a város karcosabbik felén, asszem arrafelé nem nehéz ilyet találni. Műfajilag egyébként grindcore-nak minősítik őket, bár a kultúra ezen tájain úgy hemzsegnek az ilyen megjelölések, hogy igazából semmi értelmük, meg hát a bandák is változnak (a Voivod valami hasonló zajzenétől jutott el a Pink Floyd pszichedelikusabb oldaláig), a Napalm Death valami anarcho-punknak indult, meg volt hardcore, szerintem meg death metál, ha már a  nevük ugye.


Az ND amúgy mára egy igazi brand, állócsillag egy sajátos szubkultúra komor egén, de a zenészek azok nagy számban jöttek mentek, nem mintha ez különösebben hallatszana a produkción. Mert az olyan, mintha egy gyomorba rúgás után a  belső szerveid a füleiden akarnának távozni, persze csak élőben, lemezről meg a jútyúbról a hatás már egyáltalán nem ilyen elementáris, azok leginkább dallamok, meg egyéb kispolgári szarságok hallgatására alkalmasak.

Barney Greenway az énekes (???) negyvenhét évesen pont úgy néz ki, mint egy pub pultosa, esetleg egy telefonszerelő, de közben nyilván űrlény, mert a hang, amit a zajzenei háttér előtt kiad magából csak erős kételyekkel tekinthető emberinek. A többiek mondjuk rendes metál arcok, egyre nagyobb szőrzettel takarják a ráncokat és terelik el a figyelmet a sörhasról, sikeretlenül amúgy. (Tom Araya a Slayer frontembere a legijesztőbb példa, ő valahol félúton van egy sorozatgyilkos mikulás, meg a gödörből épp kihúzott szaddám husszein között.)

A Napalm Death a az egyik legkövetkezetesebb zenekar a saját műfajában (bennfentesül ezt szcénának hívják, de minek), kiérlelt esztétikai koncepcióját következetesen érvényesíti lemezről lemezre, magas művészi színvonalon, a kortárs kultúra aktuális trendjeitől függetlenül.
Műveik végtelenül kidolgozott, finoman cizellált kis három perces kirohanások, melyek gyengéden, kézenfogva vezetik a hallgatóságot  az erkölcsi tanulság és a valódi katarzis felé, miközben visszafordíthatatlan halláskárosodást okoznak, és letépik az ember fejét. Okulásul!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.