A délutáni munka egyik előnye (vagy hátránya, tudja fene, maradjunk annyiban hogy következménye), hogy délelőttönként Szomszédokat nézek, amin persze magam is csodálkozom. Ez az izé 1987-99 között ment eredetileg, ami azért furcsak, mert mindvégig a tökéletes kádárizmust nyomta a képünkbe, pontosabban azt, milyennek is képzelték a rosszul szabott öltönyeikben fontoskodva dohányzó pártközpontbeli elvtársak a szocialista együttélést. Hát pont olyannak, amilyennek a Szomszédok mutatja.
Orvos, tanár, vállalkozó, melós, nyugdíjas művész, nyugdíjas bolti eladó (foglalkozására nézve lenkenéni bazmeg), melós mind ugyanott él, egy falanszter lakótelepen (amit persze Gazdagrétnek hívnak - magyarul: Richfield), mindenki szeret mindenkit, van nekik hirdetőtáblájuk meg olvasószbájuk a kuka mellett, a közös képviselő meg afféle kádárjános-reinkarnáció, a közösség atyja és motorja. Az emberek (mit emberek, lalók!) szolidárisak, mindig segítik egymást, nincs köztük rossz ember, mindenki nagy fehér doktor meg nagy fehér kozmetikus, alamint nagy fehér Almanagyapja Takibácsi, rossz emberek csak epizodistaként tűnnek fel, különös iseretetőjelük, hogy nincs nevük vagy történetük, bőrdzsekit hordanak, és a végén kutyaúr a vágásiferivel jól megkergeti őket. Ők a huligánok a "mennyélborbélyhoz" címzettjei, akik kívül állnak a szocialista együttélés éteri harmóniáján, ahol mindenki alul traktor, fölül békegalamb. Ez ment a kilencvenes években is, a Szomszédokban gyakorlatilag elmaradt a rendszerváltás, mert ugyan több lett a vállalkozó, több lett a nyavajgás (sokáig kell sorban állni a postán, a jó doktornak nincs pénzet Trabant-alkatrészre, védelmi pénzt akarnak szedni a presszóra), de a szereplők egymáshoz fűződő kapcsolatait még mindig az úttörők tizenkét pontja szabályozza.
És ez az egész nyakon van öntve valami bizarr formanyelvvel: a szereplők minden epizód végén belebámulnak a kamerába (avagy kinéznek a műből) és levonják az aznapi tanulságot, pont mint Jerry Springer, csak előtte nincs verekedés; a készítők láthatóan próbálnak reagálni a világ újdonságaira, csak nem meg nekik, így készülnek az olyan örökzöldek, hogy vágásiferi beszáll az internetbe. Ráadásul hőseink egy Star Wars-szerű univerzumban élnek (ahol egy maroknyi ember intézi egy komplett galaxis ügyeit, ráadásul nagyrészt rokonok), minden balasethez a mágenheimdoktor száll ki a mentőjével, minden üzleti megbeszélés és titkos randevú almáék presszójában történik, minde bűnügyben ugyanaz a bajszos nyomozó nyomul, minden új lapot feri fényszed a fényszedőben, így aztán ő legtájékozottabb ember az országban, hisz még nincs internet amibe beszállhatna és eleve a másnapi lapokat olvassa.
És bár eredetileg az lett volna a kérdés, hogy ezt a szart akkor én most mi a fenééért is nézem, menet közben rájöttem hogy pont ezért az abszurdditásért. Már a nyolcvanas évekk végén, kamaszként is éreztem, hogy ez azért egy kicsit gáz, de nem igen volt más helyette, a jugoszláv egyes csatorna partizánfilmjei nem jelentettek reális alernatívát. A Szomszédokon ma felhőtlenül jól szórakozom, hiszz innen nézve igazi abszurd humor, meg afféle freak-show, ahol nemlétező embereket lehet nézni, akik ráadásul viccces baromságokat is beszélnek, a színészmesterség alapjainak teljes zárójelbe tételével.
De be is fejezem, háromnegyed tíz, kezdődik a műsorom. (És most látom, előtte a Hazárd megye lordjai van. Hmm...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése