Igazán ócska dolog reggel (mit reggel, hajnalban!) négykor kelni, mikor már épp megszoktam, hogy addig alszom ameddig jól esik. Nade a délelőttös munkarend az gyilkol, négykor én hetvenhat évesnek érzem magam, ennek megfelelően Keith Richards néz vissza a tükörből, hangom meg olyan mint amikor fásyádám énekelni próbál, az esélytelenek teljes nyugalmával. Fél hat magasságában, mikor behaladok a munkahelyemet képező objektumba, enervált integetéssel és akár köszönésnek is felfogható mormogással kommunikáliok, ha meg valaki megkérdezi mi a helyzet (és valaki mindig megkérdezi) a kilátástalan és az elviselhetetlen közötti skáláról választok jelzőt, leginkább azt hogy rémes, azt rövid kimondani.
Napokba telik, hogy viszonylag simán kelhessek korán, és akkor nyilván kitalálják, hogy holnaptól legyen délután inkább, én meg itt állok a szétbarmolt bioritmusommal, próbálok alkalmazkodni, és egy vérvételnél talán még találnának vért a koffeinomban, ha már a napi folyadékbevitelt a pokolról elnevezett cuccal fedezem főleg. No meg az elmúlt két szombat is munkával telt, jó eséllyel a következő is azzal fog, várom a húsvétot, amikor végre nem Fel! Támadunk!, hanem csöndes csokinyulas punnyadás, amikor végre kirakok egy kétezer darabos puzzle-t, ami számomra a szabadság tökéletes megélése. Ennél feleslegesebb és időigényesebb értelmetlenség nincs is, már ez is túl szép.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése