A Csodák útján (The Miracle Club) című tavalyi ír-brit filmnek már címe is átverés. Mert csodák nem történnek benne, csak lelkizés futószalagon, régi sebek feltépése kölcsönösen, nagyjából az elhallgatás-utálkozás-önutálat-megbocsátás logikai láncolata mentén.
Valahol a hatvanas években járunk, egy dublini külvárosban, munkásosztálybeli fazonok közt, ahol éldegélnek és háztartásbelieskednek a főszereplő szipirtyók. Mindenki nagyon helyi, rém katolikus, és egyben életunt, de most elutazhatnak Lourdes-ba, hogy csodát lássanak, vagy még inkább hogy velük történjen már valami. Egyikük Lily (Maggie Smith), ő a kórelnök, a másik a valamivel fiatalabb Eleen (Kathy Bates) a legkiábrándultabb, a harmadik meg a még fiatalabb Dolly (Agnes O'Casey) meg a legreménykedőbb. De mindenkinek van baja, az egyik negyven éve elvesztette a fiát, a másik negyven éve lelépett a legjobb barátnője, a harmadiknak meg egy kukkot sem hajlandó beszélni a kisfia. Gondolják Lourdes majd jó jön nekik, egy kis hideg fürdő az állítólag szent forrás vizében, és akkor a gondok eltűnnek maguktól, többet nem kell már szembenézni velük. Ha már eddig nem tették...
dailymotion.com
Ez azztán nyilván nem jön be, pláne mert előkerül Crissie (Laura Linney), jé, pont negyven év távollét után (az anyja temetésére), és ő is velük tart, pedig őszinte igyekezettel próbálják kiutálni. Úgyhogy beindul a többszereplős sokkterápia, és szép lassan kiderül, mi közük is volt nekik egymáshoz. Van itt öngyilkosságba kergetés, abortusz, kitagadás, valamiért mindegyiküket baszkurálja a lekiismerete, de legalább kibeszélik, mi meg nézzük.
Nincs benne semmi nagy meglepetés, semmi nagy megfejtés az életre, de másfél órára elég jó kis filmélmény (ha nem is túl emlékezetes), nagyjából két dolog miatt. Az első, hogy jók a színészek, nagy nevek ők a szakmájukban, és érdekes, hogy a Smith-Bates párost is mennyire le tudja árnyékolni Laura Linney, akinek nagyjából szöveg sem kell, a nézésével elmond mindent. (Ő tényleg jó lenne némafilm-színésznőnek is.) A másik összetevő meg a látvány, igen szépen van fényképezve a cucc, ilyen gusztusos látványvilággal már rég találkoztam. Minek következtében a külvárosi munkásnegyed is úgy fest, hogy nekem kedvem lenne odaköltözni, csak a hatvanas években lenne, akkor még nem is éltem.
És bár ez igazából egy dráma, azért vannak benne vígjátéki elemek is, amit főleg az otthon maradt férjek szolgáltatnak. Bevásárlás, főzés, pelenkázás, ilyenek, miközben ők a kocsmázásban jók
A végén meg, mikor megérkezvén kiszállnak a buszból a nőszemélyek, az tisztára olyan, mintha a Heathrow reptér érkezési oldalára futottak volna be, érzelmes zenére, mint az Igazából szerelem főbb- és mellékebb szereplői. Na, itt lett elegem az egészből, de így legalább pont jókor jött a stáblista nemsokára. Na jó, azért bírtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése