Karácsonyra, még az előző karácsonyra kapott könyvutalványból végre megvettem magamnak a Szegény párák című regényt. Izé, könyvet, azért az eredetileg 1192-ben megjelent mű pont a posztmodern kellős közepébe csapódott be, úgyhogy modellértékű darabja ennek a vonulatnak. Egy bazi nagy metaszöveg az egész, amennyiben a nagy része az egyik kitalált karakter mondjuk hogy naplóregénye (nem tudom van-e ilyen műfaj, rémlik hogy naná), amit úgymond "találtak" valami lomtalanításkor, és Alasdair Gray, a szerző, csak sajtó alá rendezte, meg ellátta jegyzetekkel.
A jegyzetek egyébként igen alaposak, a végén külön függelék magyarázza el a szintén egy kitalált figura nevén futó, de Gray által készített rajzokat, még az anatómiai ábrákat is. A sztori valamikor a kilencvenes évek elején indul, mikor szerzőnk hozzájut az egyébként összesen egy példányban megjelent könyvhöz, amit McCandless doktor, a glasgow-i közkorház egykori orvosa írt (és aki már 1911-ben meghunyt elhalni), aztán jönnek a doki emlékiratai. Aztán meg az igazi főszereplő Bella/Victoria levélbe fogalmazott kommentárja a szöveghez, a végén meg megint Gray, a jegyzeteivel. Valójában egy ponton már egy meta-metaszöveget olvasunk, mikor egy fikciós elbeszélésbe illesztett fikciós elbeszélést kommentál egy kitalált karakter, miközben persze minden Gray műve, aki így saját magára reflektál, néha kifejezetten kételkedve abban, amit leírt. Igazi finom falat, mikor végre nekiálltam olvasni, hajnalig nem bírtam letenni, a bő 350 oldal kétharmada lement egyben, ami már rég fordult elő utoljára. (Hát ja, én régen egy-egy krimivel voltam így, hogy márpedig addig nincs alvás, míg ki nem derül, ki ölte meg a bankrabló zsarolójának gyilkosát, pénzért, de bosszúból.) Most is csak azért tettem le a könyvet, mert álmos voltam, és lassan kezdett kifolyni a szemem, az utóbbin meg a szokásos vödör kávé sem segít, sőt.
Az egész nyilván onnan indult, hogy még a nyáron megnéztem a filmváltozatot, amit addigra gondosan megszórtak már Oszkár-jelölésekkel, és végül négy díjjal (kézenfekvő, hogy ezért jelent meg a regény is végre magyarul, bár utólag gyanús, hogy ezt el akarom olvasni eredetiben is, egyszer majd valamikor talán, amint hozzájutok), és valahol, asszem a Telexen meg olvastam róla egy lelkendező kritikát, miszerint ha a film egy szelet sütemény, akkor a könyv egy egész torta, és tényleg. A film egy alapvetően lineáris cselekménnyel dolgozó, kissé epizodikus darab (jó, utóbbi a regénynek is sajátja), a könyvnek meg van egy csomó rétege, miközben a sztori sem pont ugyanaz, mint amit mozgóképesítettek belőle. Mondjuk ezt így egyben nem is lehetne filmre vinni, ez szinte erősebb szövegnek, mint az látványnak, és aki látta, érti ennek a jelentőségét. Jorgosz Lanthimosz mozija akkora látványorgia, hogy ha utána kimegyünk az utcára, a külvilág szinte fekete-fehérnek látszik. (Mondjuk így aktuálisan, egy ködös-borús-szürke téli napon, tényleg az, úgy nagyjából. Meg hát a mihez képest.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése