Úgy néz ki, sikerült rájönni, mitől lesz sikeres egy könyv vagy egy film - írja a hávégé, és ja, úgy néz ki. Meg úgy, hogy a "kanadai szakemberek" az új brit tudósok, amennyiben nyilvánvaló dolgokat kutatnak ki sok és jobbára felesleges munkával.
Mert egyrészt ki a fenét érdekel, mitől lesz sikeres egy könyv vagy egy film, aki nem épp a filmiparból vagy a könyvkiadásból él? Ha az ilyesmit pontosan lehetne tudni, csak ilyen filmeket gyártana mondjuk Hollywood, és ha jobban belegondolunk, a sok-sok szuperhősös-képregényes szar, épp ezért zúdul a mozikba. Mert a producerek, stúdiók már nagyon régen tesztvetítésekkel, fókuszcsoportokkal, meg a közösségi média monitorozásával mérik, hogy mi kell a népnek, de lehetőleg grammra pontosan. És azt öntik elé, legyen az bármilyen moslék, elvégre a filmipar azért ipar, hogy profitot termeljen, lehetőleg galaktikus mértekben.
És ennek az eredménye, ez az apokaliptikus igénytelenség (armageddonális, mondhatnánk, ha lenne ilyen szó), mert a közönség ízlése sokféle lehet, de ne legyen nyilvánvaló, és ekképp kiszámítható. Kicsit olyan ez, mint mikor mindenféle középkori egyházatyák istenbizonyítékokat gyártottak. Jó ki szellemi játék lehetett, de a lényeg nekik is a hit volt, a személyes bizonyosság, hisz (mint a már itt is beidézett Így látja Roger című John Updike-regényben is), Isten bármi lehet, csak biztos ne legyen, mert akkor eltűnik a hit. Ennek analógiájára, ha tudjuk, hogy pontosan mit szeretnek az emberek, akkor elveszik az alkotói (azt nem mondom, hogy művészi, hisz a populáris kultúráról van szó) szabadság maradéka is, meg a felfedezés izgalma a befogadó részéről. (Elvégre ha tudom, hogy pont azt fogom kapni egy étteremben, amit eleve szeretek, akkor minek megyek oda, miért nem eszek inkább otthon?)
Ja, egyébként a kanadai szakemberek több tízezer mű ámítógépes elemzése nyomán oda lyukadtak ki: "Az eredmények elég egyértelműek voltak: azok a történetek bizonyultak a legsikeresebbnek, ahol többször fordult meg a narratíva, és drámaibb volt az érzelmi hangvétel. „
Fú ez mekkora egy felfedezés: az embereket az érinti meg jobban, ami drámaibb! Ilyenkor jönne a kötelező szöveg, hogy de hát ezt már az ókori görögök is, bazmeg!
Egy könyv, ami nem drámai, az unalmas. (Azaz főleg valami szakkönyv, sok nagyon unalmasat olvastam olyat, fontosak voltak, alapvető jelentőségűek, és kurva unalmasak...) Egy film, ami nem elég drámai, az vagy valami vizuális prezentáció, hogy nézzed paraszt, milyen trükköket tud már a CGI, vagy simán egy videojáték. (Bár egyesek szerint ez utóbbi még akár lehet is kellően dráma, de erről nincs véleményem.)
Szóval a kanadai kollégák feltalálták a spanyolviaszt. Kár volt, kapható a sarki boltban is!
p.s. És ha valaki elolvassa a fentebb linkelt cikket, kiderül, hogy módszertanilag is gáz az egész, lényegében egy bazi sok adattal dolgozó, de rém felületes tartalomelemzésről van szó: Ja, és van egy esztétika nevű tudomány, ha már az új brit (oké, nemzetközösségi) tudósokat érdekli a téma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése