Ez pont egy ideális vasárnapi depresszióra való dal. Annak ellenére, hogy épp tegnap írtam, Courney Barnett dolgainak olyan hétfő-keddi hangulata van. Ugyanakkor az igazi hétfői depresszió már vasárnap indul, hogy a fenébe is, holnap már hétfő... Sőt, ha épp szarul vagyok (mint ahogy most tegnap nagyon kialvatlanul), akkor már szombat este utálom a vasárnapot, optimálisan a péntek esete a legjobb, akkor már nyugi van, nem történik semmi, a fű sem nő, mondjuk az csak azért, mert tél van. Meg a vasárnap délután, mikor jóllakott óvodásként döglök, és kezd bennem feltámadni valami meghatározatlan állagú optimizmus a következő héttel kapcsolatban. Illetően.
Viszont álmodtam valami nagyon bohócosat, pedig sosem volt bajom a bohócokkal (csak a cirkuszban, mert ott zaklatják a nézőket... szóval de, mégis), és a szomorú bohócok nyomasztóak, lehangolóak, depresszívek, valamint minek? A vidám bohócok meg megjátsszák magukat, és ezen a kettőn kívül csak a horrorfilmes bohócok vannak.
Ez a szám meg... A művésznő itt határozottan egy - ha nem is a klasszikus értelemben vett szomorú - de csalódott und depresszív bohóc. Az refrénje meg az, hogy:
"Put me on a pedestal and I'll only disappoint you
Tell me I'm exceptional, I promise to exploit you
Give me all your money, and I'll make some origami, honey
I think you're a joke, but I don't find you very funny“
Lehet, hogy ennek ellenére is sütni fog a Nap, de néha ilyen is kell, bírom mikor egy dalnak van mondanivalója, amivel empatizálhatok, főleg hogy azért másnak se fenékig tejfel. Bár ahogy ezt így vizuálisan elképzelem, hát inkább nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése