Bazmegálló

„A marhából szték lesz, abból meg széklet“
(Ismeretlen alanyi költő)

A munkahelyre való közlekedésre számos lehetőség adódik. Az embernek lehet pl. autója sofőrrel, autója sofőr nélkül, lehet biciklizni, gyalogolni, és végső esetben buszozni is. Autóm nincs, nem is vágytam rá soha, biciklizni félek a hülye autósok miatt, gyalogolni jó lehet, de ha reggel hat előtt kell beérnem, valahogy nem hangzik jól az egy órás séta (az oda vissza két és fél, ha kenyeret is kell venni), vagyis marad a busz. De a buszozás kiábrándító, mert tömeg van, mindig az ül/áll melléd aki fokhagymás kolbászt evett és dohányzik, ráadásul meglehetősen frusztráló látni, ahogy a biciklisek tartják a lépést a busszal, utóbbi ugyanis
minden második sarkon megáll, miközben minden első sarkon pirosat kap.

De a legidegesítőbbek talán mégis az utastársak, különösen a testszag vonalán, meg a tahóságén, amikor két agybajnok (a busz két ellentétes sarkában elhelyezkedve) üvöltve és bazmegelve „beszélget“, megcsillantva mágikus kétszázas szókincsük minden árnyalatát. Mind az egyet.
És a szörnyű utasok netovábbja az, aki mindig utolsónak érkezik a megállóba, de garantáltan elsőnek száll fel (miként a forgóajtón is előtted jönne ki ha utánad ment be, már ha találkozna forgóajtóval egyáltalán). Saját praxisomban két alaptípusával találkoztam ennek a modellnek: Tartály Nénivel és Tészta Bácsival.

Tartály Néni maximum másfél méter magas, ennél csak egy kicsit szélesebb (mint egy igazi gáztartály/családi kazán), elnyűtt arcú, nyugdíjközelinek mondott (mert hát fene sem tudja, igazából hány éves) kisvárosi proletár, láncdohányzással és opcionális bibircsókokkal. (Tényleg, ebbe a szóba, hogy kerül bele, hogy „csók“? Ez színtiszta nyelvi gecizmus.) Tartály anyó melléd/mögéd áll a megállóba, bízva benne, hogy rettenetes aurája előbb-utóbb úgyis elüldöz, ha ez önmagában kevés, finoman erre-arra gurulgat, helyet és mozgásteret képezve a maga számára, hogy pontosan belőhesse, hol is lesz majd a busz első ajtaja. (Pontosabban hova kerül, hisz, hogy hol van, sőt, hogy hol lesz a későbbiekben, azt mindenki pontosan tudja: a busz elején.) És ha nem találja el, rafinált testcselekkel és kifinomult szatyorhasználattal tör utat magának, az ilyen küldetések teljesítése közben Tartály Néni angolosan, mint Aunt Tank nyomul, néha alakzatban, hiszen ő nem egy személy, hanem egy típus, így bizonyos buszjáratokon számbeli fölényben támadhat. (További kutatásokat igényel, hogy Tartályék hogyan alakítják ki egymás között a horda hierarchiáját, hisz nem lehet mindenki első. Talán a testsúly, a szatyrok mérete vagy a hajfesték mennyisége számít, esetleg az öltözék/bizsuk ízléstelensége a többiek által is respektált elsődleges státuszjelző.

A másik klasszikus tolakodó Tészta Bácsi, aki több évtizednyi masszív dohányzással, valamint a napfény teljes kerülésével alakította ki jellegzetes külsejét. Fehér bőr (nuku testszőrzet), görnyedt tartás, a szemek alatti táskák felett permanens vérbenúszás, ebből adódóan meg állandósult fátyolos szomorúság a tekintetben. Lényegében úgy fest, mint egy szomorú túrós táska, két szem meggyel, vagy egy öreg és teljesen kopasz nyúl, esetleg egy nyugalmazott albínó vámpír. Tészta Bácsi a szelíd erőszak híve, nem nyomul, nem tolakszik, ő csak akkor fordul be a sarkon, mikor már látod a buszt az ellenkező irányból érkezni, de valahogy mégis ős sodródik fel elsőként a fedélzetre. Mert csak sodródik, mintha maga is meglepődne rajta, hogy jé, már megint pont előttem áll meg ez a jármű? Hát istenem, mit tegyek felszállok, de tényleg csak azért, hogy már ne álljon itt hiába... Pedig jól kidolgozott, pontosan végrehajtott akcióról van szó, mint a stratégia, mind a taktika szintjén. Szomorú túrós táska külseje senkiben nem kelt gyanút, még akkor sem, mikor már közvetlen közelben van, tésztás állaga segítségével pedig szinte észrevétlenül csúszik át az emberek kötött, előre.
Mivel Tartály Néni és Tészta bácsi a sors különös elrendezése okán, jellemzően ellenkező irányból közelítik meg a megállót, ritka a közvetlen összecsapás, az értő közönség nem gyönyörködhet a direkt, rámenős és a finom, elkerülő harcművészeti stílusok rivalizálásában. Pláne, hogy legtöbbször közéjük ékelődik egy ütközőzóna. Én.