Mi ma a magyar?

Reggel, kutyasétáltatás közben már megint belehallgattam a pártszolgálati rádió Vasárnapi Újság című pántlikás sírvavigadásába. Nem mintha kedvelném a műsort, hatszázadszorra még a keserű könnyek közt morzsolgatott trianonozás sem szórakoztató, de reggel hat után, pláne vasárnap elég ingerszegény a környék, leszámítva gázolt valamit (talán nyest, vagy ilyesmi), a két csávót, akik ködös tekintettel próbálják eltalálni, hogy melyik lépcsőházban laknak végül is, meg a kétliteres műanyagflakonból mosakodó, részeg és meztelen hajléktalan nőt. (Na jó, ez igazából egy erősebb vasárnap reggel volt, rendszerint nincs ennyi látnivaló.)

Az említett rádióműsor viszont hozta a szokásos formát, megemlékeztek például Trianonról, tudósítottak trianoni megemlékezésekről, sőt a trianoni döntés is többször szóba került. Érte én, hogy ez egy ilyen jobbos - pirosfehérzöld - népnemzeti - múltba néző izé, de nehezen látom azt a célcsoportot, amelyik direkt várja, hogy hétvégente, kora reggel, nyakon öntsék ezzel. Vakamint Trianon! Ám a célcsoport nyilván létezik, és valószínűleg konvergál azzal a képpel, ami a magyarokról (mit magyarokról, magyarságról!) él a kenetteljes szavú szerkesztők fejében.

Amennyire ez rekonstruálható, a magyar az szerintük:
- keresztény/keresztyén -szakszóval: „bibliás“ (nagyon ritkán: rendes zsidó),
- konzervatív/jobboldali (bár a mai magyar politikában a magát jobboldalnak nevező társaság minden, csak nem konzervatív),
- határon túli vagy őket tekinti igaz magyarnak (mondjuk neki minden romániai magyar erdélyi, de hát a nemzeti érzés az ugye érzelem, nem földrajzóra),
- csak népzenét és „nemzeti rock“ néven futó gagyit hallgat ( a nemzeti rock az olyan rokzene, ahol sablonos a szöveg, meg kecskedudát utánoz a szintetizátor),
- fideszkádéenpé szavazó, táncházba, templomba, polgári körbe (ha még van olyan) járó, Demokrata-előfizető, M1-néző, puskácsöcsiző focirajongó, a polgári értelemben vett xenofóbiát pártoló bajszos férfi (ha nő: egy bajszos férfi felesége, és 3-4 gyermekének anyja).
- Valamint fáj neki Trianon, és utálja az EU-t. (És nyilván együtt él az ebből adódó kognitív disszonanciával.)

Ez a fura szubkultúra már a rendszerváltással szárnyat bontott, de emlékeim szerint a 2002-es választás (inkluzíve az első Zorbán-kormány bukása) idején teljesedett ki, amikor a kerényiimék és bencsikandrások gyakorlatilag kitagadták a magyarságból az ország lakosságának nagyobbik részét. Akoriban delirált arról a szebb napokat látott rendező, hogy ő most négy évig csak az „ő megyéikbe“ utazik majd, tehát ha mondjuk Vasban nem a fidesz nyert listán, akkor a vasiak fellélegezhettek, hogy náluk legalább egy futóbolonddal kevesebb, egy időre...
A fideszhívők ekkoriban szerveződtek a legnagyobb szektává, és ekkor kezdték nem magyarnak tekinteni a nem fideszhívőket, meg figyelmen kívül hagyni a helyesírás szabályait, és kontextustól függetlenül nagy M-el írni a magyar melléknevet. Meg azt hogy Nemzet, mintha tulajdonnév lenne.

Pedig én, aki undorodik jelenlegi kormányuktól, és ótvar rezsimjétől, szintén a magyar nemet része vagyok. (Nem vagyok rá büszke, mint ahogy nem is szégyellem, ez egyszerűen egy állapot, nem pedig érdem.) De nem a Magyar Nemzeté, az egy újság. A Lajosé.