Láttam az imént a neten a két év múlva esedékes hazai úszó-vb „himnuszát“, amit a demjén józsi, izé rózsi néni danol, egy hitgyülis sláger hangulatában és prozódiájával, bónuszként röhejesen értelmetlen szöveggel. (És a klipje az igazi 50-es évek, a felcsúti ramszesz többet szerepel benne, mint az úszók, de ez már annyira szánalmas, hogy verbálisan sem érdemes rugdalni.) Nekem viszont eszembe jutott róla az úszás.
Sosem értettem, mi a jó abban, ha versenyszerűen tolja valaki, nettó szenvedés a monoton edzéseken, perverz edzők meg kabinos bácsik, klórszag meg vizes fürdőgatyák. Az persze más ha az ember kényelmesen tempózgat a tengerben vagy egy hegyi tóban, az élvezet és meditáció, de hogy menne attól előrébb a világ, hogy valaki pár századmásodperccel gyorsabban úszik faltól-falig, mint másvalaki, aki persze szintén erre tette fel az életét, de legalább is a fiatalságát... Életcélnak mondjuk elég sovány.
Kurt Vonnegut Bajnokok reggelije című opuszában vagy egy szemléletes példabeszéd. Rabo Karabekian az absztrakt expresszionista festő megérkezik a kisvárosi művészeti fesztiválra, és a helyiek eldicsekednek városkájuk büszkeségével, az úszó lánnyal, aki ezüstérmes lett az olimpián. És hozzáteszik, hogy micsoda kemény munka volt ebben az éremben, hogy már négyéves korától minden hajnalba vitték edzésre a szülők, és naponta menyi sok mérföldet leúszott hosszú éveken át, oda és vissza, oda és vissza. Mire Karabekian csak annyit jegyez meg: „Milyen ember az, aki csónakmotort csinál a lányából?“
Ráadásul a víz igen kellemetlen közeg. Bele lehet fulladni, ráncosak lesznek tőle az ujjaink, semmi íze (de ha van, az a baj) és halak dugnak benne. Az úszók meg ebben tapicskolnak egész nap, úgynevezett „edzés“ címén. Pedig simán csak perverzek. Én inkább a motorcsónakokkal vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése