2015. június 15., hétfő

Cinema Paradiso

Jó ideje reménytelen itthon moziba menni, legalább is akkor, ha az ember nem szereti az általa sosem olvasott szuperhősös képregényekből készült szuperhősös filmeket, meg a debil, böfögős-fingós vígjátékokat. Mert nagyjából ezekből áll a választék, esetleg van néha valami Kannibál zombik a húsdarálóban-jellegű emelkedettebb, látomásos művészfilm, de az meg túl későn, és nincs kedvem egy ilyen katartikus darab után sötétben bolyongani hazafelé, olyan lelkiállapotban, hogy egy buszmegálló-táblától is rám jön a frász.

A szuperhősös filmeket amúgy nem értem, vannak ezek a faszik vicces latexekben meg röhejes, tökvédős páncélokban (meg néha csajok, szigorúan push-up hatású dominajelmezekben), van a köréjük animált, aztán a hős hipp-hopp, jön, lát, győz, fut, és megmenti a világot ezen a héten is. Ha meg véletlenül nem menti meg a Superironbatspiderman, akkor a világ elpusztul és jöhet az aktuális Mad Max vagy a Terminator 43, míg mondjuk a Macskanő (társa nyilván a Cicafiú) semmissé nem teszi az egész posztapokalipszist, valamint beszól a geciknek. Én a képregényeket nagyjából tizenkét évesen írtam, de akkor is Pif és Herkulest meg az Asterixet, a szuperhősökön már akkor is röhögtem, a Superman filmváltozatát nem is bírtam végig, szimplán szánalmas volt.

És a vígjátékokkal sem járhatunk jobban, eleve majdnem mind amerikai, és arra az egyetlen rugóra jár, hogy a túlmozgásos feka/kövér csaj/szemüveges fotelgyík az élre tör, miközben egyre randábban káromkodik és néha pofára esik, avagy szar kerül a palacsintába, a műfaj legalján már akár konkrétan is.

Pedig én vicces tömegmészárlásokat akarok látni mondjuk Tarantinotól, a csetlés-botlást intézze Woody Allen, a fingós poénokat elviselném Kevin Smith-től, Tarkovszkijt vagy valami kortárs magyart meg úgyis csak DVD-n esélyes nézni, a legközelebbi művészmoziig túl drága a vonatjegy.

Mert kisvárosban élni sok szempontból kényelmes, vagy nem. Húsz perc alatt bárhova eljutok gyalog, már ahová egyáltalán menni szoktam, de nincs indiai étterem (görög sem), nem kapok szusit, egy színház van (túl sok operettel - mondjuk nekem egy operett/musical is pont eggyel töb a kelleténél), és persze szánalmas mozikínálattal. Pedig tényleg van amit nagy vásznon érdemes nézni egy sötét teremben. De ez már egy ideje nem bír összejönni, ami baj, mert egy nyári hétvégén tényleg nem sok mindent kínál a város, ha kultúrni támad kedvünk. A sportot megoldjuk tollaslabdával, de a mozit nehezebb házilag, azt sem tudom hol a gyerekkori diavetítőm...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése