Régen vicces voltam, de egy ideje már a cukor is keserédes, betege vagyok. Az úgy volt, tisztelt bíróság, hogy fiatalon felelőtlenül sodródtam csak, amerre kellemesnek látszott, aztán úgy maradtam. De sodródni csak a szél felé lehet, mármint nem ami fúj, hanem ami nem a közép. Ami persze hiányzott a francnak, az én pályám a külső sáv, kedvenc életem a csigaház, kivéve mikor elvágyódás van, bele a komfortzónába. Ott lehet igazán elveszettnek lenni, márpedig vesszetek el! mondta a költő, az a melyik.
Na most, így jár az ember, ha William S. Borroughs-t olvas, ez esetben A halott utak vidéke című örökbecsűt. (Ez egy trilógia közepe, az elejéről itt írtam már.) Vigyázni kell az efféle szövegekkel, amiket drogos buzik követtek el (bár utóbbiban nem vagyok biztos, csak erősen gondolom) évtizedekkel ezelőtt. Borroughs olvasása furcsán írást okoz, pedig az enyémet talán nem kellene már tovább tekerni, tudok én magamtól is furcsán fogalmazni, pedig amúgy tök normális vagyok lenni, megy az igeragzás is, meg minden.
De tényleg, nem véletlenül az öreg Bill az egyik kedvenc szerzőm (a másik hússzal együtt), nála cselekményt keresni nemigen érdemes, kivéve talán A narkóst. Abban kis híján van sztori, amennyiben a lírai Én tart valahonnan valahová, de ez a többi (általam olvasott) könyvében, mint a Meztelen ebéd vagy A vörös éjszaka városai, már nem fordul elő. Látomásos próza, azt hiszem ez a legprecízebb megnevezése annak, amit művelt, viszont ha az embert elkapja a hangulata, meglehetősen letehetetlen. Ez nem mágikus realizmus, mert nem realista, de nem is mágikus, ez simán irracionális, ahogy csak egy szétesőben lévő, de valahogy mégis egyben maradó elme képes irracionálisnak lenni.
Borroughs-ban az a jó, hogy a könyveiről nem igazán lehet írni, a hatásukra inkább, ezeket tényleg olvasni kell, csak annyi trükk az egészben, hogy az ember a végén ne tegye fel magának a kérdést: Tulajdonképpen mi a szar is volt ez? Hát, valami ilyesmi:
„A halál utáni élet és a reinkarnáció konkrét bizonyítékai új perspektívába helyezték a gyilkosságot. Vannak etikus brókerek, akik csak úgy vállalnak el egy munkát, ha alaposan megvizsgálták a szóban forgó karmát, és az áldozat leendő szüleinek választékát. (...)
A fojtogatást és az akasztást tartják a legjobb biztosítéknak a posztumusz bosszú ellen. A szeminol indiánok mindennél jobban félnek az akasztásos haláltól, mert úgy hiszik, hogy az akasztott ember lelke nem tudja elhagyni a testét. Minden árfekvésben és minden célra vannak vállalkozók.
A képesített orgyilkosok alkotják az új elitet. Itt ül az egyik egy rádzsa palotájában, és pedikűröztet, miközben egy fiú hajtja a legyezőt“
(A halott utak vidéke, 165.p.)
És ez egy elég összefüggő szöveg részlete, mely szövegnek persze már semmi köze az előző, no meg a következő fejezethez. Ráadásul lehetne ilyen is: „A gondolkodás nem elég. Semmi sem elég. Nincs véglegesen elég a bölcsesség, a tapasztalat – semmi kibaszott dolog. Nincs Szent Grál, nincs végső Satori, nincs végső megoldás. Csak konfliktus.“
Ja, így írok én is a hatására. Kábé.
Demon of Hypocrisy
(art4abstract2expressionism.wordpress.com)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése