Karaktermészárlás

Van ez a sajtónak aligha nevezhető, kormányhitű propagandamédia, amely eleve permanens kampányüzemmódban működik és ahogy közelednek a választások (pedig hol van még a jövő tavasz, először az ideit kellene túlélni), a kampány egyre inkább, főleg és elsősorban karaktergyilkosságot jelent.

Programokat ugye nehéz vitatni/kritizálni, ha vagy nincsenek, vagy ha valahol épp vannak, szarba se veszi azokat senki, meg az istenadta népet sem az érdekli. A keményen drogozó kisemberek személyekre szavaznak, nem ideológiákra, gazdaságpolitikai tervekre vagy oktatási reformelképzelésekre. Vagyis az állampárti propaganda természetes módon az ellenzéki jelöltekre megy rá, akik arcot adnak a NER-t érő fenyegetésnek, őket akarják tényleg aljasul a sárba alázni.

Az origo nevű egykor szebb napokat látotton van például egy „napi balfék“ rovat, rögtön a címlap felső részén, és mostanában három napból kétszer Karácsony Gergelyről bizonyítják be, újra meg újra, mekkora kupac szerencsétlenség a csávó, csoda hogy munka után hazatalál. (Amit én személyes sértésnek veszek, egy évvel előttem végzett ugyanott, ahol én, bár nem rémlik, hogy találkoztunk volna, és pláne nem ismertem, pedig négy évig ugyanarra a szakra jártunk. De azt határozottan tudom, hogy én ugyanazzal a képzettséggel igenis hazatalálnék, már ha elmennék itthonról. De hát nem vagyok hűje.)

Most meg a Telex szúrta ki a Ripost című minden alatti szennylapban, hogy „Gyurcsányné“ (le nem írnák azt, hogy Dobrev Klára, még valakinek nem a szemkilövetős terrorhadjárat jut róla eszébe) a magyar Elena Ceausescu. Így egyszerűen, bár szerintem ezt a biciklit lehetne még tolni egy kicsit. Hisz nyilván Gyurcsány maga Ceausescu (bár a román diktátor nevét rögtön elsőre le sem tudják írni, a riposztos verőemberek), pedig lehetne Hitler, Pol Pot vagy Caligula is, bár gyanús, hogy az átlag Ripost-olvasó az utóbbi kettőt aranyérkenőcsnek, dohányzóasztalnak, vagy lapra szerelt spagettiszósznak gondolná.

És a vicces az, hogy közben fel-, pontosabban önnön morális magasságaik felhői közül leháborodnak azon, hogy Karácsony azt bírta mondani egy külföldi újságírónak (arra a kérdésre, hogy mi a különbség közte meg a felcsúti között), hogy a másik alacsony és kövér, ő viszont magas és sovány. Pedig ez nem karaktergyilkosság, még csak nem is „body shaming“, pusztán adekvát válasz egy kérdésre, mely valójában értelmetlen. Ugyanis arra a kérdésre, hogy mi a különbség politikai elképzeléseik között, nem lehet egy rövid választ adni, arra ott az elmúlt tizenév összes megnyilatkozása, a kövér-soványozás szimplán csak kitérés a hosszas, és adott keretek közt amúgy is lehetetlen programabeszéd és összehasonlító elemzés elől.

Amúgy főkegyúr tényleg dagadt, de az is tény, nem ez a bajunk vele.

p.s. Amúgy képzelem mi lenne, ha a kormánykritikus sajtó kezdene hasonló stílusban írni, mekkor agyfaszt kapnának a bayerzsolt-típusú verbálkomisszárok. Ilyeneket olvasva mondjuk:

„Orbán Viktor kopaszodik. Mussolinivá vagy Rákosivá változik inkább?“

„Szíjjártó volt munkatársa egykori főnökéről: Fél méterrel magasabb, mint az IQ-ja!“

„Németh Szilárd nem tud fél kiló pacalból pörköltet főzni mert nem ismeri a törtszámokat.“

„Rogán Antal széklete büdösebb, mint a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságáé együttvéve.“

A leláncolt nimfomán

Megint színésznő-szerda, avagy az alkalom, amikor a főszereplőnő alapján választok filmet magamnak. Volt már Carey Mulligan vagy Ellen Elliot Page, Olivia Colman (például nemrég az azóta Oscar-díjas Father), sőt Lars von Trier Melankóliáját is Kirsten Dunst miatt néztem meg igazából. És volt már Christina Ricci is, aki legutóbb oknyomozó újságíróként szökött meg a diliházból (legalább is az én tévémben), de most találtam egy régebbi darabot ami A lánc (igazából: Black Snake Moan), még 2006-ból, ami nekem még egy igazán remek év volt. És mit tesz isten, a film is jó, pedig mostanában egyre legtöbbször kiver a víz Samuel L. Jacksontól, aki mintha maga is egyre inkább el lenne alélva önnön művészi nagyságától, pedig még közel sem ő a következő/aktuális Morgan Freeman. De ebben a darabban még ő is jó, mert csak ritkán látszik rajta, hogy belülről mekkora színészóriásnak is látja magát.

Az alaphelyzet először egyszerűnek tűnik, aztán bizarr lesz, aztán nem értem, és onnantól jó. Mert az elején annyit látunk hogy ja, az Usákokban vagyunk délen, mély délen. Prosztó, lepukkant kisváros, ott él a nem kicsit lotyós white trash csaj, Rae (ő lenne Ricci művésznő) aki láthatóan testileg-lelkileg szét van csúszva, és valahol a környéken farmerkedik Jackson művész úr (avagy Lazarus), aki korábban tájjellegű blues-zenész is volt, és akiről annyit tudunk meg, hogy imádkozós fajta, de válófélben van (vagy mi), és finom vajbabot termel. Aztán útjaik keresztezik egymást, pontosabban a csaj alsóneműben, közepesen összeverve fekszik keresztbe az úton, amerre a dúlt lelkű farmer épp elhalad, aki aztán hazaviszi, meg szerez valami gyógyszert (ami korrekt, csajszi arra szokott inni), és ápolja is kissé, de szigorún szexmentes alapon.

mafab.hu

És közben, nevelő célzattal, és a direkt erőszakot gondosan kerülve, de mégiscsak a radiátorhoz láncolja Rae kisasszonyt, egy akkora lánccal, hogy azért házon belül mindent elérjen, sőt néha meg is sétáltatja a földeken. A fekete pasi a fehér csajt láncon, háát... ha ennek nincs erős szimbólumértéke, akkor semminek. Pedig 2006-ban még nem volt BLM, ma már mindenki azt keresné mögötte.

Ez az egész nagyjából kettejük játéka, mindenki más csak dramaturgiai előre- vagy hátramozdító, mint Rae hivatalos pasija (vőlegénye?), aki a Nemzeti Gárdából is kirúgatja magát, pedig onnan nehéz (de a kiinduló történések idején még pont bevetésen van), vagy Lazarus testvére, a lelkész, akivel hősünk eleinte majdnem olyan rosszban van, mint b. exnejével.

És hát az egész film egy nagy kupac dilemma: meg lehet-e menteni valakit akarata ellenére, a cél szentesíti-e az eszközt (a megmentés a láncra verést), a segíteni akarás értelmezhető-e a mizantrópia kontextusában? Ám ezekre nem hogy választ nem kapunk, de rendesen körbe sem járják a kérdéseket. Craig Brewer író-rendezőnek (akinek talán ez az egyetlen értékelhető filmje) mintha fontosabb lenne, hogy Christina Ricccit minél többet mutogathassa egy szál bugyiban, mint hogy mélyebbre menjen a felszínes moralizálásnál. Biztos nem akart ítélkezni, vagy ilyesmi, de ettől még egy lufi lett a filmje. Nagyívű drámaisággal bevont semmi.

És épp Ricci az aki azért csak megmenti az egészet, nem kifejezetten a bugyijával, hanem mert tényleg annyira hiteles, hogy a cselekmény nagy részében már külsőleg sem hasonlít magára, ő itt tényleg minden apró gesztusában egy szétesett fiatal nő, a szakadt lakókocsiból, akin amúgy már végigment a világvégi (világalatti) kisváros fél agrárproletár-népessége. Van neki valami súlyos trauma is a múltjában (családon belüli nemi erőszak, mi más), de ezt is elintézik néhány mondattal, meg egy bunyóval a vegyesboltban, nyilvánvaló, hogy a stábban senki sem volt különösebb híve a pszichonanalitikus irányzatnak.

Lazarus és Rae amolyan apa-lánya kapcsolata a végére már szinte formális, jön az a kurva hepiend, de aztán mégsem csúszik át giccsbe a végkifejlet.  A dolgok nagyjából a helyükre kerülnek ugyan, de azért a tipikus hollywwoodi film nem úgy ér véget, hogy az ifjú pár, az esküvőről elhajtva, az autópálya szélén, együtt kap súlyos pánikrohamot. Csak hogy lássuk kettősük fényes jövőjét.

Pünkösd, hétvége, görcsök, álmok

Pünkösd hétfő idén vasárnapra esik, hisz az lesz a hétvége utolsó napja.Vagyis vasárnap, amikor már szarul van az ember este, mert másnap iskolába kell menni, de már péntek délután sem lát semmi esélyt arra, hogy a keddi hétfőre kész lesz a matekházi. És a vasárnap estétől ami a héten, izé... a jövő héten hétfő este lesz, máig vacakul vagyok, stresszelek a másnaptól. Mondjuk hattól huszonhét éves koromig voltam főállású diák, és úgy tűnik ennyi  időt nem lehet büntetlenül megúszni.

A második diplomámat is pont húsz éve szereztem, de az iskolai szorongás még mindig bennem van. Pedig a főiskola-egyetem kilencéves kombója idején már nem is volt min görcsölni, ott nem volt feleltetés, illetve igen, de előre egyeztetett időpontban a félév végén, és mondjuk kollokviumnak hívták. Ott a stersszt tömörítették a vizsgaidőszakba, amitől nem lett jobb, de a végén felhőtlenebbül lehetett ünnepelni, mert kit érdekelt a holnap, hónapokra voltunk a következő feleléstől.

Ráadásul engem még oktatóként is stresszelt a vizsgaidőszak, a fene tudja miért, hisz akkor  már az asztal jó oldalán ültem, de egy-egy szigorlat előtt tényleg bírtam izgulni. Vagy empatikus voltam vagy pszichotikus, utólag már nem tudom, de azt hiszem éreztem a felelősség súlyát. Valójában sosem értettem, hogy kerülök én oda, hogy a fenébe lett belőlem öt év pesti kocsmázás után adjunktus az itthoni egyetemen. Azt láttam magamon, hogy miközben tudósnak alsó-középszerű lehettem maximum, tanárnak egész jó lettem, de túl sokáig voltam hallgató ahhoz, hogy fesztelenül tűrjem (még épp huszonévesen), hogy más huszonévesek, és pláne nálam idősebbek letanárurazzanak.

Szóval a különféle iskolákban, különféle helyzetekben és sokféle módon átstresszelt idő, az összesen 29 év, bőven több, mint eddigi életem fele (nagyjából 62%-a), valójában nem kell csodálkoznom azon, ha a hétvége végére reflexből összerándul a gyomrom, vagy hogy mindenféle oktatási szituációkról álmodom.

Mert mostanában tényleg folyton ilyeneket látok álmaimban (pálmafás tengerpart helyett), hogy helyt kell állnom valami szituációban, amiben nyilvánvalóan nem tudok. Leggyakrabban vizsgáznom kell az egyetemen, de csak halvány ködképeim vannak arról, mi is tantárgy, nyilván nem voltam egy órán sem, az egészről annyit tudok, hogy a kötelező irodalomnak feladott vaskos könyv borítója lila. Ennek B-verziója, mikor nem tudom miből kell vizsgáztatnom, és kiver a víz, ha jön a következő hallgató, mert mi lesz, ha ő nem mondja el magától a kihúzott tételt, nekem meg kérdeznem kell. De úristen, mit? És mi van akkor ha valaki öt percig beszél gördülékenyen baromságokat, én meg a végén elégedett félmosollyal annyit  mondok, hogy köszönöm, ötös?

És van mégy ritkább álom, amikor valami színdarabba kell beugranom úgy, hogy nem is tudom a szöveget, fél óra alatt nem is fogom már megtanulni, de belöknek a színpadra. De legalább ruha van rajtam.

Mindegy is, megyek olvasok egy kis Freudot, illetve mégse, maximum Jungtól van itthon valami, ami pszichoanalitikus tematikájú, de ő meg inkább misztikus volt, mint tudós, persze lehet, hogy csak a német szociológusokhoz képest...

Ballagás okosba'

A legújabb korlátozáslazítási főkegyúri gesztus az, hogy majd lehet ballagásokat tartani az iskolákban (a gyárakban, közhivatalokban és főpályaudvarokon meg nem, hát milyen tempó ez, he?) persze csak szabadtéren (képzelem, mi van, ha pont esik), de legalább nem kell hozzá oltási plasztikvacak. Pompás, igazán pompás.

Tehát azokban a középiskolákban, ahol eleve kurva régen nincsenek kontaktórák, mert az veszélyes, búcsúzóul azért össze lehet csődíteni az alapvetően beoltatlan diákságot (népességet, katonaságot), plusz rokonok, családtagok, szomszédok és dílerek, persze utóbbiak csak maszkban ami viszont  ballagó diákoknak nem kötelező. Tényleg, akkor ők egymástól két méterre menetelve nyomják majd a gaudeámuszígitúrt?

Persze a főkegyúri engedékenységhez azt is hozzáteszik a karmelita főhivatalból, hogy az igazgatóknak joguk van a résztvevők számát korlátozni, és egyéb rendszabályokat meghatározni.

Ami a gyakorlatban csak annyit jelent, hogy a történelem felcsúti főutcáján menetelő überdöbrögi (a helyi döbrögik feljebbvalója és vezérlő  csillaga) megint a jó zsaru - rossz zsaru játékot játssza, ahol persze ő az előbbi. Hisz ő megengedi, hogy legyen ballagás, ha az meg nem pont olyan lesz, mint amilyennek a családok elképzelik, az már az igazgató sara, miatta nem lehet ott Manyika néni meg Máris szomszéd.

Ez a tempó amúgy a járvány kezdete óta jellemző ártunk és ormányunk viselkedésére, ez a sunyi lapítás, hogy hát ők csak jót akarnak, ennek megfelelően hozzák meg a keretszabályokat de közben annyira kibaszottul nagy demokraták, hogy a részleteket hagyják helyben kidolgozni. Pont ugyanezt a gyáva taktikázást csinálták a maszkviselés kapcsán is, ha valaki még emlékszik. Hogy tízezer fő alatt nem kötelező közterületen (mintha egy kilencezres kisváros már annyira uncsi hely lenne hogy még a vírus se megy oda), a fölött meg döntse el a polgármester. Utálják őt, az a kancellárián meg az Operett Törzsnél már nem fáj senkinek.

Ballagnának már el a fenébe!

Na, ez nem lesz kötelező... (hvg.hu)

Vanaza Pénz

Találtam egy érdekes írást a Szabad Európán (ami már nem rádió, hanem weblap), a NER-kompatibilis újságíró-képzésről. Konkrétan a Nemzeti Tehetséggondozó Basszukelapénzt Kft. remek programjáról, mely jeles szervezetet ráadásul a demeterszilárd alakú kormánycsahos által vezetett Petőfi Irodalmi Múzeum felügyel.

Azért a PIM-nek még mindig van némi renoméja a kortárs kultúrában (bár szigorúan monoton csökken), úgyhogy különösen dermesztő, amit a SZE összeszed az általuk felügyelt képzésekről. Tehetséggondozást nyomokban sem tartalmaz, ahogy tantervet sem (de annyira, hogy eleinte azt sem tudták  hallgatók, hány féléves a képzés) csak valami kaotikus, láthatóan ad hoc módon összedobott hadoválást az újságírásról, az elméleti alapok teljes és nagyívű mellőzésével. Ezt a katyvaszt pedig poroszos tekintélyelvűséggel próbálják kiegyensúlyozni a „tanárok“, akik azért ritkán titkolják, hogy a képzés összehányásakor hivatkozott “piaci igények“ valójában a közmédiának csúfolt állami propaganda, meg a kormányhitű sajtószörnyek szerkesztőségeinek kínos szakemberhiányát jelentik. Na nem mintha ettől a képzéstől bárkiből is szakember lenne, de ahogy a cikkből kiderül, ez a tehetséggondozásnak címkézett hőbörgés még rendes propagandistákat is nehezen bír kiöklendezni magából. Két jellemző idézet a cikkből:

„Amikor kirobbant a Szájer-botrány, a következő órán az volt az első kérdés, hogy milyen fontos hírek történtek az előző napokban. Na, akkor volt pár perc mély hallgatás, aztán kiderült, hogy a Fradi BL-meccse a Barcelona ellen volt a legfontosabb hír.”

„Az volt a mondás, hogy nincsen független újságírás, minden ideológiának van alárendelve, és ezzel semmilyen gond nincsen. Amikor valaki azon retteg a cikkélesítésnél, hogy akkor vajon ideológiailag mindent megfelelően írt-e, nem lesz ebből gondja, az nem újságírás.”

Szakmailag tehát nyilván vállalhatatlan az egész cucc, a komoly médiában átnéznek az ott végzett fazonokon, a kormányhitű propagandamédiumoknál meg simán lenézik őket (hisz ott aztán tudják, mi mindenre nem alkalmasak), és fene tudja melyik a rosszabb. Kérdés persze, hogy akkor miért vágnak bele, nyilván amúgy normális emberek?

Havi nettó kétszázezer ösztöndíjért.

Havi nettó kétszáz fixszel, az ember könnyen viccel, és kicsit a lelke is eladó. (Nem elítélő hangnemben írom ezt, per pillanat ennyiért az enyém is az lenne, bónusz üdvösséggel.)

Roncs, de nem film

Szembe jött valamelyik portálon egy autóreklám, aminek az volt a szlogenje, hogy „Nem mindennapi. Ahogy Te sem.“ És rájöttem, hogy ez igaz, én tényleg nem vagyok mindennapi. Én a mindennapi alatt vagyok kettővel, ha valaki nálam egy nagyságrenddel kevésbé szánalmas, és másfél kilométerrel összeszedettebb, az a mindennapi. Az ilyesmi nekem jelenleg csak vágyálom. A nem mindennapiságom abból is kiderül - jut eszembe - hogy egy ócska reklámra kezdek itt önreflektálni, mintha legalább is lenne célja, értelme, vagy kimenete az egésznek.

A mindennapiságomat talán már évekkel ezelőtt elvesztettem, pedig alapvetően az akartam lenni, így erre az életkorra meg pláne. Egy középkorú faszi, oldalán a párjával, akár gyerekkel és kutyával, mindennapi gondokkal és örömökkel, egy normális állással, amit nem utál ab start. Nem szerettem volna soha gazdag lenni, csak szolidan jómódú középosztálybeli. (A gazdagsággal ugyanis az a baj, hogy a fenének lenne kedve folyton a befektetésein pörögni, meg a nyaralója, a yachtja, az autója, az alkalmazottai miatt aggódni - én a minimállétet szeretem, amikor megvan mindenem, ami kell, de semmi fölösleges aggódnivaló.)

Mozi, színház, kávézók, keleti éttermek, péntek esti sörözés  haverokkal, jó könyvek és jó társaság, akiket hasonló dolgok érdekelnek. Ilyen mindennapi dolgok.

Na, ezt baszhatom. Az autós hasonlathoz visszalépve, annyira vagyok mindennapi, mint egy elöl-hátul karambolos mikorbusz. Jobban belegondolva, van olyan hely, ahol az is mindennapi, avagy üdv a roncstelepen!

cambridge-news.co.uk

Hívhatsz bolondnak

Na most, ez egy spanyol film, ehhez képest Crazy About Her, nyilván mert ezt is a Netflix globalizálja, és valójában egy szabványos romkom, nem teljesen szabványos helyszínen. Igazából már hányingerem van a romantikus komédiáktól, ennek meg néztem utána előre, úgyhogy valami rendes drámára számítottam, és kaptam ezt a bizonytalan állagú izét. Aminek viszont a legnagyobb előnye, hogy legalább nem lesz ragacsos-szirupos módon giccses, bár a főszereplő fószer van annyira nyála, hogy fölvennék bárhová a postázóba bélyegnyalónak. (Már ha nem ímélben intéznének mindenhol mindent, azt meg ugye nem kell nyalni, a nyalás már nem technikai, hanem tartalmi kategória.

Szóval a sztori annyi, hogy Adrián a Nyálas Alak valami zsúfolt bárban piálgat, és fogd a két enyhén fogyatékos haverjával, hogy felszed bárkit, akire ráböknek. Azok böknek, de nincs ideje próbálkozni se, mert közben őt szedi fel egy csaj, aki leginkább egy betépett és személyiségzavaros tornádóra emlékeztet. Lelépnek, szétdúlnak egy esküvőt, dugnak egy lendületeset, és pá kis aranyom, pá. Csaj vissza a motorjára, és el is tűnik a semmiben, csak a bőrdzsekijét hagyja hátra.

Annak a belső zsebében egy recept, ami alapján a srác meg is találja az elmegyógyintézetet, ahol a nő bentlakó. Egy mellékállásban drogkereskedelemmel is foglalkozó pszichiáter ezer euróért ad neki kamu papírt, amivel maga is bejuthat, és akkor kezdődhet a romantikus kergetőzés. Hisz Carla, a skizoid motoros forgószél eleve nem is egy éjszakás, csak egy pár órás kalandot akart, bónusz keféléssel, hogy azért az esti gyógyszerosztásra visszaérjen. Úgyhogy hallani sem akar a pasiról eleinte, de mondom, ez egy romkom, szóval a cselekmény meg a vége innentől jól kiszámítható, de legalább ráérünk figyelni a részletekre.

Adrián szobatársa egy szórakoztató fazon, olyan üldözési mániája van, hogy néha magára is gyanakszik, de mint általában az ápoltakat, őket sem ábrázolják ócska vígjátéki klisék alapján. Zakkantak mind persze, de közben mindenkiben van valami szimpatikus, és sehol a szadista ápolók meg a cezaromán igazgató(nő), olyan emberformájúak szereplők. Nem horror a hely, mármint az intézet, bármelyik egyetemi koleszhez képest, amiben laktam, ez egy szolid ízléssel berendezett hegyvidéki szálloda (anno szívesen ellaktam volna ilyenben). Van súlya az egésznek, de még sincs - ha már úgyis tudjuk a végét.

filmsarok.hu

Viszont mint minden kórházas-szanatóriumos-intézetes film, hipochondereknek ellenjavallt, ahogy Carla mesélt róla, hogy bipoláris személyiségzavar van, és az milyen, én máris kezdtem felfedezni magamban a jeleit, szóval jobb ha nem olvasgatok több laposföld-hívő  honlapot, akkor sem ha szórakoztat.

A Hívhatsz bolondnak meg egyszer nézésre egész kellemes darab (másodszorra azért már büntető jellegű lenne), de ha valaki véletlenül tud spanyolul (én nem) nyelvgyakorlásra csak mérsékelten akalmas, olyan tempóban hadarnak, legalább a film felében. Mint David Tennant a Dr. Who-ban, akit tényleg csak angol felirattal bírok angolul nézni a beszédtempója miatt. N meg az a kis skót akcentus. A mondjuk itt nincs, talán nem véletlenül...

Nolimpia? No...

Olvasom, hogy a japánok stabilan több mint hatvan százaléka nem szeretné, ha nyáron megrendeznék a tavalyról halasztott tokiói olimpiát. Nyilván azért, mert náluk már a negyedik hullám zajlik, folyamatosan hosszabbítják a vészhelyzetet az ország legtöbb részében, de  kormány szétteszi a kezét. Hogy jajj, hát ők szeretnék is meg nem is, mert ugye két limpia (hisz van az o- meg a para-) az mégis csak nagy dolog, de persze a nép szava se kutyapisi a cseresznyefa tövében, ám a végső szó mégis csak a Limpiai Bizottságé. A nemzetközié.

Akik meg akarják nagyon, bár az elnökük épp lemondja a japáni útját, a járványhelyzet miatt, de az a pár tízezer sportoló, segítő, és a hozzájuk csapódó ingyenélő, az menjen csak nyugodtan. Ráadásul oltás sem kell nekik elég a negatív teszt. Hulljon a férgese?

Közben felmerül az is, hogy ne csak külföldi nézők ne lehessenek a versenyeken, hanem ne lehessenek nézők egyáltalán. Elvégre a fodbal meg hasonlók is jól elvannak/voltak egy jó ideje már helyszíni szurkolók nélkül. Bár  múltkor olvastam egy nyilatkozatot egy spanyol kosarastól, aki azt mondta, hogy a nézők nélküli meccset azt úgy hívják, hogy edzés. Ami megfontolandó gondolat, azaz érdeme-e kurva sok pénzért zárt kapus edzéseket tartani különféle sportágakban. (Jut eszembe, a maratonfutást is ki kell majd szervezni valahová a hegyek közé, mert ha Tokió utcán szaladgálnak, akkor rohadt nehéz lesz minden egyes, az útvonalon lakónak megtiltani, hogy kinézzen az ablakán. Pontosabban megtiltani még egyszerű, de ellenőrizni a betartását, háát...)

De érthető, hogy a japán kormány fut a pénze után, eleve marha drága egy ilyen dzsembori, plusz sokat buktak már az egy éves halasztáson is, szóval tényleg tömeges kihalás kell ahhoz, hogy ne rendezzék meg, mert ha nincsenek is turisták, de a szponzorpénzekből meg a közvetítési díjakból azért valami csak visszajön. A limpiák eleve nem profitorientált műfajok, közvetlenül gyakorlatilag mindegyik veszteséges (országimázsban hozhat valamit közvetetten), önmagukon túlnőtt, rendezvény-szörnyszülöttek, presztízsberuházások, mint Pesten a ligetbe kúrt múzeumok. Ezzel nagyjából mindig számol is a rendező ország, de a japánoknak még egy halasztás már sok lenne.

Vagyis akarjon a nép bármit, a közvetlen érdekek azt felülírják, ha a fene fenével kőkövön nem marad, akkor is.

Pedig az egésznek egyre kevesebb értelme van, nem csak Tokióban, hanem általában is. A világ legnagyobb - most már kétévente jelentkező - esztrádműsora/ vándorcirkusza simán csak big business, bármennyire is hősnek tekinti az istenadta nép a gyorsan futókat és magasra ugrókat.

cosmopolitan.hu

Ismerős senkiföldje

Olvasom a telexen, hogy még pénteken verekedés tört ki a london-lutoni reptéren, ahol egy adag román kolléga esett egymásnak, akik közül 17-et meg is hívtak vendégségbe a közeli rendőrőrsre. A hírnek önmagában szinte semmi jelentősége sincs, mint ahogy annak se, hogy pont románok terelték öklözés útjára vitájukat. Nyilván nem az objektív és szubjektív idealizmus episztemológiai megközelítésének különbségein vesztek össze, de hát a fradi-béközép, az angol szkinhedek, vagy a katalán drogárusok sem ilyesmiken szoktak vitatkozni, így jobbára ők is kerülik a formállogikai argumentációt. Szóval ez nemzetiségtől független, mondhatni a verekedés egyetemes, de legalább is interkulturális kommunikációs kód.

Hanem az volt az érdekes, hogy ránéztem a cikk leadje feletti kis képre a címlapon, és arra gondoltam, hogy jé, ez nem Luton? Rákattintottam és kiderült, hogy de.

Oké, egy időben sokszor jártam arra (meg párszor Stansteden, és ha jól rémlik egyszer volt csak Gatwick), tehát lehetett akár ismerős is. De.

Van az a modern közhely, hogy a repülőtér az igazi kulturális senki földje, egy bizonyos civilizációs szint és regionális méret felett mindegyik tök egyforma, mindegyikben minden ki van írva angolul is. És amíg ki nem lép az ember az érkezési oldal kapuján, és föl nem száll egy helyi buszra/vonatra, esetleg nem fogyaszt rögtön valami helyi kaját, addig még meg sem érkezett.

És ez akkor is így van, ha - mint valami régi posztban egyszer már írtam - a lutoni reptér egy darabka Kelet-Európa Londontól északra. Mert maga a terminál egy üres lap, egy sosehol, ha mondjuk elrabolnak, és leszállás után, a csomagfelvételi csarnokban kezdesz magadhoz térni, nem fogod tudni hol vagy, de azt se, hogy mikor, nappal van vagy éjszaka, ősz vagy tavasz.

Ám ezzel együtt is, minden reptérnek van saját karaktere, jellegzetes részletei, amiket az ember megismer, pláne ha többször is megfordult már ott. Azaz a reptér mint senki földje akkor működik igazán, ha egyébként nincs hozzá személyes viszonyunk. 

Ha mondjuk nekem mutatnának néhány fotót egy terminálról, ahol annyit bírok leszedni, hogy angolul és franciául vannak kiírva a dolgok, gőzöm sem lenne, hogy ez most például Lyon vagy Montreal, szóval a kontinensre is csak tippelni tudnék. Hacsak nincs az egyik képen véletlenül egy kanadai lovascsendőr. Aki épp Lyonba utazott a nemzetközi csendőrtalálkozóra...

Dilemmafürdő végállomás

A járványszabály-lazítási butaságverseny heti nyertese talán az a rendelkezés, amit a fűvárosi fördőket üzemeltető cégnél találtak ki. Aszongyák ugyanis, hogy "védettségi igazolvánnyal" lehet menni pancsolni, mondjuk pont úgy mint moziba, meccsre vagy kocsmába (nem feltétlenül ebben a sorrendben), ami önmagában ostobaság. Hisz ha az első oltás után egy héttel megkapja az ember a plasztikkártyát, az nem jelent védettséget, de mégis így hívják a cuccot. Ám a pancsoló nagylányokra és nagyfiúkra vonatkozó szabályokban nem is ez a vicces.

Hanem hogy a fürdők zárt tereiben kötelező a maszk, kivéve a medencéket, a szaunákat, meg a gőzkabinokat. Na most, mint aki egykor sokat járt fürdőbe, elképzeltem néhány helyzetet:

- Mielőtt bemegy az ember a tényleges fürdő terébe, le kell zuhanyozni. (Mert nem véletlenül hívják "fürdőnek", "mosdó" helyett.) De a zuhany nem a ház előtt van (ahol viszont nem kell maszk, ha csak nem közterület), csak egy helyiség az öltöző meg a medencék között. Szóval akkor most a zuhany alatt kötelező a maszk? Hisz ez nem szerepel a kivételek között.

- Lehet, hogy még fürdés/úszás/szaunázás előtt el kell mennem vécére, magamra csukom a fülkét, távolságtartás garantált, de tessék mondani, szart már valaki maszkban? Leszámítva a görög-macedón határon azt a nyilvános vécét, ahová belépni sem lehetett gázálarc nélkül. (Tudom, tudom, kevésbé kínos, ha nyögsz.)

- Indulok szaunázni, mielőtt bemegyek maszk le, de hova tegyem? Mondjuk olyan rövidgatya van rajtam, amin még zseb is van, ezért hát zsebrevágom, aztán negyed óra alatt csatakosra izzadom magam, a nadrágom, meg benne a maszkot. Egyszer elkapott egy durva eső, és tapasztaltam, hogy a vizes maszk a fulladásos ájulás egyik megbízható módszere, persze én időben levettem.

Szóval inkább kint hagyom, a nyilván maszkok számára direkt odakészített kis fogason, rögtön a többieké mellett. Azaz ha rajtunk van, tartjuk a távolságot, de miután teleleheltük, teleköhögtük, már pár centire egymástól is lóghatnak. Okos. 

Aztán kijövök a szaunából, nézem hogy melyik is volt az enyém? Ja igen, a világoskék! Fasza. De mondjuk megjegyeztem, hogy balról a harmadik, úgyhogy felveszem, megyek hat lépést a medencéig, leveszem (és valahová megint leteszem) majd csobbanok. A vízbe, amibe mindenki az izzadt testét áztatja, elmerülök benne teljesen, opcionálisan nyelhetik belőle egy kupicányit, de az nem gond. Ha viszont átmegyek a jacuzziba, akkor arra a pár méterre már megint én leszek a maszkos igazságosztó.

É persze ugyanez minden medencénél.

Szóval e remek szabály életidegen, mint szinte minden szabály, amivel mostanában találkozunk. Gyakorlatilag annyit jelent, hogy akkor hordj maszkot az öltözőben, a pénztárnál meg a büfében. Mondjuk a büfébe enni-inni megy az ember, szóval kávét/narancslevet csak szívószállal, puncskockát vagy sajtos stanglit meg pürésítve, intravénásan, ha már ez a szabály.

De ez csak zárt terekre vonatkozik, azaz ha nyári idő lesz, és a kültéri medencék mellett napoznak vállt vállnak vetve az UV-harcosok, akkor már nem lesz semmi baj, a vírus nem bírja a naptejet. Vagy mi...

Az ilyen szabályokat nyilván a Hülye Járások Minisztériumában írják.

A Frankenstein-fejlesztés

Az Archive egy tavalyi keltezésű angol-amerikai-magyar sci-fi, azon belül is morlalizáló androidos monondráma. Egy ideje már állomásozik a gépemen, de csak most vettem rá magam, hogy megnézzem, pedig igen jó kis darab.  És tényleg kicsi, gyakorlatilag egy helyszín (egy kutatóbázis a semmi - pontosabban egy behavazott erdő - közepén), néhány szereplő (abból kettő egy-egy mosógépfejű robot), egyszerű és lassan csordogáló sztori, de közben meg mégis valahogy grandiózus az egész. Mert a látvány az lenyűgöző, mondjuk nem véletlenül. Gavin Rothery csak rendezőként elsőfilmes, de korábban látványtervezőként dolgozott, például egy múltkori posztomban emlegetett Hold című darabban. Plusz a zene, ami annyira átitatja a filmet, hogy az általában idegesít, de itt valahogy működik.

A sztori közepesen eredeti: a világvégi bázison egyedül dolgozó, leginkább pályaelhagyó vízvezeték-szerelőnek tűnő tudós, bizonyos George felesége korábban autóbaleset által elhalálozott, így a mesterséges intelligencia, meg a robotok viszonylatában matató kutató, privátim fusizni kezd. Ha már az az asszony tudata pont megvan egy számítógépben (az Archive nevű cég afféle digitális  kegyeleti szolgáltatásaként), gondolja épít hozzá egy robottestet, persze a néhai hasonlatosságára. Csakhogy sietnie kell, mert hiába a szuperszámítógép, az adatvesztés napról-napra jelentősebb, úgyhogy minél előbb át kell pumpálni az egykori Jules személyiségét egy testbe. Hogy a robot agya mitől lenne tartósabb adattároló, az mondjuk számomra nem derült ki...

Minden esetre hősünk megépíti az egyre fejlettebb kísérleti kávédarálókat, úgy is mint a J1, J2 és J3 prototípusokat, melyek aztán különböző módon, de mind kötődni kezdenek hozzá. Furcsa egy családi négyszög ez, de inkább három, mert J1 tényleg csak egy lépegető szekrény, J2-nek (aki szintén mosógép-alakú) és J3-nak viszont már személyisége is van, és valamennyit tartalmaznak az asszony eredeti személyiségéből. Ha jól értem nem az egészet, csak George tesztelni akarja, alkalmasak-e arra, hogy majd áttöltse beléjük a komplett tudatot, és hát kettes eleve féltékeny hármasra, a fejlettebb, humanoid modellre.

mafab.hu

És itt jön az az elmélkedés az ember és a mesterséges intelligencia kapcsolatáról, amihez hasonlót - kissé magasabb színvonalon - már láthattunk az Ex Machinában. Hogy akkor most MI az mennyiben élőlény, vannak-e érzelmei, vagy csak szimulálni tudja azokat, vannak-e jogai, vagy csak egy eldobható eszköz alkotója kezében, és hasonlók.

Szerelő Dzsordzs válasza erre igazából egyszerű, az összes J csak eszköz, egy-egy lépcsőfok a fejlesztésben, így aztán eldobhatók, ha ezt „nekik“ nem is meri bevallani. Így lesz belőle az önző, hímsoviniszta disznó futurisztikus modellje, aki magának építi újjá a nejét, mindegy milyen áron, de legalább aztán a tulajdonának tekinti őket. Közben meg eljátssza az érző szívű rabszolgatartót. Mert pontosan tudja, hogy J Akárhány, aki már igazán nagyon emberi lesz, sem fogja tudni pótolni Julest (hja kérem, az emberi élet az pótolhatatlan), csak beszélő szerszám lesz, nosztalgikus alapon. Na, ezt mondjuk magának se meri bevallani.

A végjátékban persze jön a dráma, a könnyek, az áldozathozatal, és nem mellesleg kiderül, hogy a főszereplő pasi, akinek meg se jegyeztem a nevét, tényleg jobb lett volna, ha vízvezeték-szerelőnek áll inkább, színésznek ugyanis alsó C-kategóriás.

És tényleg csak tíz perccel a vége előtt sejtettem meg mi lehet majd a várva várt nagy csavar, de legalább az lett. Egy amolyan rendes, „tudhattam volna“ fordulat, amit persze le nem írok, mert akkor nem érdemes megnézni a cuccot. Pedig egyébként nagyon is.

Na jó, a trailer után leírom mi a csavar, de mindenki csak saját felelősségére.

p.s. Tehát a lényeg az, hogy nem a feleség halott, hanem a pasi, ő az aki az Archive számítógépére mentett tudat már csupán. Csk a szolgáltatás része, hogy a néhai nem tudja, hogy ő már nem egy élő ember, így kommunikálhat vele a családja, és van idő lassabban elválni tőle, meg elbúcsúzni. 

Utólag persze rájövünk, mennyi erre utaló jel van a filmben, hisz eleve abszurd, hogy egy ekkora kutatóbázison egy szem ember dolgozik. Meg minek az egészet kikúrni  a világ végére?

Magabiztos butaság, elrettentő jelleggel

Olvastam tegnap valamelyik jobbos hecclap kommentszekciójában (direkt nem linkelem be, azért számomra is  vannak határok), pár tucat igazán gusztustalan, arabozós-terroristázós hozzászólást. A szellemi leárnyékoltságban egymásra licitáló proto-nácik megállapították, hogy az arabok büdöslábú,  teveszarban fogant primitív népség, akik még mindig kecskéket dugnának a sivatagban, ha az európai gyarmatosítók nem viszik el feléjük a civilizációt. Történelmük lényegében két rézből áll, jó sokáig törzsekben (sőt, hordákban) lézengtek Észak-Afrikában, ócska sátrakban laktak, a gazdagabbak trágyaszagú vályogviskókban, és elsődleges hobbijuk a piálással kombinált vérfertőzés volt. Azt' mikor már kissé civilizálták őket, átmentek artikulátlanul üvöltöző öngyilkos merénylőbe, de mind egy szálig ám! Itt nyilván van egy kis logikai döccenő, hogy ha minden arab, en bloc öngyilkos merénylő, akkor hogy a manóba nem haltak még ki? Lehet hogy úgy értették, hogy mindegyik terrorista, és  némelyek ÖM-ek, ami persze még mindig marhaság, mert akkor ki működteti pl. a gazdaságot? Géppisztollyal például nehéz palántázni, vagy vállról indítható rakétával szőni, de proto-nácik nyilván ritkán kerülnek ki tudományegyetemekről. Van rá példa persze, de ritkán.

Ráadásul nem tisztázták, hogy esetleg a muszlimok ilyenek, nem igazán tudtak különbséget tenni e két kategória között, úgyhogy inkább lazán összemosták őket. Vagyis számukra a muszlim meg az arab szinonímák, a perzsákról nyilván csak a szőnyegek-kontextusában halottak, arról pedig, hogy a világ legnagyobb muszlim többségű állama Indonézia, meg egyáltalán nem.

De általános jelenség - nem csak kis hazánkban, hanem lassan globálisan - hogy minél butább valaki, annál magabiztosabban osztja az észt. (Biztos mindenkinek megvannak azok szánalmas fészbuk-profilok, ahol a tulaj szigorúan nagy betűvel azt írja be a végzettséghez, hogy AZ ÉLET ISKOLÁJA. Ami ugye jóindulattal nyolc általános, de tényleg csak jóindulattal.) És hát a náculáshoz nagyjából pont erre a kettőre van szükség, műveletlenségre és magabiztosságra. (Oké,a plázacicaságnak vagy a sikeres telemarketinges karriernek is ezek a peremfeltételei, és van még számos terület, ahol jól jön e kettős. Mondjuk a szervezett bűnözés alsóbb, végrehajtó szintjei.)

Avicenna (traditionalmedicine.net.au)

Nekem viszont az jutott eszembe erről a rémes kommunikációról, hogy kábé az arab (és akkora már muszlim) kultúra nélkül, cseszhettük volna az európai reneszánszot is. Hisz a reneszánsz igazából a görög-római kultúra újrafelfedezéséből indult ki, amit Európa évszázadokra nagyjából elfelejtett. Platón, Arisztotelész, Püthagorasz vagy Hippokratész tudása épp az arab tudósok (orvosok, filozófusok, történetírók, csillagászok) közvetítésével jutott vissza hozzánk a középkorba, több száz év cancel culture-rezsim után. Hisz Európában a korai Egyház nem igazán kedvelte a pogány, többistenhitű görögöket, az egykor keresztényüldöző rómaiakat meg pláne nem . (Diszkréten megfeledkezve arról, hogy Nagy Konstantin államvallássá tette a kereszténységet, abban a Római Birodalomban.)

Így aztán szükség volt a muszlim tudósokra, hogy általuk újra a keresztény gondolkodás részévé is váljon, mondjuk Arisztotelész munkássága. Az egyik ilyen közismert figura volt Avicenna (980-1037). Akinek ez persze a latinosított neve (ha már az volt a tudomány nyelve), igazából Abu Ali al-Husszein bin Abdallah ibn Szina volt rendes neve, és egy perzsa (nem arab!) orvos, filozófus és költő volt. Jelentős részben neki köszönhették Hippokratészt, de elég sok saját ötlete is volt, lényegében vele kezdődött a nyugati orvostudomány. És közben filozófiájában meghatározó volt Platón és tanítványa, Arisztotelész, szóval részeben az ő gondolataik is Ibn Szina által lettek újra a nyugati gondolkodás részei.

És történt mindez akkor, amikor a derék nácik szerint a fajtája még bőven kecskéket hágott, csak hogy edzésben legyen az esti vérfertőzéshez. Persze egy rendes neonácinak nem az az ész a fontos, mondjuk nem is a haj. Legfeljebb mindkettő hiánya, mint alapvető identitáselem.

Egy esős szombat délutánra...

kell valami punk. Legalább is nekem. Persze az egészet meg kell alapozni, hogy az ember ideológiailag elég képzett  legyen hozzá (ugye, Virág elvtárs?), még akkor is, ha az alábbi szám nekem túl erőszakosan aktivista, és nem elég teoretikus, még jó, hogy én az vagyok. A fotelben laptop-anarchista, a mélyszegénység leendő résztvevő megfigyelője. A wannabe forradalmár.

Ők meg a Chumbawamba hajléktalan-minimál kiadása, nem enyhe Gogol Bordello-beütéssel. Néha azt gondolom, az ilyen zenék olyan rosszak, hogy már jók, de rendszerint rájövök, hogy az "olyan rosszak" kitételt nyugodtan ki lehet hagyni. Elég ha szimplán nem sznob az ember, és máris jó kis zene ez, ha találkoztam volna velük a Southbank-en, nekik is járt volna a standard kétfontos. (Mert találkoztam ott olyanokkal, akiknek szintén járt, és amilyen mázlijuk volt, jutott is. Ez ma már persze nem fordulhatna elő, pont úgy, mint én a Southbank-en.)

És még egy gyöngyszem, punk úgy, ahogy nem gondoltam volna. De tényleg soha, maga a műfaj elbírja az etnót, a skat,  a metált,  lényeg hogy kellően lázító/kívülálló legyen, és lehessen rá részegen menetelni (na jó, ez azért nem egészen komoly), de hogy ez itt hogy jutott valaki eszébe? Mindenesetre meg kellene tudni, mit szed az illető, jövő héten úgyis fel kell hívni a háziorvosom, hátha föl tudja írni. Akkor megint lennének kreatív ötleteim, amikből erősen kifogyóban érzem magam. De addig is ettől húzok hawaii inget, kókuszos strandpapuccsal.

A hozzáértetlenség és a cinizmus nem véletlen találkozása a boncasztalon

Az emberügyi, emberelosztási vagy milyen minisztériumban keddig várja az illetékes elvtárs, hogy az Egészségügyi Szakmai Kollégium illetékes elvtársai megírják neki, szerintük hány rendelőre, kórházra meg ilyen izére van szükség az ő területükön (megyéjükben, járásukban, uradalmukban). Hát igen, ez pont olyan  kérdés, amire pár nap alatt megalapozott választ lehet adni, mintegy szakmai egyeztetés jegyében, és a megkérdezettek nyilván erre dobják rá a hétvégéjüket, ha már úgyis taknyosan ocsmány az idő. (Ja nem, a májusi eső aranyér!)

Mert Kásler Zakkant Miklós, mindenki kedvenc hungarológusa átfogó egészségügyi reformra készül, és ehhez várja a javaslatokat, de ízibe, ha már így felhorgadt benne a reformdüh. Ami egyrészt jó hír, másrészt meg dermesztő. Jó hír lehet az, hogy végre sikerült kirakni Mátyás királyt a csont-puzzle segítségével, és a miniszter azzal foglalkozik, ami egyébként a dolga lenne, és amiért nem mellesleg a milliós fizetését kapja. Ugyanakkor dermesztő is, mert a reform nálunk azt jelenti hogy, csökkentenek, leépítenek, bezárnak. Nem csak az orbánhitű rezsimben, de gyakorlatilag a hetvenes évek óta a reform a szétbarmolás szinonímája , márpedig szerintem senki sem tud mondjuk olyan kórházat mondani, amit be kellene zárni. Olyat igen, amit be lehetne, mert annyira szar állapotban van, meg annyira nincs hozzá személyzet, de akkor talán ezen kellene dolgozni, és tőlem akár hívhatják átfogó reformnak is.

Ez a frazeológia arra is jó, hogy senki  ne pofázzon itt mondjuk kórházbezárásokról, itt kérem a rendszer jobbításának megtörténte fog bekövetkezni, mint minden kásleriánus területen, hisz lám milyen fasza kis színművészetit rittyentettek össze a Böhömkével is. Az egészségügyet legalább ilyen mértéktartó szakmaisággal fogják majd reformálni, reformálgatni, akinek meg ez nem tetszik, az minimum egy fogalmatlan hülye, de az is lehet, hogy ellenséges beszivárgó egység, a tudjuk honnan. Az ilyeneket szokták a kormányinfó nevű verbális autodafén három évig terjedő, szigorított gyurcsányozásban részesíteni, hogy legközelebb azért gondolja meg, mely szók röppennek ki foga kerítésén.

(Nagy a pofátok a zsemléhez! - ha még megvan valakinek a vonatkozó Kádár-kori vicc.)

De az tényleg vicces/szomorú, hogy a minisztériumi főállású hozzánemértők néha már maguk is elhiszik, hogy az ilyen rövid határidős ultimátum az maga az egyeztetés, a társadalmi párbeszéd. Alapvetően azért cinikusak persze, azaz tudják hogy dehogy, ez csak annak halvány látszata, hogy az ellenzéki méltatlankodásra legyen mivel visszavágni, de persze hogy magasról szarnak majd a "javaslatokra". Hisz nekik egyetlen vélemény számít, az ami jobban vagy kevésbé burkolt parancs formájában érkezik, onnan föntről. Mármint az egykori karmelita kolostorból.

irodalom.lapunk.hu

p.s. A cím - ha valakinek nem lenne ismerős - a szürrealizmus egyik nagy ihletőjeként számon tartott francia költő híres mondásának parafrázisa:

„Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.”

Comte de Lautréamont avagy Isidore Lucien Ducasse (1846 - 1870)

Nyugi, gyalog nem jut messzire

Joaquin Phoenix ha nem is egy zseni, de nagyon jó színész, bárkit el tud játszani, feltéve ha a karakter egy kissé karcos, elég ironikus, és változó mértékben intellektuális fazon. (Engem is el tudna játszani, ha lenne bennem bármi érdekes.)

Gus Van Sant 2018-as, Don't Worry, He Won't Get Far On Foot című filmjében például egy tolószékbe kényszerült, alkoholista karikaturistát, John Callahant kelti életre. Ez esetben szó szerint, a valódi Callahan ugyanis már halott, szóval ez egy true story, amiket eleve karmolok, és az alapvetően suttyó, piás főhős itt tényleg egy azonosulható karakter.

Más mondjuk nem is igen lehetne, elvégre Van Sant még magával a főhőssel kezdte írni a forgatókönyvet, aki azonban közben elhalálozott, így az egész egy afféle mozgóképes emlékmű lett, nem teljesen indokolatlanul. De azért - nyilván a személyes viszony okán - bekúszik az alattomos giccs is a sztoriba, nemigen érteni, hogy egy ilyen szétesett és másnaposan is agresszív alakot hogy kedvelhetnek ennyien. Hisz se a külseje, se a személyisége, se a viselkedése nem predesztinálja erre, az rendszerint kevés, hogy valaki kurva tehetséges. Mert ő az volt, ezt rendszeresen meg is erősítette neki a környezete, ő meg kiválasztottként itta rokkantá magár. Mert Dexter haverjával (Jack Black itt furcsa módon nem is akkora ripacs) mást nem nagyon csináltak, míg részegen egy kocsi elé nem szédült, sőt ő még kerekesszékkel is képes volt hat sör után orra esni az útpadkánál.

Hogy egyébként miért lesz függő, arra nincs sok magyarázat (mint a Trainspottingban: "Mi az oka? Nincs semmi oka."), az író-rendező arra próbálja kihegyezni az ügyet, hogy árva volt, nem ismerhette az anyját, csak annyit tudott róla, hogy ír származású volt és vörös hajú, ami meg ugye egy Guinness-reklámhoz is kevés. De közben nem látjuk, hogy ettől annyira össze lenne törve, inkább csak hivatkozik rá.

Aztán persze csak eltalál egy önsegítő csoportba, kissé összeszedi magát, és szerelemes is lesz, meg híres, de az egész mögött nem érezzük a személyisége nyomát, mintha csak úgy megtörténne vele, mint valami hollywoodi deus ex machina. Na ja, a hőst ki kell húzni a szarból, legalább is amennyire ez dramaturgiailag lehetséges.

Mit is lehet  erre mondani. A film tanulságos, de csak mérsékelten hiteles, Phoenix azonban tényleg nagyot megy (már megint), hát nem egy diznihercegnő, de az nem is állna jól neki. A sérült alakokat viszont úgy rakja fel a vászonra, mint kevesen. (Nekem Matt Dillon jut még eszembe, a szintén Van Sant-film Drugstore Cowboy dzsankijaként, vagy Lars von Trier A ház, amit Jack épített című vérfagyasztásának pszichopata sorozatgyilkosaként.)

Összességében érdemes megnézni, mert mondom, tanulságoktól nem teljesen mentes, de előtte érdemes ránézni Callahan munkáira is, például itt. Tisztára, mint egy kiborultabb Gary Larson.

nytimes.com, pinterest.com

A vízbűl veszi ki a zokszigént?

Megtekintettem a Netflix új szenzációját, az Oxigén című műegészt, de csak mert sci-finek harangozták be. Pedig mind a tudomány mind a fantasztikum csak olcsó ürügy, ez egy közepesen nyomasztó kamara-rémdráma, sőt monodráma, egy akciófilm vágási stílusával.

Az alaphelyzet az, hogy a főszereplő csaj egyszer csak felébred, nem igazán tudja ki ő és hol van (ez eddig lehetne egy egyetemi házibuli utáni reggel), viszont nem tudja nem észrevenni, hogy be van dobozolva valami high-tech koporsóba. Ami valami fagyasztó/hibernáló tartály, ő viszont határozottan érzi, hogy nincs hibernálva, így viszont nemsoká elfogy a tartályból az oxigén, ami így tényleg koporsóvá fog változni.

Szóval ki kell jutnia valahogy, amiben van segítsége is, egy mestersége intelligencia, aminek szinte az elejétől fogva be nem áll a szája (izé, hangszórója), és ebben-abban tud is segíteni, csak kinyitni nem tudja a leendő koporsót, mert ahhoz jelszó kell, a csaj meg a dobozból nem tudja meghekkelni.

És akkor jön a küzdelem, miszerint rejtvényfejtés, miközben (az indokoltnál gyakrabban) villannak be az emlékei, szóval lassan kezd rájönni ki lehet ő, és hogy került ide, de azért olyan nagy csavart  ne várjunk a végére.

dmtalkies.com

Az Oxigén egy majdnem jó film, de sci-fi, meg élve eltemetős vonalon is tudunk jobban. 

Sci-fi tematikában ott van a Hold, Duncan Jones filmje (akiről mindig kötelezően le kell írni, hogy ő David Bowie fia), ami szintén nagyjából monodráma, ahol egyetlen (később mindkét) élő szereplő a zseniális Sam Rockwell. Aki a Holdon felügyel valami gázkitermelést, és egyetlen társa a Kevin Spacey hangján megszólaló mesterséges intelligencia. És neki is ki kell jutni valahogy, ha nem is egy koporsóból, de vissza a Földre, mielőtt idő előtt elhalálozik, és jöhet a helyére a következő klónja. Na, az a film tényleg remek, van benne feszültség, csavarok, meg katartikus  befejezés.

Élve eltemetésben meg jobb a Buried (Élve eltemetve), ami végig egy nyomasztóan klausztrofób pofánbaszás, és még úgy is működik, hogy Ryan Reynolds fekszik egy konkrét koporsóban, a föld alatt. (Reynolds a tehetségtelenség non plus ultrája Hollywoodban, lehet hogy a film is azért jó, mert végre láthatjuk six feet under...) Neki amúgy egy darab lemerülő mobilja van, elrablás által került elásásra, nagyobb is a küzdelem, mint a tudatzavaros nő esetében.

A film legnagyobb pozitívuma a főszereplő Melanie Laurent (ha valakinek nem ismerős a neve: ő volt Shoshanna a Becstelen brygantikban), ő tényleg elviszi a hátán az egészet,mondjuk másra nem is igen számíthat. De maga a mozgókép olyan, hogy két hét múlva már egy mondatot nem fogunk tudni felidézni belőle, egy estére viszont határozottan jó szórakozás. Csak nem elég nyomasztó, mondjuk egy ilyen témát talán nem is lehet elég nyomasztóra megcsinálni, ha  már sokak rémálma az élve eltemetés. (Mint Rejtőnél A három testőr Afrikában esetén: Egy Kongó-vasút építésnél nem lehet eleget lopni!)

Harctéri emlék

A partraszállás elég jól ment, úgy értem látványos volt, meg minden. A sok Ryan közlegény hősiesen rohamozott, kivéve azokat, akik meghaltak. De elég sokan voltak ahhoz, hogy legyen miből meghalniuk, és a partraszálló hajók, vagy mik csak jöttek, csak jöttek, mintha osztódással szaporodnánk. Az ember körbenézett, és azt mondta, húha, ez aztán a rohamozás!

Meg ott volt a légierő, na azok aztán nagyon látványosan repültek, mondjuk szerintem máshogy nem is lehet, én például még sose láttam unalmasan repülő vadászgépet. Na jó, bombázót már igen, de nekik nem dolguk érdekesnek lenni.

Szerintem ha előre meg lett volna hirdetve a show, egész Normandiából sereglett volna a nép, piknikes kosarakkal (ha már nyár volt), és a jobb helyekért még fizetni is hajlandóak lettek volna. Pláne mert rég várták már a szövetséges haderőt, hogy felszabadító jelleggel szálljon már partra. Főleg angol meg amerikai srácokat lehetett látni, de közben voltak ott kanadaiak, franciák és lengyelek is. Nagy műsort csináltak a fiúk, vért és verítéket nem kímélve, de főleg vért. Az ellenség vérét sem, persze.

Mondjuk jobban belegondolva, nem véletlen, hogy nem lett előre meghirdetve az egész, az stratégiailag oltári nagy baromság lett volna, az az előző világháború volt, ahol a szemben álló, lövészárokba ragadt felek, már előző nap tudták mikor rohamoz a másik. Hisz hónapok óta bámulták egymást, egy igazi nagy támadást nem lehetett csak úgy meglepetésszerűen lebonyolítani, lehet hogy épp ezért voltak hónapokig beásva.

De azóta sokat fejlődött a harcművészet (nem az a japános-kiabálós-rugdalós, hanem a rendes, szuronyos-rohamsisakos), most már lehetett bízni a meglepetés erejében, meg a légitámogatásban.

Szóval sikeres és látványos volt az egész partraszállás, a Szövetségesek tényleg nagy győzelmet arattak. Szinte már sajnáltam, hogy én ezt egy Wermacht-egyenruhában néztem végig. De itt a fogolytáborban nem olyan rossz, nem üvöltöznek velünk az indokoltnál többet, bár talán túl gyakran van szalonnás bab, káposzta kolbásszal meg szinte soha...

nlc.hu

Kétezerötszáz-milliós reklámok

Annyi remek dolog történik kis hazánkban, mely büszkén és időt, energiát ugyan kímélve, de pénzt nm, menetel az ostobaság újabb mélységei felé. Most például az a hír, hogy a vadászati világ kiállítás kommunikációjára újabb félmilliárdot kap a megfelelő fidesz-közeli közpénz-bulimiás. Mert eddig csak kétmilliárdot vágtak hozzá, ami ugye méltatlanul kevés, hisz amúgy a faszt se érdekli a kiállítás, de közbe' beígértek egymillió (!) látogatót. Lássuk be, Agyarországban egy maroknyi ember szánalmas hobbija állatokat öldösni erdőn-mezőn (ebbe nincsenek benne a hivatásosok, akik az ökoszisztéma fenntartása érdekében célzatosan öldökölnek), ha meg külföldi vadászok jönnek ide, akkor leginkább vadászni, és nem kiállítást bambulni.

Szóval kell a reklám semmilyen Zsolt kedvenc szabadidős pszichopátiájának, azt nem lehet rongyos kétezermillióból rendesen megcsinálni. Ráadásul folyamatosan és nagy nyilvánosság előtt be kell hazudni világkiállításnak miközben nem az lesz. (Mellékszál, de a világkiállításnak akkor lehet valamit hívni,ha az illetékes nemzetközi szervezet ráüti a pecsétjét. Erre nem ütötte rá, ez csak ártunk és ormányunk fejében létezik ilyen formában. Úgyhogy hívhatjuk nyugodtan Kurva Drága Vadászati Pénzmosásnak.)

De tényleg, milyen búvalbaszott banánköztársaság már az, ahol a főkutyák hobbija határozza meg, mire szórnak el tíz- meg százmilliárdokat. Az egyik a fodbalt szereti (meg a szotyit, bár annál még nem látom a Nemzeti Szotyoládé Program kibontakozását), a másik meg állatokra lődözni, a harmadik meg hajókázni szeret, közpénzel dagadtra tömött milliárdosokkal. Ne lehetne már végre az egyik hobbija az olvasás, vagy az alternatív rockzene?

Egy normális, azaz nem banán köztársaságban már rég elhajtották volna őket. Sőt ennél sokkal kevesebbért. Most lusta vagyok utánanézni, de talán Svédországban történt (de tuti valahol Skandináviában) hogy egy miniszternek egy csoki miatt kellet lemondania. Mert egyszer hazafelé tartott a szolgálati kocsijával, és megállt tankolni. Fizetni a szolgálati benzinkártyájával fizetett, de a nafta mellé vett a gyerekének egy csokit is. Tobleronét, ha jól emlékszem, és ez elég volt ahhoz, hogy nemsoká lelépjen, hisz a közpénzt magáncélra használni, nem bocsánatos bűn, és nem az összeg, hanem az elv a lényeg, ráadásul minél magasabb polcon ül valaki, annál inkább vigyáznia kell.

Mit szólnának a derék skandinávok Felcsúthoz? Valószínűleg valami olyasmit, hogy ilyen csak diktatúrákban lehetséges, tehát ha itt van a stadion (+fodbakadémija) a kisvasúttal, akkor ez itt...

A szikla

Lapozgatom a tévéműsort a neten, és egy pillanatra fennakadok Műholdonát Történelem (na jó, Viasat History, de az jobban hangzik hogy Műhol Donát) egyik címén. Van egy sorozatuk, aminek már a címe is rémisztően gagyi, de ez esetben az epizóddal együtt meghökkentő is volt. Azt olvastam ugyanis, hogy Ősi szuperszerkezetek: Petra.

Ez elsőre viccnek is rossz, különösen számomra, aztán persze rájövök, hogy Petra ez esetben egy ősi romváros valahol a jordániai sivatagban, és hogy maga a petra szó is annyit jelent görögül, hogy szikla. Miként a Petrus/Péter is, és hát az a nagyjából sziklába vájt város tényleg rászolgált a nevére.

invia.hu

Hát ja, nagyjából más sincs ott mint szikla, illetve van még egy csomó homok, de mint tudjuk az is csak szikla, viszont egészen kicsi méretben. De az nem világos, hogy ez mitől "szuperszerkezet". Az ókoriaknak idejük volt, plusz mást nem is nagyon tudtak volna kezdeni ott a sivatagban (se tévé, se kávézók, se vidámpark, a síelés meg a korcsolyázás pedig eleve kiesett), hát farigcsáltak egy kicsit. Sokat, de nyilván gondoltak a későbbi turizmus áldásos gazdasági hatásaira, hisz ma sokan utaznak oda megtekinteni, hogy ezeknek, akkoriban mi mindenre volt idejük?

De akkor szuperszerkezet Stonehenge, Machu Pichu, az összes nyavalyás piramis,  de csak mert a mából visszanézve nehéz elhinni, hogy ezek a régi civilizációk (melyek közt ugyebár volt olyan, konkrétan az inka, amelyik nem használt kereket, az írása meg csomózott madzagokat jelentett) mekkora dolgokat tudtak építeni mekkora nagy kövekből. Ezt lehet akár lenyűgözőnek is tekinteni, de csak ha az ember nem néz a másik Viasaton valami dokut, mondjuk a londoni metróépítkezésekről.

És akkor egy ez esetben nem indokolatlan londoni hivatkozás, egy saját képpel:

Képmutatás-felújítás

A 444..hu beszámolója szerint a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi ügyekért felelő ingyenélője azt nyilatkozta (mintegy kiemelte, aláhúzta és leszögezte) a templomfelújítási program hozzájárul a gazdaság újraindításához. Hát azért ezt lehetne finomítani, valszeg nem en bloc a gazdaság újraindításában van szerepe, legfeljebb az építőiparéban, de az  most sem áll olyan rosszul, plusz látjuk magunk előtt a Mészáros és Mészáros Kft.-t, mint fővállalkozók. 

De a templomfelújítások tökre nem fognak hatni pl. az autóiparra, a telekommunikációs cégekre, vagy a hazai szójatermesztés állapotára.

Ugyanakkor a Soltész nevű szerencsétlen  államtitkár szerint „a támogatások egyértelmű alátámasztást nyertek”, hiszen a magyar emberek 80 százaléka a kereszténységet, a hitet és az elődeink által ránk hagyott keresztény kultúrát értéknek tekinti.

Ja, azt lehet, azt nagyjából még én is, de ebből a gusztustalan kurzuskereszténységből már kurvára elege van. Ártunk és ormányunk vezetőiről már rég nem tudom elhinni, hogy komoly és átélt hitük van, egyszerűen csak gyakran pózolnak drága öltönyökben, dúsan aranyozott templombelső háttere előtt, mert ez része a hatalomtechnikájuknak.

Persze, meg kell őrizni a műemlék templomokat, ez evidencia. (Mondtam már, hogy az én kedvenc hazai templomom az egri minoritáké, a Dobó téren, az annyira barokk, hogy egyenesen lenyűgöző.) De ez a gazdasági érvelés szánalmas, nevetséges és hazug, pont mint a kormányférfiak jelleme, és az igazmondásban (is) megnyilvánuló morális tartása. Vagyis nemigen van nekik olyan.

youtube.com