Joaquin Phoenix ha nem is egy zseni, de nagyon jó színész, bárkit el tud játszani, feltéve ha a karakter egy kissé karcos, elég ironikus, és változó mértékben intellektuális fazon. (Engem is el tudna játszani, ha lenne bennem bármi érdekes.)
Gus Van Sant 2018-as, Don't Worry, He Won't Get Far On Foot című filmjében például egy tolószékbe kényszerült, alkoholista karikaturistát, John Callahant kelti életre. Ez esetben szó szerint, a valódi Callahan ugyanis már halott, szóval ez egy true story, amiket eleve karmolok, és az alapvetően suttyó, piás főhős itt tényleg egy azonosulható karakter.
Más mondjuk nem is igen lehetne, elvégre Van Sant még magával a főhőssel kezdte írni a forgatókönyvet, aki azonban közben elhalálozott, így az egész egy afféle mozgóképes emlékmű lett, nem teljesen indokolatlanul. De azért - nyilván a személyes viszony okán - bekúszik az alattomos giccs is a sztoriba, nemigen érteni, hogy egy ilyen szétesett és másnaposan is agresszív alakot hogy kedvelhetnek ennyien. Hisz se a külseje, se a személyisége, se a viselkedése nem predesztinálja erre, az rendszerint kevés, hogy valaki kurva tehetséges. Mert ő az volt, ezt rendszeresen meg is erősítette neki a környezete, ő meg kiválasztottként itta rokkantá magár. Mert Dexter haverjával (Jack Black itt furcsa módon nem is akkora ripacs) mást nem nagyon csináltak, míg részegen egy kocsi elé nem szédült, sőt ő még kerekesszékkel is képes volt hat sör után orra esni az útpadkánál.
Hogy egyébként miért lesz függő, arra nincs sok magyarázat (mint a Trainspottingban: "Mi az oka? Nincs semmi oka."), az író-rendező arra próbálja kihegyezni az ügyet, hogy árva volt, nem ismerhette az anyját, csak annyit tudott róla, hogy ír származású volt és vörös hajú, ami meg ugye egy Guinness-reklámhoz is kevés. De közben nem látjuk, hogy ettől annyira össze lenne törve, inkább csak hivatkozik rá.
Aztán persze csak eltalál egy önsegítő csoportba, kissé összeszedi magát, és szerelemes is lesz, meg híres, de az egész mögött nem érezzük a személyisége nyomát, mintha csak úgy megtörténne vele, mint valami hollywoodi deus ex machina. Na ja, a hőst ki kell húzni a szarból, legalább is amennyire ez dramaturgiailag lehetséges.
Mit is lehet erre mondani. A film tanulságos, de csak mérsékelten hiteles, Phoenix azonban tényleg nagyot megy (már megint), hát nem egy diznihercegnő, de az nem is állna jól neki. A sérült alakokat viszont úgy rakja fel a vászonra, mint kevesen. (Nekem Matt Dillon jut még eszembe, a szintén Van Sant-film Drugstore Cowboy dzsankijaként, vagy Lars von Trier A ház, amit Jack épített című vérfagyasztásának pszichopata sorozatgyilkosaként.)
Összességében érdemes megnézni, mert mondom, tanulságoktól nem teljesen mentes, de előtte érdemes ránézni Callahan munkáira is, például itt. Tisztára, mint egy kiborultabb Gary Larson.
nytimes.com, pinterest.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése