Pünkösd hétfő idén vasárnapra esik, hisz az lesz a hétvége utolsó napja.Vagyis vasárnap, amikor már szarul van az ember este, mert másnap iskolába kell menni, de már péntek délután sem lát semmi esélyt arra, hogy a keddi hétfőre kész lesz a matekházi. És a vasárnap estétől ami a héten, izé... a jövő héten hétfő este lesz, máig vacakul vagyok, stresszelek a másnaptól. Mondjuk hattól huszonhét éves koromig voltam főállású diák, és úgy tűnik ennyi időt nem lehet büntetlenül megúszni.
A második diplomámat is pont húsz éve szereztem, de az iskolai szorongás még mindig bennem van. Pedig a főiskola-egyetem kilencéves kombója idején már nem is volt min görcsölni, ott nem volt feleltetés, illetve igen, de előre egyeztetett időpontban a félév végén, és mondjuk kollokviumnak hívták. Ott a stersszt tömörítették a vizsgaidőszakba, amitől nem lett jobb, de a végén felhőtlenebbül lehetett ünnepelni, mert kit érdekelt a holnap, hónapokra voltunk a következő feleléstől.
Ráadásul engem még oktatóként is stresszelt a vizsgaidőszak, a fene tudja miért, hisz akkor már az asztal jó oldalán ültem, de egy-egy szigorlat előtt tényleg bírtam izgulni. Vagy empatikus voltam vagy pszichotikus, utólag már nem tudom, de azt hiszem éreztem a felelősség súlyát. Valójában sosem értettem, hogy kerülök én oda, hogy a fenébe lett belőlem öt év pesti kocsmázás után adjunktus az itthoni egyetemen. Azt láttam magamon, hogy miközben tudósnak alsó-középszerű lehettem maximum, tanárnak egész jó lettem, de túl sokáig voltam hallgató ahhoz, hogy fesztelenül tűrjem (még épp huszonévesen), hogy más huszonévesek, és pláne nálam idősebbek letanárurazzanak.
Szóval a különféle iskolákban, különféle helyzetekben és sokféle módon átstresszelt idő, az összesen 29 év, bőven több, mint eddigi életem fele (nagyjából 62%-a), valójában nem kell csodálkoznom azon, ha a hétvége végére reflexből összerándul a gyomrom, vagy hogy mindenféle oktatási szituációkról álmodom.
Mert mostanában tényleg folyton ilyeneket látok álmaimban (pálmafás tengerpart helyett), hogy helyt kell állnom valami szituációban, amiben nyilvánvalóan nem tudok. Leggyakrabban vizsgáznom kell az egyetemen, de csak halvány ködképeim vannak arról, mi is tantárgy, nyilván nem voltam egy órán sem, az egészről annyit tudok, hogy a kötelező irodalomnak feladott vaskos könyv borítója lila. Ennek B-verziója, mikor nem tudom miből kell vizsgáztatnom, és kiver a víz, ha jön a következő hallgató, mert mi lesz, ha ő nem mondja el magától a kihúzott tételt, nekem meg kérdeznem kell. De úristen, mit? És mi van akkor ha valaki öt percig beszél gördülékenyen baromságokat, én meg a végén elégedett félmosollyal annyit mondok, hogy köszönöm, ötös?
És van mégy ritkább álom, amikor valami színdarabba kell beugranom úgy, hogy nem is tudom a szöveget, fél óra alatt nem is fogom már megtanulni, de belöknek a színpadra. De legalább ruha van rajtam.
Mindegy is, megyek olvasok egy kis Freudot, illetve mégse, maximum Jungtól van itthon valami, ami pszichoanalitikus tematikájú, de ő meg inkább misztikus volt, mint tudós, persze lehet, hogy csak a német szociológusokhoz képest...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése