Igazi férfi vagyok, kemény, nagydarab és elég szőrös, én aztán nem megyek orvoshoz, kizárólag akkor, ha már folyik az orrom, mert akkor aztán ágynak dőlök napokra, persze keményen és férfiasan. (Sőt egyre szőrösebben, mert betegen ugyan ki bírná már azt a minimál borotválkozást is, amit gyakorló szakállasként űzök?)
A héten azonban én voltam/vagyok az igazi hős, betegen dolgoztam, mert tényleg szükség volt rám, plusz nem mehet mindenki betegszabadságra egyszerre, a főnököm, meg minden reggel örült nekem, mert lélekben már felkészült hogy másnap már úgysem lát. Ma azonban le kellett sétálnom az üzemorvos rendelőjébe, mert esedékes lett az aktuális orvosi alkalmassági vizsgálat, emlegetett főnököm meg nyilván szólt a dokinőnek, hogy nézzen már rám a tüdővész oldaláról is, mert rögtön azzal kezdte, hogy sóhajtson, meg megint sóhajtson, és most belenézek a torkába...
És mikor belenézett, enyhén hátrahőkölt, azt mondta ilyen csúnyát ritkán látott még, meg hogy csodálkozik, hogy nem volt lázam, mert ezzel a torokkal kellett volna. (Pedig én mértem napok óta, semmi, lehet hogy a lázmérő vacak.)
Viszont kaptam durva antibiotikumot, köptetőt, meg anyukám is betámadott egy bérescseppel (már csak az immunrendszer okán is), plusz , finom körtéket eszem, nem igazából mert vitamin, csak mert a második kedvenc gyümölcsöm. És a tudattól, hogy foglalkozva van az egészségemmel (direkt vagyok magyartalan, hisz nem én kezdtem foglalkozni az egészségemmel, hanem mások, de magamévá tettem törekvéseiket), no meg a vitaminoktól, máris sokkal jobban vagyok, de ma este indul az egy hetes antibiotikum kúra, az nyilván megvisel majd.
De kibírom, Szása fasza gyerek, nem fagy meg!
(Egyszer majd kitalálom, hogy lehet befejezni egy bejegyzést ostoba kulturális utalás nélkül, onnantól majd ostoba saját utalásokkal dolgozom.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése