Ha valakit nem érdekel az öncélúan bölcsészkedő nyelvészkedés, az most kissé csalódni fog, de én meg ebből vagyok penge, egy kósza „ez miatt“ miatt én üvöltözésbe menő veszekedésbe keveredek (amit persze magamról eleve nehéz elképzelni,ahol üvöltözés van, én onnan megyek), a suksükölőket meg törlöm a telefonomból is.
És akkor jön az egyik kedves ismerősöm, kivel épp csevegek a fácsén, és azt mondja, hogy „rádírok“ ha erre járok majd. De ne írjon rám, írjon nekem, én kérem öregszem, a nyolcvanas évek végén már Kispál és a Borz volt nekem a kulturális referencia, az meg arról énekelt, hogy „nem írok semmit magamra“. Ha én sem magamra, akkor más sem, értem én persze a szöveget, csak kedvem van kekeckedni (meg leírni a szót: kekeckedni), én sem írok rá senkire, legfeljebb neki, ha megérdemli az engem. Aki meg amúgy rám írna, azt kedvelem igen csak, neki igazából már szabad is.
Viszont tök jó, hogy a netes kommunikációban senki nem szúr le egy elütésért, pláne mert a chat (cset?) olyan műfaj, hogy elszúrod, hisz gyors akarsz lenni, naprakész, hülyén néz ki, de értik. Mert minden kommunikáció attól az, ami, hogy értik. Nekem meg jajjdejó érzés, hogy értenek. És nyugodtan lehet rámírni, az érzés a fontos. Meg az a másik dolog, ami nem jut eszembe, értelem.... vagy kulturális emlékezet... Gadnóz.
:)
VálaszTörlés