Már megint az a fránya modern művészet. Most épp a Magyar Nemzeti Galéria volt kénytelen reagálni a látogatók időnként felháborodott kommentjeire, melyekkel a kortárs brit festők műveiből rendezett tárlatot illették. Merthogy a kortárs brit festők (például Lucien Freud vagy Francis Bacon, hogy csak két, máshonnan is híres vezetéknevet idézzek), elég naturalista módon ábrázolják az emberi testet. És a kommentelőknek még csak nem is meztelenséggel volt baja, hanem azzal, hogy az ábrázolt emberek csúnyák. A képek meg olyannak mutatják őket, amilyenek. Példátlan!
Ennyi erővel ne beszéljünk a szent inkvizícióról, a boszorkányperekről, a nácizmusról, a népirtásokról, a sorozatgyilkosokról a terrorizmusról, nem is beszélve a születési rendellenességek, a testet eltorzító betegségek vagy az éhezés okozta csúnyaságról, és semmiképp se ábrázoljuk ezeket vizuálisan. Hisz mind olyan téma, mellyel szembesülve az átlagpolgár félrenyeli a sültkrumpliját, ha egyáltalán le bírja gyűrni azt, feneketlen nagy undorában.
Mégis meg kell jegyeznünk, hogy a képzőművészeti igazságok sokszor olyasmikkel szembesítenek minket, amikkel magunktól nincs erőnk szembesülni.
- írja a MNG fészbukos, okító jellegű magyarázkodásában, és hát ez tényleg így van. Sőt. A képzőművészet sokszor olyasmivel szembesít, amelyet az adott korban, adott kultúrában szépnek és vonzónak találtak a mű keletkezésének idején, aztán ma, mondjuk a nyugati világban, már egyáltalán nem.
Hát igen, Rubens meg randa kövér nőket festett, dermesztően buta tekintettel, de az volt a kor szépségideálja, a barokkban a kövérség még a jólétet jelentette, a jólét meg a szépség előszobája volt, ígyhát.
Freudék persze nem a szépségideált akarják megfesteni,végül is ha valaki nagymellű, sminkelt barbikat akar látni, fürdőruhában, arra van elég felület. De a meztelenség itt még csak nem is pornó, arra ott a fél internet, tehát ilyesmiket számon kérni a kiállítás képein legalább is értelmetlen. Egyáltalán, a művészeten számon kérni bármit, eleve értelmetlen. Egy-egy alkotást lehet szeretni vagy nem szeretni, lehet közömbösnek lenni az egész iránt, de a saját ízlésünket és elvárásainkat bevasalni rajta, na az hülyeség.
Lucien Freud: Lying by the Rags (1989-90)
tate.org.uk
Amúgy ha a kiállításon a modern festészet absztrakt irányzata reprezentálódna, akkor a közönség egy részének az lenne a baja. Mert hát miféle dolog az, hogy mindenféle kockák meg pacák vannak felpakolva a vászonra össze-vissza, hát ennek így semmi értelme. Hisz egy rendes festményeken emberek vannak /és vagy táj, esetleg csendélet, a többi csak szélhámosság.
Nekem meg az jutott eszembe, hogy Kurt Vonnegut Kékszakáll című regényében, van erre egy remek bon-mot. A főhős Rabo Karabekian és cimborái, az absztrakt expresszionista festők, váltig állítják, hogy képeik nem ábrázolnak az égvilágon semmit. Mikor egy gyűjtő vásárol belőlük jó drágán, megírja nekik, hogy de bizony a képeken jól láthatóan ott van a káosz. Erre az alkotók annyit reagálnak, hogy semmi baj, mennek és azonnal átfestik őket, mert a káosznak sem szabadba rajtuk lennie.
Na, ehhez képest én nem is értem, hogy egyeseknek mi baja van a Londoni Iskola festészetével, de tényleg.
Viszont ha galéria lennék, nem magyarázkodnék a fészbukon (arra az pont nem jó), de talán informatívabbá tenném a tárlatot, a katalógusát, meg nem utolsó sorban a weblapját.
A legnormálisabb kommentelők között meg londoni utat sorsolnék ki, de Londonban nem iskolába kellene menni, csak múzeumokba meg galériákba. Sokba.
Jackson Pollock: Blue Poles (1952)
jackson-pollock.org
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése