Szilveszteri durranások

Nem értem én ezt az idei szilvesztert. Mindjárt dél, és még senki sem petárdázik az erkélyem alatt, pedig. 

Ilyenkor az a rendszer, hogy a környékbeli hülyegyerekek már késő délelőtt kezdik a rituális petárdázást, ami igen helyes, mert ekkor talán még vannak annyira józanok, hogy nem a saját ujjaikat robbantják le, estefelé ez azért már nem lenne garantált. Robbantgatnak persze akkor is, hogy ebből aztán hány a nyolc napon túl gyógyuló, azt nem tudom, de  legalább a patronjaik egy részét elsütik még világosban, ennyivel lesz aztán kevesebb a kockázati tényező később. Meg hát ugye vettek tűzijátékot is (azt véletlenül legálisan), de az meg sehogyse mutat nappal, még egészen borús idő esetén se, ami most meg épp nincs.

Legalább is ez szokott lenni a dolgok normális menete, de idén semmi. Mit csinálnak a környékbeli hülyegyerekek szilveszter délben? Ebédelnek? Ugyan már, ők ilyenkor még léböjtkúrát tartanak, csak folyékonyat fogyasztanak ipari vodka és kannás pezsgő formájában, enni csak késő délután kezdenek, az első rituális hányás lefojtása végett.

Rutinos, azaz egész napos szilveszterezők láthatóan többször rúgnak be a jeles alkalomból, azaz először kora délelőtt, és ennek az első, még üde és hamvas, amolyan szalonspicc-jellegű ittasságnak az eufóriájában kezdenek önfeledten petárdázni. Tankcsapda-slágerek üvöltözése papírtrombita-kísérettel opcionális.

Aztán súlyosbodik a helyzet, a petárdászástól vidámabbak lesznek, és némileg szomjasabbak is, folytatódik a léböjtkúra a már említett első hányásig. (Csapatverseny esetén az nyer, aki utoljára hány először. Hányik.)

És hát ez után kell enni valamit, például pizzát gyógysörrel, hamburgert gyógyörrel, és lehetne az igazán hagyományosnak számító virsli gyógysörrel is, de azt meg elfelejtették időben kivenni a fagyasztóból. Ha szerncséjük van csak a radiátorra pakolják a fagyott húspépet, ha nem, eszükbe jut hogy a mikróban is ki lehet olvasztani az ilyesmit. A második megoldás azért igazán veszélyes, mert felmerülhet bennük, hogy milyen lenne a petárda a mikróban, pedig józan ésszel is sejthető, hogy az legfeljebb valami igazi katasztófa kezdetének alkalmas. De hát ők ekkor már nem józanok, viszont még mindig a környékbeli hülyegyerekek, tehát jobb ha a mikró meg a kenyérpirító nem kerül a látókörükbe.

És ahogy lassan sötétedik (illetve dehogy lassan, még mindig rohadt gyorsan, elvégre december van, legalább pár óráig még), jöhetnek a tűzijátékok, de  olyan tempóban, hogy éjfélre a legtöbb hülyegyereknek már rég elfogyott, de nem baj, amúgy sem lövöldöznének vele. Mert a gyógysörökkel elkövetett napi második berúgás után kis megszakítással érkezik a harmadik  részegség ("bontsuk már fel azt a kurva pezsgőt, minek azzal olyan sokáig várni"), aztán az édes álom, majd a hajnali másnaposság. Ezt persze lehet piával kúrálni, de minek, már nem számít rekordot jelentő aznapi negyedik berúgásnak, hisz már másnap van mindkét értelemben. Az éjféli varacskos virsli utáni negyedik lealjasodást csak azoknál ér beleszámolni az előző napba, akik alvás nélkül harcolták végig szilveszter nagy népi ünnepét.

Hogy ez idén hogy lesz, azt majd jól megállapítom az ablakból kinézve és a lépcsőházból beszűrődő zajokból, mert nálam tévénézés lesz a program, pontosabban háttértévézés, miközben majd olvasok vagy játszok valami itt a laptopon. Bulizni évek óta nem szoktam, a tűzijáték maximuma a  gyerekkori csillagszóró volt, de van egy papírtrombitám, mondjuk a körülményeket figyelembe véve teljesen indokolatlanul.

Ja, és még nem vettem ki a virslit a fagyasztóból...

tudomanyplaza.hu

Biztos az angyalok is fociznak

Kissé unlamas folyton az aktuális közéleti baromságokkal foglalkozni, de az imént olyat olvastam, hogy a mellett tényleg nem bírok elmenni szó nélkül. Hogy ugyanis Böjte Csaba ferences szerzetes elment a felcsúti Fodbalakadémija évzárójára, és ott akkora sületlenségeket szólt, hogy a fal adja a másikat. Böjte atya amúgy tényleg tiszteletreméltó ember, imponáló amit az erdélyi árvákért tett az elmúlt évtizedekben, és épp ezért is annyira mellbevágó, amikor úgy kezd el beszélni, mint egy nettó valláskárosult.

Mert a beszédében elmondta, hogy előző nap imádkozott a dévai templomban, és megjelent neki egy angyal. Ebben idáig semmi különös, business as usual, a szent életű szerzetes imádkozik az Úr angyala meg mejleneki neki, nincs itt semmi látnivaló. Ám az anygal megkérdezte tőle hova megy holnap, és akkor elmondta, hogy de bizony a Fodbalakadémiják Legfodbalakadémijábbjára,amire az angyal azt válaszolta neki, hogy ez esetben lehet három kívánsága. (Tényleg, e ponton felmerül a kínzó kérdés, hogy ennek az angyalnak tök véletlenl nem aranyhal formája volt? Már csak népmesei alapon is...) És hát az atyának persze volt, buzgón elimádkozta az ő aktuális három kívánságát, amik valahogy mind a felcsúti ifjúfodbalistákhoz kapcsolódtak: 

"Először is azt, hogy az akadémia karácsonyfája alá egy csomagba legyen berakva a reményből, a bátorságból, a kitartásból, amellyel Jézus a világba jött."

"Második kérésem számotokra az angyalhoz az volt, hogy milyen jó lenne, ha 15 millió magyar akadémiája volnánk, ha minél többen sportolnának a Kárpát-medencében, mert a templom akkor szép, ha tele van, ez az akadémia is legyen hát tele!" 

"A harmadik kérésem pedig az volt, hogy legyen minél több gól, végül is egy akadémia attól működik. Szívem minden szeretetével imádkoztam ezért,”

(forrás: 444.hu)

Ennyire konkrétan. Semmi világbéke, semmi nuku éhezés, vagy legalább valami „szeressük egymást gyerekek" lózung, hanem hogy gólok, meg 15 millió magyar fodbalakadémijája, reményből meg kitartásból elég ha jut az akadémija karácsonyfája alá, gondolom rögtön a milliárdnyi közpénz mellé.

És egyáltalán, milyen angyal az, aki megjelenik, és mikor meghallja, hogy a vonatkozó szerzetes pont a Méltóságos Főminiszter Úr házi hobbijából létrejött intézménybe készül, egyből felajánlja a Három Kívánságot. (Tényleg, pontos labdákat dobált a hívek közé?) Szóval az illető angyal (inentől hívjuk mondjuk Tibibácsinak) biztos már régóta figyelemmel kíséri Főminiszter Úr kersztényvédelmi akciótervét, mely világpolitikai jelentőségű, és főleg stadionokra épül. Stadionépítésekre. És ezért mennyből a Tibibácsi ott a dévai templomban rögtön afféle isteni elintézővé változott és lehetett kívánni tőle, hisz adatik annak, aki maga is ad. Valamit valakinek, például stadiont magának.

Persze érdekes kérdés, mi lett volna ha azt mondja az atya az angyalnak, hogy hát megyek ételt osztani a szegényeknek. Az angyal akkor biztos jól megvonta volna a válát: „Ahogy gondolod. Csak abban mi a poén?“

Persze nem így lett, úgyhogy azért vegyük csak sorba azt a három kívánságot.

Az első még eléggé okés, egy rendes szerzetes nyilván szokott imádkozni hasonló jókért mindenki más számára is, de hogy egy angyali jelenés kapcsán (ami azért gondolom rendkívüli alkalom a mégoly eltökélt hívek esetében is), pont csak a fodbalozó gyerekek fája alá kívánja a jókat, az azért furcsa.

A második már neccesebb, mert egy katolikustól mindig is furcsának találtam ezt a tizenötmilliózást, hisz egyfelől már nem is vagyunk annyian, másfelől az egyetemes kereszténység hirdetője ne táncoljon körbe törzsi-nemzeti totemeket. Amúgy tizenötmillióan még a felszentelt felcsúti staionba sem férnének be, ahhoz minimum Jézust kellene felkérni az ülőhelyszaporítás csodájára. De gondolom ő azért ezt már nem vállalná. Amúgy a tizenötmillió az maximum tizenötmillió mínusz egy, engem ne imádkozzon bele a kívánságába, ha kérhetném.

A harmadik kívánság pedig akkora butaság, amekkorát Böjte Csabából semmiképp sem néztem volna ki. Annyira senki nem lehet elmeroggyant, hogy szíve minden szeretetével gólokért imádkozzék. Gólókért, bazmeg! (És nem, ezt nem tudom finomabban megfogalmazni, itt már elfogynak a választékosabb szavak, csak a bazmegelés marad, a döbbenet hangsúlyával.) Az már ehhez képest mellékes, hogy az atya szerint a fodbalakadémija az a gólokkal működik, pedig nem, az kérem rengeteg közpénzzel működik, mint már említettem. A gólok azok e helyütt olyanok, hogy jó ha vannak, de eldöcög nélkülük is felcsúti kisvasút. Pénz kell, közvetlenül vagy Lőrinc baráton át, aki pedig is nem is szerzetes, de álmában csönget egy kicsit. Vagy egy nagyobb összeget.

És jól végiggondolva az egész sajnálatos esetet, megfogalmazódott bennem valami szörnyű gyanú. Mi van ha a derék atya nem is látott semmiféle angyalt? Egyszerűen elragadta a hév (nem a szentendrei, a pillanatnyi), és közben nagyon meg akart felelni a felcsút örökös főminiszterének, csak ő tudja miért...

De nem, az mégsem lehet, angyali jelenés volt az biztosan, hát most épp fodbalügyben.

hu.stockfresh.com

Múltbarév

Azt interjúzta össze Maróth Miklós orientalista és tudományos kormányzati főkutya (naná hogy a prosti srácoknak, valódi sajtónak ő már nem nyilatkozik), hogy hát ezek a mai fiatalok, ezek álomvilágban élnek (mer' multikulti van, muszlim fenyegetés, meg Harry Potter), valamint hogy bezzeg az én időmben.

És tényleg kurva unalmas már ez a bezzegazénidőmbenezés, hogy minden szenilitásba hajló káslermiklósnak (igen, így köznevesítve, hisz káslermiklósnak lenni egy típusos életforma és szemlélet, nem pedig személy) annyi jut eszébe a 21. századról, hogy a 20. jobb volt. Mert oké hogy világháborúk meg diktatúrák, népirtások és fegyverkezés, de ők akkor voltak fiatalok, nekik akkor énekelt a világháborús nagypapa katonadalokat meg ők még az Egri csillagokat olvasták. Meg a 77 magyar népmeséből elég sokat ahhoz, ők eleve kulturáltak und hazaszeretők legyenek,mert ezt ők már az anyatejjel meg az apasörrel szítták magukba.

Ezek a fazonok már sosem fognak megérkezni a jelenbe, hiszen nem képesek elfogadni, hogy a világ körülöttük akkor is változik, ha ők már nem, nekik az a megoldás, hogy a világ akkor lesz szíves hátrébb lépni pár évtizedet. És akkor megint fekete-fehér tévé lesz (vagy az se, inkább csak rádó, ahol Jó ebédhez szól a nóta), föccsöző nagypapa háborús katonadalokkal, meg Jókai összes a könvespolcon, az ülőgarnitúrához illő színű kötésben.

De e a világ kurvára nem jön vissza már, szerencsére. Az viszont fura, hogy egy bölcsész nem érti, hogy a kultúra nem fejlődik, mint ahogy nem is fejlődik vissza, egyszerűen azért, mert erre nem is képes. A kultúra simán csak változik, azaz változnak az azt megalapozó értékek, és hogy mi a jó vagy a rossz, az értékes vagy az értéktelen, csak adott kor, adott társadalmábaan elfogadott értékek alapján dönthető el. (Ez amúgy maga a posztmodern relativizmus alapja, de ebbe most nem mennék bele.)

Viszont egyszerűen belátható, hogy például Shakespeare nem rosszabb mint mondjuk Thomas Mann, ugyanakkor ha lenne kulturális fejlődés, akkkor az utóbbinak kellene jobb írónak lennei. Szophoklészt meg egynesen szarnak kellen tekintenünk a mából nézve, de mégsem tesszük. Mert része a hagyománynak, mert művei leképezik azt a világot melyben létrejöttek, ésatöbbi. Minden korban vannak jó és vacak művészek, mint ahogy vannak zseniális és alig középszerű tudósok, és aki azt gondolja, hogy az időbeliség minőségi különbséget is jelent (pozitív vagy negatív irányba) az hülye, de tudósnak is maximum alsó-középszerű.

És persze az sem egy mai jelenség, hogy sokak szerint régen minden jobb volt, a nyugati világban például évezredes hagyománya van az apokaliptikus látomásoknak, hogy most aztán már tényleg mindjárt itt a világvége. Bezzeg régen, aakkor még Aranykor volt (szigorúan nagy kezőbetűvel), akkor még Szókratész volt meg Arisztotelész (meg rabszolgaság, meg tömegpusztító járványok khm...), azóta viszont minden csak degradálódik. Ez a narratíva még megengedi, hogy oké,  hát azóta jobban élünk meg tovább, és a techológia is feljődött, meg a tudomány, de hát elvesztt közben az igazi spiritualitás. A szellemi dimenziók, a Pilisben dobogó mágneses szívcsakra, az ősmgyar táltosok megvilágosodott révülései, no meg ugye az Istenhazacsalád. És innen már csak egy lépés, hogy mégis lapos a Föld, basszameg.

Az ilyen Maróth féle káslermiklósoknak nem a politika és/vagy a tudomány területén kellene tevékenykedniük, mert olyan baromságokat mondnak bele a légbe, mint hogy a legjobb gyógymód minden betegségre a tízparancsolat, meg hogy a fiatalságra leselkedő fő veszély a népmesék helyetti herripotter, sőt (főleg és modellértékűen gyalázatos módon) a Pókember. (Aki Pókembert fogyaszt - nem konkrétan, szívből csupán - az később akár buzi-e vagy is lehet, meg liberális, aztán meg muszlim, már ha a dzsihádisták kellően összemigrálták már Európát, eltörölve a keresztény kultúrát. Vagy valami ilyesmi, nettó zagyvaságokban azért nehéz logikát találni, talán mert nem sok van bennük.)

Szóval ezek a bácsik menjenek már végre nyugdíjba, üldögéljenek az ámbituson pépázva, borostömlővel a kezükben, miközben katonadalokat énekelnek a doni hősiessségről. Vagy tőlem aztán ülhetnek a jurta előtt is hátrafelé nyilazva (csak előbb nézzék meg, hogy van-e bent valaki), nekem aztán mindegy, csak menjenek már a fenébe, és hagyjanak minket békén. A főnökükkel együtt.

Muff In

Nekem ma jött szembe a 444-en a The Muffs nevű dél-kaliforniai, mondjuk hogy punkos  beütésű indierock-banda, akikről én eddig nem hallottam. És innentől már eleve kevesebbet fogok, tekintettel arra, hogy az énekesnője, Kim Shattuck idén halt meg, így több feloszlás és újjáalakulás után márr biztos nem lesznek többet Muffok. 

Bár ez a szó nekem bizzarul hangzik ebben a kontextusban, hisz utolsó felállásukban egy klasszikus trió voltak, ahol Kim (na igen, máig nem is halottam róla, dde máris csak Kim, elvégre rockzenész volt és ismerős a stílusa) énekelt és gitározottt, a dobos meg a basszgitáros viszont két pasi volt, tehát nem igazán muffok. De a zenéjük az jó, és nem csak az a szám a fura szomszéd srácról, amit Szily L. újságíró foglalkozású horgász az elmúlt évtized legjobbjának nevezett:

Ez a fajta zene azért jó, mert úgy tud reménytelen és kiábrándult is lenni néha, hogy ezt is felülírja egy pimasz grimasszal, és közben meg akkora lendület van benne, mint egy gyorsvonatban. Nem expresszben, ez nem speedmetal vagy gördeszkás punk, de rendesen átrobog az emberen a három gyorsított személy. (Már ha valaki érti a hülye vasúti metaforáimat...)

És bár a fenti szám azért letagadhatatlanul a közhelyes módon napfényes Kalifornából származik, voltak ennél kacrosabb dolgaik is, például az alábbi Oh Nina című opusz, melynek a refrénja a magyar fülnek úgy hangzik hogy nínó, nínó, de nem a Fuck the Police értelmében. Elvégre ez nem gengszter-rap, hanem szétcsúszó punk, a minőségi fajtából.

Környezettudatos nemtudomány

Az ünnepek közötti hírapályban (hívhatnánk uborkaszeonnak, de uborka csak a hűtőben van savanyúság formájában) az Indexen címlapot ért az a cikk, mely a doktori disszertációk és szakdolgozatok papíralapúságával foglalkozik.

Merthogy rengeteg köbméter papír megy el ezekre a művekre, melyek aztán szinte mindig olvasatlanul porosodnak a könyvtárak polcain. Hisz Gutenberg óta közhely, hogy a könyv, és általában a nyomtatott szöveg az nagyon időtálló információhordozó, évszázadokat iss átvészelhet, de egy húsz évvel ezelőtti floppira már csak hülyén tudunk, tényleg nem lehet már hova bedugni. És hogy a mostani memóriakártyákkal mi lesz húsz év múlva, azt sem lehet még tudni.

Ezzel együtt tényleg lehet hogy felesleges a rengeteg, raktárban porosódó keménykötésű valami, ha már úgysem olvassa senki őket. (Én mondjuk kétszer találkoztam az egyetemi szakdolimra való hivatkozással, és lehet hogy már ez is átlag feletti.)

De a doktori disszertációm eleve csak félkész lett, viszont nem nyomtattam ki, csak a néhánnyal ezelőtti laptopomon volt megtalálható, meg egy pendrive-on, amit valószínűleg megevett a kutya.

Szóvl legalább ezzel nem növeltem az ökológiai lábnyomomat, ha már van sok kötetnyi papíralapú bélyegem, és lépcsőház szinten komoly nejlonzacskó-gyűjtőnek számítok. Illetve számítom magam.

De legalább nem is környezetvédelemből írtam volna a textust, hanem (leginkább) vallásszociológiából, és hát a vallásokban ugye fontosak a szent könyvek, miközben a Szent SD-kártya az korántsem hangzik olyan jól. 

Bár ki tudja? Egy modernizált Biblia szlengben...

Az égenjárók átkozott időszaka

Én már tényleg nem értem, mi a fenéért néztem meg újra a Szkájvóker korát, mikor már elsőre is vacak volt. Oké, a Star Wars az gyerekkorom mitológiája, úgyhogy esetében lesből támad a nosztalgiafaktor, de hát történetet vagy értelmet nehéz találni benne. Van valami teljesen zavaros cselekmény, amivel megpróbálják összefércelni a művet az előző darabokkal, csak épp nincs semmi értelme az egésznek. Már azon kívül hogy valahogy átvezessenek egyik űrös-lövöldözős üldözési mániábol a másikba.

Az Erőt meg már lassan mindenki úgy használja mint az aktív oxigénmolekulás folttisztítót. Mindenre jó, most már gyakorlatilag halottakat is fel lehet támasztani vele, meg gondolom az orrukat is tisztíccsa.

És a szereplők, te jó ég! A főszereplő csaj például annyit tud hogy kardozik meg elszántan néz a szélbe. Esetleg drámian, de ezeket már nehéz elkülöníteni, csak a nézés a biztos. Márpedig ez színészi eszköztárnak akkor is kevés, ha az elmúlt évek legszarabb dialógusait adták a szájukba, és ebből kellett dolgozniuk. A főgonosz csávó (aki azért a végére megtér, legalább is állítólag) már majdnem egy színész benyomását kelti, de neki is csak annyi szerepet írnak, hogy sokat kardozik, és két kardozás között komoran néz, baljóslatúan.

És mindenki más csak ilyen hurkapálcikára ragasztott kédimenziós papírbáb, pont mint a középső csoportban a róka, meg a három nyulak, meg hasonlók. De én nem vagyok vevő erre, elvégre már nagycsoportos vagyok. Kábé negyven éve.

Még szerencse, hogy pénzt nem adtam érte, online is csak több részletben voltam képes végignézni.

De csakis a gyerekkoromra való tekintettel

offline.hu

A fényevő szakácskönyve

Úgy döntöttem, hogy fényevő leszek. Mert a múltkor olvastam a tévében Guru Sarfaschoo könyvének műsorát a témáról, és engem rögtön meggyőzött teljesen. Elvégre miért is ne lehetne fényevésen élni, mikor az összes hülye növénynek megy a fotoszintézis, mi meg emberként még okosak is vagyunk, kiválasztottak a megvilágosodásra.

Persze a fényevésbe nem lehet csak úgy hirtelen belekezdeni, fokozatosan kell csinálni. először csak reggelizzünk nyugodtan, aztán ebédeljün és vacsorázzunk, a főétkezések között viszont kezdjünk el fényt enni tízóraira és uzsonnára. Ha ezt nagyjából húsz-harminc évig következetesen tudjuk tartanni, kezhetünk reggeli helyett is fényt enni herbateával, aztán újabb húsz-harminc év múlva kiválthatjuk a vacsorát is UV-lámpával (ha már vacsoraidőre pofátlanul lemegy a Nap), és - ha időben léptünk a megvilágosodás útjára - száztíz-százhúsz éves korunkra eljuthatunk a tiszta fényevésig, amikor már ebédre is csak szoláriumot fogyasztunk, a hangulat kedvéért némi kokainnal felütve. És innentől életünk hátraalévő részére már tényleg elhagyhatjuk az evést, főleg ha a nővérek rendszeresen cserélik az infúziót.

Vacsoraidő

Az természetesen nem elég, hogy simán csak nem eszünk, az is fontos, hogy pontosan mit nem eszünk. Egy rendes fényevő nem eszik semmit, de főleg vörös húst nem, miközben a zöldségfélékkel megengedőbb, azokat kevésbé nem eszi egyáltalán.

És az sem mindegy, milyen fényt fogyasztunk. Legjobb a templomablakon átszűrt napfény, mert az természetes és megszentelt egyszerre, utána jön a telibe kapott hajnali napfény (mert az még friss, zsenge), de csak ha virágos réten esszük, távol a város zajától. Kerülendő viszont a lemenő nap fénye, az rossz karma, és nem tanácsos késő este olvasó-vagy zseblámpával nassolni, mer azok fényében túl sok a tartósítószer.

Nyaralni meg menjünk a Costa del Solra, az úgyis azt jelenti, hogy a Nap Kosztja, nyilván nem véletlenül. Csak a nyaralás alatt se engedjük el magunkat, ne legyünk mértéktelenek a Nap fogysztásában, mert az nagyon égő, meg másnak nem marad elég. (Szóval ne napozzuk el mások elől a Napi betevőt.)

Inni egyébként szabad, csak nem vizet, hanem főleg levegőt, ha épp nagy a páraatartalom az még nem nagy baj, de a víz igazából méreg, gondoljuk csak bele évente hányan halnak meg a Balatonba bele, a cunamikról nem is beszélve. Az ember nem vízi lény és pont. Nem kell neki víz.  A bennünk élő alacsonyabb rendű élőlények (úgynevezett „sejtek“) persze még némileg igénylik, ezért hetente háromszor ihatunk vizet vagy kamillateát, de csak a Barátok közt aznapi ismétlése előtt, mert utána már könnyen idegállapotba kerülhetünk tőle.

És végül egy gyakorlatias tanács: Ha nagyon vágyunk már valami kajára, menjünk el egy közeli boltba, és nézegessünk sajtokat meg péksüteményeket, zöldségeket és gyümölcsöket, de húsokat semmiképp! Mert a látvány által is a visszvert fényt fogadjuk be, és a húsokról visszaverődő, az már eleve romlott, döglött egy fény, azaz kerülendő.

Ja, és szagolgatni szigorúan tilos, pránán kell élni, nem az „ételek“ kipárolgásán. az már majdnem evés, vagyis szintén kerülendő, bűnős és ártalmas, röviden fúj!

Desszert, csak a szemnek!

Legizébb

A Gazdasági Versenyhivatal végül is hagyta a fenébe a TV2-vel kapcsolatos vizsgálódását, mondván hogy nincs itt semmi látnivaló, lehet tovább haladni. Történt ugyanis, hogy bő két éve kezdett egy különösen debil reklámkampányba a nevezett kanális, miszerint a furcsa humorral "Tények" címre hallgató műsora lenne a legjobb híradó. És lehet hogy úgy értették, nem csak Magyarisztánban az első az ún. "hírműsoruk", hanem világszerte, sőt az egész Naprendszerben. Ami nyilván egy ordító nagy baromság.

A "Tények" ugyanis nem a legjobb híradó, ez mindenkinek nyilvánvaló lehet, akinek 80-nál nagyobb az IQ-ja, és mégis van olyan perverz, hogy időnként TV2-t néz. És nem azért nem a legjobb a műfajban, mert simán csak egy rossz híradó, hanem mert igazából nem is híradó. A tőmondatokra butított hazug kormánypropaganda szajkózása (szigorúan túlteljesítve, lógó nyelvvel) ugyanis nem híradó, csak pont az aminek látszik: ócska politikai propaganda, rosszabb esetben nyílt hazudozás és uszítás formájában.

De mivel a TV2 nem magáért, hanem a kormányért meg a kormánypártokért hazudik, ezért esetében bocsánatos bűn, hogy szembe menve mindenféle versenyjoggal meg reklámtörvénnyel, magát a legjobbnak kiáltja ki. És persze inentől nem gond, hogy ezt nem tudja alátámasztani semmivel, meg hogy eleve gyanús, a híradók ilyen módon nem is összemérhetők. Ez nem a "kinek a farka nagyobb" férfiszépségverseny, a legjobb híradót nem lehet kilóban méterben vagy percekben mérni, a nézettségi adatok azok meg háát... azok nem őket erősítik.

De ha már mindenáron valami leg-leg-leg akar lenni a "Tények", akkor lehetne a legostobább, a legszolgalelkűbb, a legpofátlanabb. Mérni ezeket sem lehet, de a legjobbal szemben itt azért erős a szubjektív bizonyosság.

Párbeszél, karma, miazmás

- Üssön már az a kénköves, tűzgolyós odacsapás, nem az anyósa vagy valakinek, hanem igazi sárkány! Pörkölni kell, felégetni, falvakat terrorizálni, szüzeket rabolni bazmeg, nem itt picsogni, hogy de hát ez neked nem megy, nem is érted miért születtél sárkánynak. Hát tudod, nem azért, hogy eljátszd a saját lelkiismereted, hogy úgy csinálj mint a felettes éned! Ragadózó vagy baszod, az voltál már előző életedben is, egy kíméletlen rabló, egy tömeggyilkos, vér és könnyek maradtak utánad amerre csak jártál. Mit gondolsz, miért lettek most ekkora karmaid, vérben forgó szemeid meg mitől fújsz most tüzet?

Mindenki tudja, hogy pont olyan testet kapsz amilyet érdemelsz. Ha korábban egy kaszabolós mészáros voltál, most lehetsz egy kicseszett sárkány, hatszor akkora, tízszer olyan erős és párszor olyan félelmetes, mint eddig bármikor, szóval élvezd, ölj, vagy jön valami szőke herceg alakú legkisebb királyfi, és kifiléz még röptödben!

- Oké, oké én értem, de ha már előző életemben ugye egy harcos és mészáros... akkor most miért nem hagynak végre békén ezzel a karmával? Lehetnék vadakat terelgető juhász, sárkányölő szőke herceg vagy írhatnék verseket. Most miért kell nekem gyilkolászni? Csak azért mert eddig is ezt csináltam? De akkor tényleg nem értem, hol van itt a fejlődés, hová lett az „érzem, hogy van még benne(m) valami jó“, pedig ez még a Darth Vadernek is járt, galaktikusan. Én meg ugye öltem, ezért most többet ölök, később még többet, még párszor reinkarnálódom és lepacsizhatok Hitlerrel. Komolyan, én már nem élvezem a tömegmészárlást, nem mondom, jó volt egy darabig, látni a félelmet a parasztok szemében, meg lekaszabolni őket, de ez már elmúlt.

Most már szeretnék egy rendes sajttortát csinálni, de időm sincs rá, mert még le se daráltam a zabkekszet, már mehetek is városokat terrorizálni, meg nagyseggű, kőbuta királylányokat rabolni, akik aztán végképp nem tudnak segíteni a konyhában. Elkényeztetett buta picsa mind, és ha kérdezem, hogy ezeket most tényleg miért kell a nyakamba venni, annyi a válasz hogy karma. Így jártál bazmeg, kibaszott karma.

- Nem értem miért vernyogsz itt nekem, örülj hogy nem fa lettél a mostani életedben. Még az a mázlid, hogy az előzőben le se szartad, hogy nézel ki, szőrös voltál, büdös és elhízott, a vérszomj csak hab volt a tortán, így legalább rendes sárkány lettél. Nem mondjuk egy bükkfa vagy egy galagonyabokor, mint az a sok szépfiú meg fotómodell. Mert mondva vagyon, hogy akik túl sokat foglalkoznak a külsejükkel, azok fásszárúak lesznek, és még örüljenek ha valami kolyabb faként születnek újjá. A galagonya amúgy sem honos errefelé, a Százholdas Pagonyan meg hidd el, tényleg kurva unalmas lett volna aljnövényzetnek lenned. Plusz az ilyeneket megrágják a hódok, mert ők előző életükben falánkok voltak.

- A rendszer érthető, nem azt mondom, de ha már sárkány lettem, nem lehetne valahogy mégis a meditáció ösvényét járni, hogy következő életemben lehessek mondjuk egy nagy szent? Vagy legalább egy kisebb, nem annyira szent? Vagy legalább egy tehenész? Kecskész, vagy hogy hívják az ilyeneket?

- A karma útján nem változtathatsz te barom, oké, mondjuk okádhatsz kevesebb tüzet, és azokat is főleg fatüzelésű kazánokba vagy bográcsok alá, akkor teszel valami jót is, meg ölhetsz direkt csak gonosz embereket, de az ölés az ölés, a véreshurka akkor sem lesz okés, ha sütés előtt bocsánatot kérsz tőle, vagy azt gondolod, az a disznó simán megérdemelte.

Amúgy ha a tűzfújással van bajod, nyeld vissza, fingd ki alul vagy használd emésztésre, hiszen ha csak gonoszokat eszel, de azokat teljes páncélzatban, nem is árt majd az a kis rásegítés.

-Hát régebben, mikor még hadvezér és hobbiasztalos voltam, volt hogy visszanyeltem a taknyom, csak hogy ne legyek undorító a csajok előtt, de az csak kellemetlen volt, nem számított direkt önpusztításnak. De tűznyelő az végképp nem vagyok, ráadásul az ilyenek eleve cirkuszosok, az meg még rosszabb, mint sárkánynak lenni, a sárkánynak legalább van némi tekintélye.

- Hát akkor egy mód van kilépni a szamszarából, legyél elképzelt sárkány. Az elképzelt sárkányokat már majdnem szeretik, pláne ha egyfejűek, mint te most, ráadásul az egyfejűek sokkal kevesebb valószínűséggel lesznek skizofrénok, ami persze a népszerűségüket nem befolyásolja. Plusz meg kellene kímélned a lekaszabolásodra érkező királyfi életét, legalább addig, míg nem lesz belőle egy véreskezű despota. Ha csak akkor téped le az arcát, még hős is lehetsz a nép szemében, persze akkor már nehezebb lesz eladni a tömegeknek, hogy nem is vagy igazi. De aki megszabadítja őket a diktátortól, az már lehet akár valóságos is, sőt lehet akár egy fura hüllő, amíg nem emeled a krumplis lepény árát, te lehetsz a hősük. Jókat tehetsz velük, és következő életedben lehetsz majd akár ember is. Vagy pék, de az már majdnem ugyanaz...

- És akkor jöhet a megvilágosodás?

- Nem, akkor jöhet a hajnali kelés, de az már nem rossz, ha a megvilágosodásra vágysz, nap közben meg lesz időd meditálni. És bár már nem fogsz tüzet fújni, azért lesz tűz is a kemencédben, csak hogy ne legyen olyan durva az átmenet.

- És nem lehetnék valamiféle angyal, vagy hasonló? Az mégis csak jobb lehet, mint egy pékségben robotolni.

- Nem, a sárkány már így is a maximum amit kihozhattál a helyzetből, a karma bazmeg nem válogat. Van hatalmad, szárnyad, félnek tőled, szó szerint lángpallossal sújthatsz le, mondd mi fenét akarsz még? Innen csak lefelé vezet az út. Egy békésebb életbe, de lefelé.

nemzetikonyvtar.blog.hu

Mókus őrs, előőőre néézzz!

És én tényleg benne voltam anno egy Mókus őrsben, általános iskola, kidobos-úttörő paradigma, you know, de volt az osztályban másik őrs is, én meg abba akarta inkább lenni. Mert abban volt a Soós Viki, én meg igazságtalannak éreztem a sorstól, hogy én meg a másikban. 

Persze az egésznek nem volt túl sok jelentősége, annyira nem túl sok, hogy gyakorlatilag semmi. Hogy az osztály többi csaja hogy oszlott meg, azt nem is tudom már, hogy Gyöngyi (a kedvenc padtársam) melyikben volt, vagy épp Melinda, azt már harmincpár év jótékony homálya fedi.

De az érdekes gondolat (na jó, nem annyira, csak nekem épp most), hogy mennyire fontos bírt lenni tizenévesen a valahová tartozás. Mondhatni kerestük az identitásunkat, és ehhez kellett egy csoport, aztán megtaláltunk valamit és ahhoz is kellettek a mások, most meg itt állok (immár egyes számban), és hova lett az identitásom? De tényleg, ki vitte el? A cica? Nem, az csak egészen bugyuta gyerekmondókákban visz el bármit is, egy rendes macska az öl, ha teheti, nem ejt túszokat.

Hol vannak ifjúkorom barátai? (Igen tudom, 200-tól 2000 kilométerig szerteszét, nekem meg nem megy túl jól a netes kapcsolattartás, például mert őszintén és szívből gyűlölöm a fészbukot.) De az tényleg, valóban és igenis zavaró, ha az ember fő identitása az, hogy én vagyok a faszi, aki marhaságokat ír ide, meg tűrhető palacsintát süt magának.

Állítólag az ember negyven felett már nemigen szerez új barátokat, vagy legalább is nehezen, pláne ha nincs hol, én tényleg dumálok a teknősnek is, ha már nagyon feszít a közléskényszer, de ő csak néz. Meg visszahúzódik a páncéljába, mintha már szintén feladná. Pedig csak hüllő, azok meg ilyenek.

És hát ja, az elmúlt tizensok évben is volt Mókusőrs, de lassan kikopott, senki nem csönget már be váratlanul, nem marad itt éjszakába nyúlóan jó filmeket nézve, mert akik még tennék, azok ugye a sokszáz kilométerről nem ugranak át egy pizzával meg egy üveg borral.

Ha az ember lassan kimarad mások életéből, annak az a súlyos következménye, hogy kimarad a sajátjából is. Szerintem amúgy ostoba  falvédő-filozófia, hogy mások által éljük meg magukat is, de nem teljesen az. Ha csak a maradékelven jönnek a mások (munkatársak, eladók a sarki boltból, a csajod akinek már elege van belőled, de megszokásból még kulcsa van hozzád) - szóva ezekből már nem adódik az 'otthonvagyok' érzés, ikább a 'máshollenék', de hol? Und kivel, na igen ez itt a kérdés...

A Mókusőrs azért hiányzik persze, épp pont ahogy hiányzik a folyadékbevitel meg a mozgáskoordináció ha nem megy jól, mert van az normálisan, csak feltűnik, ha mégis kimarad. Ám ha már nincs meg az őrs, legalább egy Mókus maradhatott volna, együtt utálhatnánk a karácsonyt, meg általában az ünnepeket. meghitten, mert utálni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy... A kibaszott égen, igen ott.

Felszegett fejjel majdnem látjuk a fényes jövőt, de szerencsére előtte még időben lesütjük tekintetünk. Van hova.

Üvöltve cívódás fúrógépre

Napok óta furcsa zajok halatszanak az Ordenáré lakásból. Hát igen, eredetileg azt sem tudtam, hogy egy lépcsőházban lakunk, de most már biztos, ha eddig nem hát mostantól. Ordenáré Aranka és élettársa, özv. Tarhonya Lajos (szül. Tarhonya Géza) vagy fölöttem laknak valahol, vagy mellettem, esetleg a lépcsőházban. Mert az eddig is evidens volt, hogy a fölső szomszéd vagy fúrja a falat vagy kalapáccsal üti (gondolom ha elromlik a fúró, de a fallal mégis csinálni kell valamit, ha már ott van), de ha egyiket sem, akkor nehéz bútorokat tologatnak sokáig. És a hangokból ítélve közel sem Jedi-erővel, simán csak a padló sérelmére. Az viszont új, hogy mostanában naphosszat üvöltöznek egymással a lépcsőházban emberek, ezt ők nyilán beszélgetésnek hívják, csak nálam rezeg tőle a konyhaablak, szóval én inkább nem.

És a lépcsőházban magánéleti válságokat ("Félrekúr az tuti, hallottam látni!"), közpolitikai kérdéseket ("Szemét liberálkomcsik emelték a sajtos fröccs árát!"), valamint az emberi kapcsolatok általános leépülését ("Már nem is köszön az a geci!") tárgyaló diskurzusokat biztos nem a fölöttem lakók művelik, mert ők közben jól hallhatóan fúrnak, vagy tologatják a kalapálást. Maradnak Ordenáréék,  hisz ha már láthtóan szomszédom az egész utca (lassan, de bizonytalanul), akkor miért épp ők laknának mondjuk a sarki garázsbolt felett, mellett vagy helyette?

A diskurzus rendje persze néha elszakad az obligát altestiségtől néha olyan filozófiai, ismeretelméleti magasságokba emelkedik, hogy: "Lajos bazmeg, mér' nem hoztá krumplit, mikor én gondótam rá!?"

Pedig közben Szögyal Rinpócse mai napra (december 17. oldalszám nélkül) rendelt bölcsessége pont úgy kezdődik: "A gyakorlatok során megtanultad, hogy életedet leegyszerűsítsd, és egyre kevesebb lehetőséget adj az egónak arra, hogy megcsalhasson." (Szögyal Rp.: Napról napra, Carthaphilus Kiadó, 2007.)

Namost a páros női fele épp ezt várná a féfiállattól, hogy legyen egyszerű mint egy erdei patak az unalmasabb szakaszán, alázatos mint egy fűszál, és egóját a sutba vágva  talája ki a másik gondolatát is, miszerint krumpli. De nem biztos, hogy ez egy jogos elvárás.

Mert ugye kétségtelen, hogy a rinpócse a tibeti buddhista hagyomány mentén elmélkedik életről és halálról, és lehet hogy Lajos tudja, a krumpli léte vagy nemléte utoljára a nagy írországi éhínség  (1845-50, kb. másfél millió halott) idején volt élet-halál kérdése, de a Fekvehányás utcában nem az. Krumpli lesz holnap is a boltban, Aranka ma már alkalmatlan a főzés bármely fajtájára, ha meg éhesek lesznek, van még otthon tegnapi zsömle meg kannás májkrém. Nem ér Michelin-csillagot az tény, de a túléléshez pont elég.

De interakciójuk, ettől még a bejárati ajtón keresztül is gondolatébresztő volt, bár az efféle gondolatok nagy részét az ember mégis elhessegetné magától.

Úgyhogy én meg közben nyomtam magamnak egy harmincnapos ingyenes Netflixet (fizetni nem áll szándékomban érte, nem is lenne miből, majd január közepén lemondom), mert bár Tarhonyáék lépcsőházi ordibálása kétségtelenül szórakoztató (vulgárbudhizmus peripatetikus kiadásban), a fenének sincs kedve állandóan az előszobában fülelni. A fotelt meg nem rángatom ki, kell az idebent is, mitöbb főleg.

És megnéztem legott Az ír című Scorsese filmet, hogy aztán a három és fél órás műegész után megint rájöjjek: nem szeretem a gengszterfilmeket. A Keresztapát  Coppolától untam, a Bronxi mesét szintúgy, mondjuk a Casino még csak-csak, de az sem Scorsese, hanem Joe Pesci miatt.

A mostani darabot egyébként úgy minősítik, hogy történelmi bűnügyi dráma, pedig ez nettó gengszterfilm, ami egy jól bejáratott zsáner, nyugodtan hívhatnák így is. Mert önmagában az elnevezés hatalma itt nem működik, Az ír sem lesz jobb tőle. Mint ahogy az Ordenáré-páros enervált kurvaanyázása sem lesz könnyű, esti párkapcsolati cívódás, hiába igyekeznek annak láttatni.

Star Wars Karácsony

Ha már tegnap szóba hoztam a nagy mítoszok, a nagy elbeszélések végét, ma sorsszerűen (karmikusan, ufóenergiával) beleszálltam egy vallásfilozófiai, vallásfenomenológiai értekezésbe. És ígérem, innentől igyekszem kerülni az efféle kifejezéseket, de ha már tizenöt perc hírnév nem jut nekem (pedig az állítólag mindenkinek), akkor legaláb egy fél órára okosnak érezhetem magam. Hogy aszongya: fenomenológia (ja nem, bocs).

És azzal a gondolattal futottam össze, hogy tényleg eltűntek az életünkből a nagy mítoszok, maradtak a politikai ideológiák meg a popkultúra, például a Star Wars. A karácsony és a hasonlók meg elmerültek a pláza-lázban, lett belőle kurva sok fényfüzés, műfenyők, kötelezően ünnepélyes idegállapotba kerülés meg nagy zabálás. De holmi betlehemi jászol már senkit sem érdekel, csak ha lehet fényképezkedni vele térdig a díszkivilágításban, nem hiszünk mi már semmi ilyesmibe, kötelező kűr lettszinte minden ünnep.

Oké, ez idáig még csak a szokásos, csuklóból elkövetett fogyasztói társadalom-baszogatás, de mégis csak tapasztalati tény, miszerint egyáltalán nem várom a karácsonyt (mi több, kicsit tartok tőle), de most már komolyan érdekel az új Star Wars, már csak a címe miatt is, vagyis hová emelkedik a halott Skywalkerek kora.

Mert bár gyerekkoromban még volt hangulata a karácsonynak (régen minden jobb volt, bezzeg az én időmben illetve ezek a mai fiatalok...), nyilván nem azért, mert a rothadóban lévő Kádár-rendszer annyira remek hely lett volna, csak én akkor voltam gyerek, és lehett várni a fadíszítést, a fenyőillatot meg az ajándék legót. Ma már nincs legó, de fenyőillat sem (mióta nincs szaglásom), műfenyőt műanyag díszekkel meg ultojára tavaly díszítettem, azóta is az van, egy szűk év alatt lusta voltam leszedni. Plusz egy középkorú cinikus állat lettem.

Gyerekkoromban viszont volt Star Wars is, az Irodalom visszavár meg a Jedi visszaél, tévében az első (negyedik) film - amit fel is vettem, pontosabban magnóra a szinkronját, mert videónk az még nem volt. De ezekben még megvolt a varázslat, és ha már egy karácsonyeste nem vált ki belőlem túl sokat, ez még visszahozza az akkori hangulatot, ha csak két órára is.

Mert az ünnep az igazából az, ha jól telik a délutánom, felhőtlenül képes vagyok röhögni valami fekete komédián, aztán egy jót vacsorázom. Ha este már nem kell kimennem a hidegbe, de viszont vár egy forró fürdő. Persze ha mondjuk  hívő und gyakorló katolikus lennék, biztos lenne bennem valami emelkedettség, éjféli mise mifene, de így csak befeszül bennem az antiszociális alak, aki időnként bírok lenni.

Szóval karácsony alkalmából meg kellene nézni a filmet, de ehhez vissza kellene vinni egy csomó üres üveget, amivel csk az a baj, hogy nem iszom olyasmit, ami visszaváltható üvegben lenne. Esetleg megdobálom üres tejesdobozzal a garázsbolti személyzetet, hátha fizetnek érte, hogy hagyjam abba. Vagy úgyis felbukkan a neten hamarost, talán Petra még lesz olyan rendes, hogy előkeríti nekem. Akkor a hidegbe sem kell kimenni, plusz nem kell elviselni, hogy a moziban sötét van, mikor már utcán is, ennyi sötétség meg tényleg minek?

És egy korabeli, oridzsinál hángérijen plakát, telve a karácsony hangulatával. csak tudnám, ki lehetett az a kardfogú gyík a bal alsó sarokban?

(player.hu)

Irodalmi kímélet(lenség)

A jó szépirodalom állítólag olyan, hogy az ember némileg magára ismerhet benne. Tudja fene, igazából ki állít ilyesmiket, akkora ordas egy közhely, hogy akár magamtól iseszembe juthatott.

És ez a felismerés-dolog onnan kattanhatott be hogy mostanában egyre szélsőségesebb az olvasmány-listám, délután még valami buddhista vagy hindu szöveget olvasgatok (nem ritkán valami általuk szentként tisztelt korpuszt), esetleg némi meditációval is próbálkozom, de estére már csak Charles Bukowskit vagy Hunter S. Thompsont van kedvem és erőm olvasni. Szigorú háttértévézés mellett, de eme remek szerzőkhöz eleve hozzátartozik a durva civilizációs háttérzaj, úgy is mint a végtelenített sitcomok, az autófelújítós meg a légikatasztrófás műsorok. Utóbbiakra különösen jól rezonál Bukowski prózája, mert a tévében megy a hetven halott harminc sebesült az alaszkai vadonban, Bukowski mg arról ír hogy már megint valami prosti mellett ébredt részegen, valami külvárosban. Élete egy jeletős szeletében katasztrófasújtotta terület volt maga is, csak míg ő kicsiben művelte, ócska alkalmi munkák és poloskás albérleti szobák közt tántorogva, addig a légikasztrafóknál igazi tömeghalál van, meg híradós forgatócsoportok.

Oké, hát ezek a témák is találkozhatnak a keleti szent iratokkal, elvégre a Mahabharátában is van egy grandiózus testvérháború két rivális dinasztia között, és az egész Bhagavad-Gíta a kuruksetrai csatamezőn játszódik, pont mielőtt indul az öldöklés. De ott még mindenféle dicső hadvezérek, meg félistenek nyomultak, valamikor az ókorban, ma meg már csak légikatasztrófák vannak meg nemzetközi terrorizmus. Semmi fennköltség, de még nyomokban sem.

Na ilyenkor  valahol mégis értem, miért kell ősi eposzokat és zen-buddhista bölcsességeket alkesz, drogos és nem ritkán paranoid írók műveivel kiegyensúlyozni. Hogy a nagy mitológiák és kinyilatkoztatott igazságok után azért karcoljon is valami, mert mindennapi tapasztalataink szerint az élet sokkal inkább egy poloskás padlásszoba, mintsem színes,szélesvásznú lovagregény, erős hőskölteményes beütéssel.

Valami ilyesmi: 

"- A faszomat, elegem van a festésből, menjünk el valahova. Nem bírom már az olaj szagát, unom már, hogy én vagyok a legjobb. Unom már várni a halált: Menjünk el valahová - mondta a férfi.

- De hova? - kérdezte a nő.

- Bárhová. Enni, inni, nézelődni.

- Jorg - kérdezte a nő -, mihez kezdjek majd ha meghalsz?

- Eszel, alszol, baszol, pisálsz, szarsz, öltözködsz, járkálsz le-föl, és hisztizel.

-De én biztonságra vágyom.

- Ki nem?

- Úgy értem, még csak össze sem vagyunk házasodva. Még csak az életbiztosításodat sem vehetem majd föl.

- Az mindegy, emiatt ne aggódj. Emellett pedig hadd emlékeztesselek rá, hogy te nem hiszel a házasságban, Arlene."

(Charles Bukowski: Kíméletes, mint egy sáska)

És bár az említett szerzők (plusz mondjuk még William S. Burroughs) finoman szólva sem voltak mintapolgárok, de legalább dícséretes módon hagyták a fenébe  a romantikát, megírták a modernitás kollektív tudattalanjának igazán árnyékos oldalát, ha már  a kollektív felettes énre igyekezett rátenyerelni a popkultúra. Pedig a harmincas szinglik nem úgy élnek mint a Jóbarátokban, az egyetemi világ nem olyan lazán vicces, mint az Agymenőkben, Harry Potter kurvára csak egy kitalált karakter, a marveles-díszís szuperhősök meg már a filmvásznon is különösen hülyén festenek, és most képzeljük el őket a sarki kocsma előtt.

Akkor már inkább Bukowski, aki nem volt szép, nem volt kedves, de főleg nem írt ilyesmiket. És Thompsonnal ellentétben végig realista maradt, és egyenetlen élete dacára nem egy zakkant paranoiásként végezte, mint a kolléga.

C. Bukowski egy épp újra aktuális pólóban (ujnautilus.info)

Luca di Hirtelen

A spiritualitás a transzcendencia immanenciájának kategorikus imperatívusza. E mondatnak nyilván nincs semmi értelme, de parasztvakításnak elsőrangú, nem is értem az az ezotévés tisztánlátó jósok mér' ragadnak le mindig a hülye kis fényenenergiánál, meg pénzenergiánál, nem is szólva  a kristályenergiáról. Miért nem beszélnek kicsit filozófusul.

A napenergiát mondjuk még érteném, szerintem ők annyira ostobák, hogy némileg az emberi kategória alá csúsznak, vagyis lehet hogy fotoszintetizálnak, és pusztán annyiban különböznek a cserepes muskátlitól, hogy vannak hangképző szerveik, csak minek.

Pedig most igazán jól jönne valami rendes rontáslevevő, mert mindjárt a nyakunkon péntek tizenharmadika, ami - mint köztudott -  a híres horrorfilm évfordulója, ráadásul idén Luca napjára esik! Én meg épp nem ismerek egy darab Lucát sem, és igen kicsi az esélye, hogy addigra megismerkedek egyel. Pedig a tudományosan megalapozatlan népi babonaság ingoványos talaján sziklaszilárdan úgy képzelem, hogy ide egy Luca kellene, mielőtt a spirituális szeretetenergiák kvantumszinten fázist váltanak a polaritásukban, nekem meg ettől mondjuk leesik az orrom.

Ráadásul fokhagyma sincs itthon, bár az lehet hogy a vámpírok ellen jó, de igazából ki tudja mi a manót csinál egy fohagyma kavantumszinten? (A hűtőben megbarnul az tuti, de ott csak hideg van, a kvantumot azt máshol tartom, bezacskózva persze, hisz nem vagyok hülye.)

Szóval hiába néztem az ezotévét órákon át, hogy akkor én most mit kezdjek ezzel a Péntektizen Harmadikával, semmi használható nem volt, mindenki csak szerelmi kötést akart meg pénzeneregiát, esetleg a jövő heti lottószámokat telepatikusan (kimondani ugye nem lehet a tévében, mert ha jövő héten lesz például negyvenezer darab öttalálatos, akkor mindenki baszhatja a kétszáz forintos főnyereményét), de semmi tizenharmadikázás, biztos babonából. Én nem is értem, egy komoly, felvilágosult jós, egy sprirituális megvilágosodott, mint Varacskosné Madame Leila vagy Frau Zeusz hogy lehet egyáltalán babonás?

Vagyis itt már csak egy igazi Luca segíthetne, ő biztos tudja merre hajlik a névnapján a kozmikus háttérsugárzás, és kellő védelmet ad-e a rontás ellen a karamellás túrókrém? Hogy akkor most pénteken mit kellen nekem tennem főleg, hogy ne érjen semmi baj, elkerüljön a gond, és végre a szomszéd erkélyére szarjanak a galambok. Mert akárki akármit mond, a héten ezek korunk nagy kérdései, a közélet újévig már úgyis csak félgőzzel dübörög (közben álmában zaklat egy kicsit), a magyar fodbal meg amúgy is tíz éve mindig hat-hét évre van a nagy áttöréstől, szóval az is ráér. A többi meg nem fontos.

Minden esetre, biztos ami biztos alapon, bejelöltem ismerősnek a fészbukon Luca di Montezemolót (aki a Frerrari volt elnöke) meg a közepesen evliselhetetlen írót, Luca di Fulviót, de nem hiszem hogy visszajelölnek, pláne ilyen rövid határidővel. Ám ha mégis, valószínűtlen, hogy tudnának magyarul, nekem meg csal alapfokúm van olaszból.

A google fordító viszont szerintem népszokásokból és boszorkányságból szar. Kínzó egy csapdahelyzet...

Az írás appja

Hú de rossz ez a cím. Nem felkiáltójellel mondom, csak úgy megjegyzésképp. Pedig az rendesen úgy történik, hogy van valami mondanivalóm a dolgok állássáról, és akkor írok valamit ide, és akkor a végén kiizadok valami címet is hozzá. Szinte soha nem írok kabátot a gombhoz, eleve nem tudom hova és meddig asszociálom majd magam, plusz nagyjából felennyira vagyok szellemes, mint amilyennek látszani szeretnék. És harmadannyira okos.

Hogy aztán minek látszom azt tudja fene, a látszás mindig a mások dolga, én minden esetre beleolvasom magam a régebbi szövegeimbe is, látom hol bújkálok a sorok között, na jó, talán az újságcikkek kivételek. 

Egy filmkritikában vagy könyvismertetőben gyakran még az ízlésem sincs benne, nem arról írok, ami tetsszett, hanem amitt épp játszanak vagy amit véletlenül láttam, de azért oda még csak-csak becsúszik néhány igazi kedvenc. A stílus azonban valami műnyelv által leuralt, közhelyekkel operáló, színtelen szagtalan átlátszó mondathalmaz. Az már nem az enyém, csak az elvárásoké.

Az ismeretterjesztő, naná szociálpszichológiai szövegekben már látom magam, azok olyan tanárosak, de hát a tanítás is olyan mint afféle valami káros szenvedély, nem lehet hossszabban következmények nélkül csinálni. Szerencsére.

Ide a blogba meg úgy írok, mintha egy kocsmaasztalt támasztva dumálnék valami hasonszörű havernak. Mert bár évek óta nem voltam kocsmában, még emlékszem milyen volt az, elvégre kocsmákban telt főiskolás meg egyetemista korom egy jelentős része. Ahol nem egyszerűen ittunk (azt is tettük, sőt az volt az egyszerű része) de rendes huszonévesként minden délután háromtól megváltottuk a tudományt, a világot, de minimum a Puskin utca környékét. Megvoltak az alaptémák, filozófia, szociológia, történelem, néhány sörrel később filmek, rock, punk, melyik tanár hülye, újabb pár sörrel később pedig hogy ki kivel dug. Illetve mi kivel. Ez volt Wittgenstein találkozása a bazmegeléssel a Spartacus sörözőben.

Nem létezik már egyik egykori asztaltársaság sem, húsz évvel öregebbek vagyunk, húsz évvel közelebb a halálhoz, karrier és család, vagy épp ezek hiánya, de egyre kevesebb közünk lenne egymáshoz. Hamár amúgyis.

Nem, nem járok érettségi találkozókra, fősulis évfolyamtalálkozókra (középkorú anyukák mesélnek a gyerekeikről, ez engem hol érint?), az egyetemi barátok sem erőltetik az ilyesmit, és tényleg kétséges, hogy lenne-e még mondanivalónk egymásnak. Talán nem sok, és évről évre egyre kevesebb.

Sóval marad ez a kis felület itt, a virtuális kocsmaasztal. Ülnék én igazinál is, alkoholmentes sört pöckölgetve, mint egy igazi férfi, aki már megharcolta a magáét, de valójában fotel van meg tea, mint aki aki már fejben is őszül. Ha már ott dől el minden (amúgy nem).

Szóval a virtuális kocsmasztal mellől írok, a virtuális söröm és a konkrét zöldteám mellől monologizálok a billentyűzeten, inentől így tesssék ezt olvasni! És milyen jó, hogy lassan ezerötszáz bejegyzés után ezt tisztáztam, nem utolsó sorban magammal is. Olyan száraz, könnyű érzés, de még elég diszkrét.

Hú de meta lett ez a szöveg...

Hová lesz a mihez vezet?

A legújabban kinevezett brazil kultúraügyi főkutya, bizonyos Mantovani korábban már levezette, hogy a rockzene abortuszhoz vezet. Mert aki rockot hallgat az drogozik, aki drogozik az gumi nélkül dug, ez meg ugye abortuszhoz vezet. Sőt, ha jobban belegondolunk a drog az függőséget okoz, és ha valak épp a drogoktól lesz kanos, akkor rockzene hatására elkövetett drogfüggőség szexfüggőséget okoz az meg abortuszfüggőséget. A betépett rockercsajok egy idő után alig várják már hogy végre megint teherbe essenek, hisz az abortusz is olyan, hogy egy idő után nem tudsz vele leállni, mindig csak a következő alkalom jár a fejedben.

De mivel a fent linkelt cikk is említi, hogy a Mantovani nevű Dante szerint a Metallica meg valami hasonszaősű brazil banda azért kóser, felmerül a kínzó kérdés, hogyan is állunk ezzel kis hazánkban? Akkor lehet hogy a Kárpátia vagy a Zismerős Arcok az nem okoz abortuszt, sőt népszaporulatot eredményez? Gondolom így lehet, de akkor a HétköznaPI CSAlódások hallgatása már önmagában előidézhet egy spontán vetélést, csoda hogy még szabábon vannak ezek a punkok.

Vagy valami hasonló. A lényeg hogy az egyszerű világmagyarázatok absszurd következtetésekhez vezetnek, csak a bennük hívők rendszerint túl hülyék ahhoz, hogy elmenjenek a falig, azaz esélyük legyen rájönni, hogy amit teli szájjal kántálnak az mekkora ordas nagy baromság.

A legviccesebb ebben a műfajban valami vatikáni agyhalott könyve volt (a neve már tényleg nem jut eszembe, de a címe az volt hogy Sátánizmus és rockzene), aki mint nemzetközileg elismert demonológus(!) und ördögűző hatalmas rutinnal ismerte fel az ördög munkálkodását a Beatles munkásságában is. Vagy a lemezborítóikban, fene tudja jutott-e valaha messzebb ennél egy-egy zenekar életművében, elvégre anno egy rendes borítón sokszor ott voltak a dalszövegek is, meg hát eleve az a sátáni grafika (színes! értik, emberek, színes rajzok!), szóval a zenét azért csak nem hallgatta már meg.

És ez a szerencsétlen olasz páter is levezette, hogy micsoda összeesküvése a Gonosznak ez az egész rock, mi meg Judast Priest (kinek a pap, kinek a nomen est omen) konncertalbumot hallgatva, röhögve olvastuk fel egymásnak a legótvarabb részeket. És hát na ja, én sem írok a Római Kaotikus egyház dogmatikájáról, például mert nem ismerem, legfeljebb annyira amennyire a vallásszociológia kapcsán azért muszáj volt. Ám ez valószínűleg még mindig sokkal több, mint amit egy római ördögűző tud a Queen-ről vagy az Iron Maidenről.

Amúg meg nem is értem, miért kell megállni a rockzenénél. Én például erősen aggódnék a mulatós fásyádámizmus miatt is. Hiszen köztudott (ugyebár!), hogy aki ilyet hallgat, az közben házi pálinkát fogyaszt zavaros háziborral, minek hatására előbb kulturális környezetszennyezést követ el éneklése által (ez az úgynevezett "nótázás"), később pedig ennek - előre amúgy jól látható - kudarca okán frusztációját családon belüli erőszakba fojtja. Azaz a multaós zene legenyhébb esetben is nyolc napon belül gyógyulót okoz, hozzátartozó sérelmére. Ez most ugye naugye.

Vagy ott van mondjuk a költészet. Ady Endre állítólag napi öt liter bort ivott, szifiliszt kapott, és egy házas nővel héjanászolt az avaron. Kosztolányi szabadkőműves volt, József Attila öngyilkos lett, Babits Ady özvegyétől szabó Lőrinc titkárnőjéig mindenkivel kavart, Radnóti meg simán hagyta hogy munkaszolgálatra hurcolják és legyilkolják a nácik. Hát, egyik sem egy példaértékű életív, és közben meg tök hülye verseket írtak, olyan szövegekkel, ahogy kérem ember nem is beszél. Mármint normális ember. de ezeknek a költészet devianciát okozott, aztán csodálkoztak, miután korán meghaltak.

És persze vannak crossoverek is, mikor mondjuk egy rockzenekar verset zenésít meg, hát az már maga az Armagedon előjele, a végén az ilyenek még képeket kezdenek festeni, mindenféle krix-kraxokkal, mintha azoknak lenne értelmük. Pedig nincs, vagy ha mégis, csak annyi hogy káoszt hozzanak a világba rá, mert káosz az aztán van rajtuk. Vagy csak sima síkidomok, de olyat meg egy harmadikas is tud.

És az ilyen hibás, de szemet gyönyörködtetően egyszerű levezetések után, az embernek már tényleg kedve támad a fegyveréhez kapni, ha meghallja a kultúra szót.

Fényseb

Reggeli kközben kis híján félrenyeltem a vajas zsemlét, mert a háttértévézésben épp valami ismeretterjeztőnek beáltott tech-propagandafilm ment, ilyen "nem is gondolnák, milyen hatékony krumplipucoló applikációk vannak ma már okosporszívókra is" stílusban. És ekkor jön a tételmondat. 

"A mai részben bebizonyítjuk, hogy az innováció nem ismer határokat!" -jelenti ki kérlelhetetlen ellentmondást nemtűrőséggel valami műsorvezeőnek látszó fényvisszaverő. Mint ha valakinek lenne is kétsége e tekintetben. A technológiai innováció ott kezdődött, mikor botok helyett kövekkel csapták agyon a cuki kis vacsorának valókat őseink, aztán a pattintott kövekről áttértek a csiszoltakra és egyszer csak ember lépett a Holdra. Egy olyan hajóval, aminek a fedélzeti számítógépénél bármelyikünk zsebében komolyabb cucc található, telefon alakúra vágva.

Na igen, jósolják sokan, hogy közeledik a technológiai szingularitás, vagyis az a pont, amikor az egyre meredekebb ívű fejlődés görbéje függőlegesbe megy át. Mert a fejlődés köztudomásúan gyorsul legalább is általában. (Kivévet ugyanis a magyar vasúti menetidőt, a a szövegértés általános szintjét, illetve a pirosarany minőségét, ezek ugyanis csak jobb esetben stagnálnak, de inkább romlanak.) Az emberiség léptékében azonban tény, hogy egyre kevesebb idő telik el az új és újabb, gyakran radikális szintlépést jelentő innovációk között. 

Történt egyszer, hogy az emberek feltalálták a vitorlát, és onnantól nem kellett evezni, és kurva hoszú ideig vitorláztak az első gőzhajóig. Eme évszázadok (valójában ezernél több évről van szó) alatt igazából senkiben fel sem merült, hogy lehet ezt másképp is, aztán mikor már feltlálódott a gőzgép, egy Fulton nevű faszinak eszébe jutott, hogy lehet ezt hajóba is építeni.

A történelem nagy részében azt gondoltaa mindenki, hogy nem lehet a levegőnél nehezebb repülő szerkezetet építeni (aki mégis, azzal elbesszélgetett a Szent Inkvizíció). Oké, a madarak tudnak repülni, de hát ez van, a kis rohadékokat ilyennek teremtette Azúr, és ha azt akarta volna hogy mi is repüljünk, akkor nekünk is lenne szárnyunk, teremtésileg elrendezve. Aztán jött egy Leonardo nevű davinci, akinek más elképzelései voltak erről, éss bár repülni képes cuccot nem épített, de onnantól mindenkinek ott motsszkált a fejében, hogy hátha mégis.

A többi már történelem, a Wright fivérek 1903. december 18-án Kitty Hawk-ban (Észak-Karolina) felszálltak a Flyer-1- el, és több száz métert repültek, tök saját erőből, többször is. Hatvanhat évvel később pedig Neil Armstrongék leszálltal a Holdon. Vagyis Leonardo és Wright fivérek közt eltelt majd ötszáz év, de a rém kezdetleges épphogy repülő meg a holdraszállás között már csak alig hetven. És ez a gyorsulás is gyorsul.

Nekem például huszonegy éve lett először mobilom, az még egy igazi féltégla Nokia volt, amivel lehettt telefonálni meg ööö... telefonálni. Esemest külden az nem, mert analóg hálózaton ment. ma meg...

Amíg régebben pár évszázadonként jött valami világot felforgtó údonság, addig később néhány évtizdenként, aztán néhány évenként (talán itt tartunk ma), de lesz ez még így se. Mert nemsoká havonta kell átrendezni a mindennapjainkat a technológia okán, aztán hetente, naponta és így tovább, míg tényleg követhetetlen lesz az egész. A gépeket és programokat már sem csak emberek fejlesztik, hanem részben gépek és programok, de egy idő után csak ők fogják, gépek terveznek gépket, mesterséges intelligenciák írnak önmaguktól tanuló programokat - na ez lesz a technológiai szingularitás. Egyfajta inverz fekete lyuk, ami kilövi a komplett civilizációnka a fene tudja hova.

(Ha csak közbe ne szól valami idegen faj inváziója, egy brúszvilisz mentesen becsapodó aszteroida, a globális felmelegedés vagy eezek tetszőleges kombinációja.)

Nos ezek fényében olyanokat szólni a tévében, hogy "az innováció nem ismer határokat", ráadásul azzal a teinettel, hogy most mekkora titokba vagyunk mi itt a fotelből beavatva, finoman szólva is maarhaság. Oké, tautológia, de nem akarok itt most terminus technikusokkal dobálózni. (Ezt de rég el akartam már sütni...)

Ennyi erővel mondhatta volna azt is, hogy "a fény sebessségel terjed!", " a világegyetem nem csak széles, de hosszú is" vagy "a történelem már régóta zajlik".

Vannak persze vaalódi tudományos felismerések is, az én tegnap estim például ez: az ékszerteknősök tényleg annyira buták, hogy maguktól nem mindig találnak ki az ágy alól. Ez nekem új (vagy a teknős öregszik), de hogy milyen innováció származik majd belőle, az egyelőre kérdéses.

Aréna keresi párját

Mit tegyek, nem tudok elszakadni az origó viccesen rémesen elképesztő címeitől. Az aktuális győztes: "Az új Puskás Aréna Magyarországra hozza az Aerosmitht".

Szinte látom magam előtt, ahogy Újpuskás Aréna budapesti lakos gondol egyet egy nap, és elindul Napnyugatnak hogy megkeresse az ő kedvenc zenekarát, a a cirkuszi rockzene legjobbjait a tengerentúlról, főleg mielőtt a tagjai meghalnak és/vagy nyudgíjba mennnek, tetszőleges sorrendben. Elvégre Újpusskás nemzetiségére nézve mégis csak aréna, a fajtiszta változat futópálya nélkül, neki ilyen arénarock-bandák valók, nem Bajor Gizi és népi zenakara, a száztagú veresegyházi asszonykórussal.

pinterest.com

Faterja a az öreg Néppuskás Stadion kedvence a Queen volt, de az már nincs, mind nyugdíjas, egy kivételével, de az halott, úgyhogy legyen inkább az Aerosmith, ha már a Rolling Stones múmiáinak ütemezett felújítása botrányos késésben van. Meg egyébként is, a stadionok kora lejárt, ma már arénának lenni igazán treni meg fenszi. Úgyhogy egy olyan bandát kell magába szerveznie, melynek tagjait még nem Darth Vader felszerelése tartja életben, de ha csak majdnem, az még belefér.

Először persze megpróbálja felhívni az Aerosmithet, hogy "háudujudú Miszter Éroszmisz", de nem talál ilyen nevet a telefonkönyben, még az amerikaiban sem, pedig az fent van az interneten is! De ha már internet, megpróbálkozik mindenféle társkereső oldalakkkal is: Újépítésű aréna jó közlekedéssel, korláttozott parkolási lehetőségekkel keresi A-val kezdődő nevű, közepesen megalomán zenekarát, alkalmi kapcsolatra. Metró és drogelvonó a közelben, prostik és felcsúti fellépés megoldható!

Azért kell külön hangsúlyoznia, hogy A-van kezdődjön a zenekar neve, nehogy a Kiss jelentkezzen, mert egyrészt hülyén néznek ki, egyikük zsidó, és bár ők szerénynek gondolják magukat, mások által megalommánnak mondottak.

És ha erre sem jön semmi érdemi reakció (kivéve egy ABBA tribute-zenekartól), végül faxol egyet a munkahelyére, a  Fodbalügyi Minisztériumba (azért nem ímélezik, mert az arrafelé nem szeretik, főleg a Főnök), és akkor végre intézkednek. Kakadu Péter Fodbal- és Külügyminiszter behívatja az amerikai főkövetet a nagykonzulátusról, és diplomáciai jegyzékben rendeli ide az Aerosmitht, három és fél trilliárd gázsival fenyegetve őket. Így aztán jönnek, a kényszer az nagy úr.

Hát ilyen remek forma ez az Újpuskás Aréna, még ezt is el tudja intézni!

Kutyafáj, Át, Tét

A minapi héten beleláttam az utcaképbe egy sokfejű fakutyára hajazót, nem csak mellesleg persze, hanem igenám főleg. Nem ugatta szét a reggeli alkonyatot, még szép, hiszen fából volt öntve egész kicsit, a ház előtti buszmegáló közeli távolságában. Kicsi volt de szép. Szép nagy, ami egy fakutyától mintha ráöntötték volna. Alapvető jelleggel bírom az ilyesmit, hideg van, mint mikor süt a nap, és dolgok jelennek meg a buszok helyet viccesen.

Már egészen nekiörültem a dolognak, mikor kiderült, hogy csak valamiszerű keresztülfejlődés mikoán lett ilyen szerteszét. A kiköpött behatása tényleg fakutyának látszott neki, pedig csak a sarki rókabokor belenyúlványai árnyékolták keresztül a  járdafelület megkopottságát.

Illúzió volt az egész, összefeszítve a mérték alá romlott majonéz tőlem gyakorolt hatása miatt. De a gyomorláz önmagában csak kimagyarázása a megjelenségnek, kellet belelennie valami transzcendensnek is, vagy vissza. Hisz a lényegi előhatódottság nem állhat nekiromlott, álpszeudo pusztánnak. Hívhatjuk Isten neki, ha fölénevezni akarjuk, de az aláélmény mélysége keresztülgondolja az ilyesmit. Mint mikor szex után az ember csak előkérdez, mintha nem lenne még tegnap. Minden egy, általában ritka ha nem feleannyira majonézesen beleromlott, ahogy pedig. Láss, ne csak meg, ez a lényeg, az univerzum ősbe hajló robbanása óta sem lett feljobbítva, legfeljebb még inkább, ha már egyszer... kétszer. Minden ott volt már a leghelyén, ahol sose gondolt. Volna még, de mégse arra.

A többi már csak az összevalóság szétkurválkodása.

Jackson Pollock: Number 8

A papírok útja

Olvasom, hogy a némethszilárd nevű rezsipacal jogerősen, és minden további fel- és oldallebezés  lehetősége nélkül pert vesztett az Eötvös Károly intézettel szemben, mert valótlanul hazudta, hogy mennyi pénzt is kaptak Soros valamelyik alapítványától. Jó hírnevet sértett na, én meg elgondolkodtam, hogy ha mondjuk fizetnie kell (ilyenkor általában szokás), akkor az hogy fog majd kinézni. Amikor bekövetkezik.

Tételezzük fel, hogy fizetnie kell kerek egymilliót. (Fogalmam sincs egyébként, mi a tarifa ilyen esetekben, de ha hasonló, valaki sürgősen gázoljon a becsületével a jó hírnevembe. Ha kevesebb a kártérítés akkor is, és ha nincs már jó hírem egyáltalán akkor is próbálja meg, ha kell én meg is írom neki az engem sértéseket.)

Szóval miből is fizeti ki alanyunk az egy millát? Az első lehetőség, hogy a homloka verejtékével összehazudott, keresztbefölényeskedett képviselői, és azzal össszefüggésben szerzett jövedelmeiből. De az nem megy, nem azért kupogatta össze a svejci bankszámlát, hogy most ilyen hülye liberálkommunista-jakobinus "intézetnek" elébe szórja, mint disznóknak a gyöngyöt.

Tehát jön a közpénz jellegét gyorsan elvesztő megoldás, a lényeg hogy az egész legálba' menjen, minden le legyen papírozva jogilag.

Azt úgy kell, hogy szilárdunk valamely közeli családtagjának káeftéje hirtelen kap egy megbízást valamelyik minisztériumtól, mondjuk tanulmányírásra. Valami közel eső téma kell, például "A pacalpörkölt filo- és ontogenezise, hungarikum szempontból". Mivel itt komoly, nemzetstratégiailag kiemelt beru... izé kutatásról van szó, az ár az legyen mondjuk oldalanként ötszázezer, plusz áfa. És persze minden megkezdett oldal számít!

Így aztán hősünk titkárnője, munkidőben úgy fél óra alatt összeollóz egy oldal plusz pár sor terjedelemben valamit a wikipédiáról és egy szakácskönyvből, az elejére meg odabasz egy értelmetlen Coelho-idézetet és kész is. Persze mindkét (mindhárom) forrást meghivatkozza, nehogy már plágium legyen, aztán mehet is a doksi, imélben a rokon káeftéjéhez, ami a konyhába van bejegyezve. Onnan küldik a minisztérium illetékes államtitkárságára, ahonnan még aznap utalják is az lóvét, és ennyi.

De ha még többet akarnak papírozni (és miért is ne, igazából csak ehhhez értenek), akkor ők, mármint Ildike a káefté, adnak egy megbízási szerződést rezsipacal nertársnak, véletlenül pont egy millió értékben,bár igazából ezzel már felesleges vesződni. 

Hisz az Ildike káefté arra köli a pénzét, amire utasítják hogy szeresse költeni.

canadahun.com

Mikulopus Deiapó

Korábban már e helyütt is problémáztam azon, gondolom lehet hogy véletlenül pont december hatodika kapcsán, hogy akkor most ki is a Mikulás, ki a Télapó, meg mi az ő viszonyuk kettőjük között nekik? Szóval hogy most kollégák, barátok, rokonok vagy csak ugyanannak a meghasadt személyiségnek két aspektusa, ez nekem nagyon zavaros, legalább negyen éve már. Meg hogy jön ide a Jézuska? Ő a Télapó fia? De akkor a Télapó a főisten (ez modnjuk lehet, őt szeretik hosszú ősz szakállal ábrázolni, bár a barokk freskókon általában kevésbé borvirágos az orra), a Mikulás meg mondjuk a Jézuska bátyja, a megváltó1.0, ami a bétaverzió, aki hát nem működött jól. Például nagykorában nem akart felmászni a keresztre, a keresztes katarzis nélkül meg ugye az egész nem  ér semmit, úgyhogy kellet egy update-verzió, ez lett a Jézuska, és bizonyos családokhoz ő viszi az ajándékot, mert az ajándék nekicipelése szobákban felálított haldokló örökzöldek aljának, az amolyan családi kattás a Főnök családjában.

De ezek persze csak spekulációk, ostoba fantazmagóriák, az igazság amire rábukkantam, sokkal máskülönbözőbb, és pont annyira majdnem nem érdekes, csak kicsit nagyon. Az van ugyanis, hogy nem is egy télapó van, hanem igan bizony kurva sok, múlkor láttam egyet a plázában, aztán pár percel később a teszkó előtt, miközben nem előzött be egyetelen rénszarvasmeghajtású szán sem. Jó, mondjuk hülyén is festett vola egy a Berzsenyi utca közepének a szélén, a bicikliúton men mehetett volna, mert az nem elég széles. Ha pedig esetleg repülni próbál, lelövi egy önkéntes rendőr még a Mekdonáldsz felett jól. Annak meg nincs kéménye, hogy beessen rajta úgy emeberileg, mint szakmailag.

Plusz a két Télapó nem is igazán hasonlított egymásra, az egyik kövér volt, a másik meg magas és részeg. Ettől persze lehett volna az egyikük a Mikulás, de mind a kettő télapónak mondta magát, bár lehet hogy egyikük hazudott. Viszont mégis biztos, hogy nem csak egy Télapó van, mert később elhajott mellettem egy autó, amiben két ilyen fazon is ült benne elhaladtukban.

Vagyis: logikailag úgy logikus, hogy lehet, egyikükből csak egy van, de a másikból már több, bár hogy innentől akkor most a Mikulás vagy Télapó lesz kisbetűvel írandó köznév, az akkor még nem volt világos. De hogy valamelyik biztosan, az kurvaisten.

Ám hosszas nyomzással meggugliztam a keresést, és megdöbbentő összefüggésekre lelve bukkantam a tényekre. Az egész ott kezdődik, hogy a Mikulás meg a Télapó az ugyanaz, csak sokan van, szóval innentől mikulások meg télapókok. Na most, a mikulás az ugye a legenda szerint valami püspök volt valahol (állítólag a niceai zsinaton még bunyózott is), szóval afféle agresszív katolikus. Enberek, az egész mőgött a Római Kaotikus Egyház áll! Ők szőnek világösszeesküvést Rómából szerteszét, hogy  mindekiket ajándékokkal terrorizálják, hogy aztán zsarólhatóvá váljanak remekül .Ezt az egészet nyilván a jezsuiták a háttérből, mert ők a legdörzsöltebb zsidók az egész egyházban. És nekik köztudomásúlag van egy szupertitkos szervezetük, amitről senki nem tus, és ők az Opus Dei. Ők annyira titkosak, hogy még a nevüket sem tudjuk, csak néha, és ők amolyan Római Kaotikus világi titkosszolgálati rend, összeesküvésileg. Céljuk a világuralom, amit szenteltvízzel töltött atombombával, pénzügyi imalácncal, és az emberek télapókkal zsarolásával akarnak elérni. De tényleg, komolyan gondolhatja bárki is, hogy a Karácsony nevű globálhisztéria csak úgy magától megképződik annyisok milliárd embernek nekik? A fejükben?

Na meg ott a Húsvét! Az is csak véletlen, hogy megint kellett egy többnapos ünnep, a nyulak kiáradása vagy mi? Pünkösd? Hamvazó kedd délután? Ha így folytatják, lassan minen héten lesz valami ünnep, amivel zsarolhatják a lakóságot társadalmilag. Főleg a médián és a KokaKólán keresztül, meg hát a csokigyárak.

Ja, és ővék a fenyőfamaffia is. Valamint a szaloncukorkartell, sérelmünkre.

A nosztalgia-katasztrófa

Kell nekem origót olvasnom ebéd után, jól lakott óvodásként nem vagyok elég óvatos, és megnyitok minden hülye cikket, mert vagy tényleg érdekel, vagy csak szörnyülködi akaraok. Tekintettel az origo minősíthetetlen, az újságírás legelemibb normáit is magasról leszaró gyakorlatára, főleg persze az utóbi ok játszik be nálam. A politikai verbális verőemberség náluk alapeset (meg hogy az ilyen cikkeket senki sem írja alá), mint ahogy az is, hogy nem sokak áltak ismert szilikoncelebek csöcsvillantós insta-posztjait tegyék be „cikknek“, mert szerintük ha egy ilyen műalkotás mellé írnak egy-két mondatot (leginkább ilyet, hogy: „Dúvad Sylvynek, még két évvel a legutóbbi Bors-címlap után is milyen kurva feszesek a mellei!“), akkor az már cikk.

De a minőség alatti újságírás hősei nálam most szintet léptek egy Tándalfesztiválos szösszenettel. Merthogy - ezt én is csak most tudtam meg - már két éve voltak az ötvenéves tándalfesztivál (még egyszer le nem írom nagybetűvel) dalaiból afféle szimfonikus stadionkoncertek az Arénában. Azt nem írták melyikben, de gondolom az egykori Budapest Sportcsarnok helyére épült UFO-leszállóhelyre gondolnak, elvégre egy jelző nélküli arénázás nem utalhat másra, csak a Nemzeti Főpapplászló Sportarénára. És tényleg.

De jöjjön most a kedvenc idézetem az írásból, pár sorral feljebb be is linkeltem a művet, de ajánlom elolvasásra, szerintem agykárosodást okoz, fogyasztás óta furcsa zajokat hallok az ágy alól, de lehet hogy az csak a teknős. Nade az idézet:

„A kezdeményezés az 50 évvel ezelőtt diadalútjára indult Táncdalfesztiválokra való méltó emlékezést tűzte ki céljául. A telt házas koncertek bizonyítják, hogy valóban hiánypótló kulturális missziót jelentett ezeknek a csodálatos szerzeményeknek az újjáélesztése. Az elmúlt két évben, fél évszázad után újra régi fényükben tündököltek a Fesztivál legnagyobb slágerei. Telt házas koncerteken állva ünnepelt a közönség. Öröm és boldogság sugárzott az arcokról. Elragadtatott kommentek méltatták a show-t. „

Nem mellesleg, ennek a „cikknek“ sincs feltüntetve a szerzője, talán egy kicsit ő is szégyelli. Pedig nagyon kellene.

Mert az 50-es évek termelési riportjainak stílusában fogant nyáladzóan primitív lelkendezés olyan fokú butaságot jelenít meg, ami párját ritkítja.

Hisz mi is volt a táncdalfesztivál? Szánalmas kísérlet arra, hogy a magyar fiatalok és már nem igazán fitalok ne a nyugati szennyet halgassák, hanem a minőségi magyar szórakoztató zenét. Ami korábban nem létezett mert a magyar nóta meg az operett ugyan szándéka szerint szórakoztató zene, szerintem viszont kulturális tömegpusztító fegyver, de a dolgozó tömegek elvoltak vele. Aztán jöttek az olyan dekadens hulladékok mint a Beatles meg a Rolling Stones, később a Queen, az Abba meg a kokakóla mámorban fetrengés, és erre a komcsi kultúrpolitikának már lépnie kellett. A „magyar seggbe magyar lófaszt!“ ősi igazsága jegyében jöttek a Zalatnaycinik a Szécsipálok a Soltészrezsők, hogy ez itt kérem a minőségi zene, ami persze főleg attól minőségi, mert rendszerkomform. Kosztümös kiscsajok meg snájdig, öltönyös pasik énekeltek hihetetlenül bugyuta dalszövegeket a húsz évvel korábbi nyugati zenei trendek stílusában, csak vacakabb hangszereléssel. Semmi generációs lázadás, semmi eredetiség, csak tapicskolás a langyos semmitmondásban.

Most ehhez képest azt írni, hogy ezek csodálatos szerzemények, amik bemutatása kulturális misszió, nos ez nettó baromság. Ezek a dalok szarok voltak már megjelenésükkor is, a közönség meg azért zabálta őket, mert nemigen volt más. Most meg azért teltházas az Aréna, mert van az a fizetőképes idősebb korcsoport, kiknek ez volt a gyerek- meg az ifjúkora, és hát a nosztalgia legalább akkora erő, mint a gravitáció. És legalább annyira egyetemes.

Ezért aztán öröm és boldogság sugárzott az arcokról az állva ünneplés közben. De hát nyilván ezért mentek, hogy sugározhassanak, azok meg akiknek fájdalom és kín sugárzott volna az arcáról, nyilván messze elkerülték a kulturális missziót.

Mert ugye attól, hogy valami az ember gyerekkorát képviseli, még nem lesz feltétlenül jó. Tizenegy-tizenkét évesen sokat hallgattam Dolly Rollt meg Hungáriát, de ma már elborzadok tőlük, nem is hallgatom. Aztán megkaptam az első Queen-kazettám, átmásoltam az első Iron Maident, meghallottam a rádióban az első Ramones-számot (máig sem értem hogy került oda) és hopp, kinyílt a világ. És onnantól ez a magyar popzene igen-igen szánalmasnak tűnt már, amire az ember nem pazarol időt, meg 120 forintos de csak 60 perces Philips kazettát. Ez így volt egészen a nyolcvanas évek legvégégig, amikot felfedetezm magamnak a Kispál és a Borzot, de ők akkor még nagyon undergroundnak számítottak.

De a régi fényükben tündöklő táncdalfesztivál slágerekre mindig is tettem magasról, ami nehéz volt, mert az állami tévében mágrádióban mindig ez jött szembe, átkapcsolni legfeljebb a jugoszláv egyesre lehetett, de ott meg folyton partizánfilmek mentek.

És jut eszembe, nemrég véletlenül belefutottam egy Derrick-epizódba, és rémes volt. A nyolcvanas években még tetszett, de akkor ugye még kicsi voltam, másrészt meg nem volt más, nem volt összehasonlítási alapom.

Azt hittem, ez a jó krimi. Hiába, a zenei ízlésem előbb lett kifinomult, mint a filmes. Azóta persze sokat javult a helyzet.

Helyettes állam

Átírják a vonatkozó törvényt, hogy egy 22 éves joghallgató csajból helyettes államtitkárt csinálhassanak. Hát igen, Magyarisztánban így megy ez, ha Ártunk és Ormányunk valahol épp törvényt szegne, azt a törvény gyorsan átírják, elvégre mi a kurva istenért van kétharmaduk, ha még ezt sem tehetik meg. Megtehetik, tehát így lesz, elvégre nem az államot akarják ők működtetni, pontosabban csak maguknak, a közjó meg csak üljön csödben a sarokban. Így lesz láthatóvá a helyettes államtitkár okán a helyettes állam.

Mikor reggel olvastam a hírt, mármint hogy a csaj lesz az emberminisztériumban az új algóré (az eddigi innentől a fidelitászt vezeti, hát nem tudom, melyik a rosszabb) pont arra gondoltam, hogy az ilyesmihez nem kelle egy rohadt diploma? De, eddig kellet, mostantól majd máshogy lesz, gondolom majd beleírják a normaszövegbe, hogy kell a diploma, de ha valaki jóseggű fideszközeli egyetemista csaj, akkor ezt is el lehet fogadni helyette. A fideszközeliséget azt jól be tudják lőni, az egyetemistaság adott, a jóseggűséget meg majd felügyelheti Borkai nertárs kormánybiztosként, azt a havi félmilliót meg simán megéri egy ilyen fontos poszt.

De azért kicsit zavaró ez a tempó mégis. Mikor én 22 éves voltam, így későőszre már volt diplomám, dehát én csak egy vidéki főiskolára jártam mindössze négy évig, ezért aztán addigra meglehetett. Oké, aztán volt még öt év a fővárosi egyetemen, de talán még az után sem éreztem volna magam alkalmasnak holmi államtitkárkodásra.

Persze kezdő egyetemi oktatóként sem éreztem magam alkalmasnak arra amit csinálok, de azért jól belerázódtam. Úgyhogy lehet hogy ez a nőszemély (Rácz Zsófia amúgy, csak a jegyzőkönyv kedéért) is elkapja majd a fonalat, elvégre az ifjúsági ügyekkel foglalkozik majd, ahhoz meg ért, hisz ifjú. Ezért pontosan tudja, mi kell a mai fitaloknak: fidelitász kell nekik, meg kormányközeli intézet amerikai ösztöndíja, elvégre ezekkel neki is hogy bejött az élet.

Én is lennék valami jó kis vezető állásban, mondjuk igazgatnék egy múzeumot vagy kutatóintézetet, de főszerkesztést is vállalok! Ellenben erre nincs esély, mert aki nálam kevésbé kormányközeli, az már Londonban mosogat. Vagy Liverpoolban mentőápoló, míg én még mindig itthon megyek csődbe. Lehetne már egy hozzám közeli mormány.

Update: közben felnézek az Indexre, és szembejön egy kép, ami a leendő helyettes államtitkár asszony (tényleg, ezt most így kellene írni vagy mondani?) kedves idesapja látható, aki úgy húsz éve még ilyen rémes-nyálas tinipopban és kulturális prosztóságban utazott.Egyik első slágere volt a Zárjon be a gyár című szörnyúség (igen egy slágernek általában szörnyűnek kell lennei a slágeresedéshez), de most jól rebootolható: Zárjon be a gyár/ A lányom államtitkár...lenézően bunkó szöveg lenne, ami még rímel is.

index.hu

Fogalmazásgátlás

A szokásos hónap eleji cikkírással vergődöm épp, az évi tizenkettedik tuti-megmondással, de nagyon vacakul megy. Se kedvem, de ihletem írni, és ahogy nézem a saját szövegem, egyre inkább úgy tűnik mintha most csak a legordítóbb újságíró közhelyekkel és leglaposabb fordulatokkal tudnék operálni, pedig néha már elhittem magamról hogy van saját stílusom.

Amit persze ezekben az írásokban nem élhetek ki teljesen, nem írhatok olyanokat hogy ez a film olyan mint mondjuk egy viszkikólába áztatott pizzaszelet, tenjszínhabbal. Vagyis külön-külön minden hozzávaló oké, de összekeverve már úgy hívjuk hogy moslék. És moslékot enni fizikailag is fáj, nem csak szimplán undorító.

Amúgy Az aszfalt királyai című darabról van szó, aminél sok kritikus már csak találgatja, hány Oscart kap majd. Pedig próbáltam szeretni, mert Matt Damon és Christian Bale tök jó színészek, a film az 1966-os Le Mans-i 24 órás versenyre van kihegyezve, első osztályú a látvány és még a nagy multicégek is megkapják kissé a magukét, de ez egész nekem nem működik. Egyszerűen untam, meg kicsit émelyítően volt már hollywoodi.

És akkor az jutott eszembe, hogy majd hosszaba írok a film hátteréről, a forgatókönyv mögötti valós eseményekről, és akkor kritikusként lehetk kissé szűkszavúbb. Majd leírom, hogy jók voltak a színészek, meg ugye a fasza operatőri munka, és majd udvariasan nem teszem hozzá, hogy de ez így együtt már sok.

De ez így nem egy jó hozzáállás, csak épp kimondatlanul is elvárt, hogy nem afféle kritikát írjak, hanem valami kedvcsinálót, mert ki akarja azt olvasni, hogy a film szar, ne nézd meg? 

Jó mondjuk én, engem érdekelnek a rossz kritikák is, sok időt lehet spórolni bizonyos műegészek meg nem nézésével, egy rossz filmnek kérem igazán kurva rossznak kell lennie, hogy érdekeljen, mert az igazi trash, az már szórakoztató, ellentétben a sablonos iparosmunkákkal.

Amik nem rosszak, csak nem ragadnak magukkal, unatkozni meg nem éri meg rajtuk. És ez esetben még az sincs meg, hogy az ember legalább várja végét, hogy hova fut ez most, hisz előre tudjuk a végét.

Úgyhogy megnézem inkább az új DVD-megjelenéseket, hátha kijött mostanában valami általam tényleg kedvelt, amiről nyugodtabb szívvel tudok írni. Meg pénzért, az is számít.

Csak

David Bowie. Valami fontosat jelent. Igazából nagyon tizenévesen, Katától másoltam egy kazettát tőle. A Ziggy Stardustot. És '95-ben, Peterboroughb-ban vettem egy '72-es koncertfelvételt, Santa Monicaból.. Londonig hallgattam.

Állítólag

Állítólag december van. Avagy lett, hirtelen felindulásból. És ilyenkor már közel van a bekövetkező karácsony, de előtte még a Mikulás büntet ilyen csomagokkal. De szerencsére nem vagyok már gyerek, a középkorúságba is beleöregedtem már, ja és a cukorbetegség okán amúgy is kerülöm a csokit.

De december hatodika mégis számít. Amíg nagyszüleim éltek, jeles napnak számított december hatodika, ekkor volt a házassági évfordulójuk. Most meg kimegyek a közös sírjukhoz. A napjukon.