A minapi héten beleláttam az utcaképbe egy sokfejű fakutyára hajazót, nem csak mellesleg persze, hanem igenám főleg. Nem ugatta szét a reggeli alkonyatot, még szép, hiszen fából volt öntve egész kicsit, a ház előtti buszmegáló közeli távolságában. Kicsi volt de szép. Szép nagy, ami egy fakutyától mintha ráöntötték volna. Alapvető jelleggel bírom az ilyesmit, hideg van, mint mikor süt a nap, és dolgok jelennek meg a buszok helyet viccesen.
Már egészen nekiörültem a dolognak, mikor kiderült, hogy csak valamiszerű keresztülfejlődés mikoán lett ilyen szerteszét. A kiköpött behatása tényleg fakutyának látszott neki, pedig csak a sarki rókabokor belenyúlványai árnyékolták keresztül a járdafelület megkopottságát.
Illúzió volt az egész, összefeszítve a mérték alá romlott majonéz tőlem gyakorolt hatása miatt. De a gyomorláz önmagában csak kimagyarázása a megjelenségnek, kellet belelennie valami transzcendensnek is, vagy vissza. Hisz a lényegi előhatódottság nem állhat nekiromlott, álpszeudo pusztánnak. Hívhatjuk Isten neki, ha fölénevezni akarjuk, de az aláélmény mélysége keresztülgondolja az ilyesmit. Mint mikor szex után az ember csak előkérdez, mintha nem lenne még tegnap. Minden egy, általában ritka ha nem feleannyira majonézesen beleromlott, ahogy pedig. Láss, ne csak meg, ez a lényeg, az univerzum ősbe hajló robbanása óta sem lett feljobbítva, legfeljebb még inkább, ha már egyszer... kétszer. Minden ott volt már a leghelyén, ahol sose gondolt. Volna még, de mégse arra.
A többi már csak az összevalóság szétkurválkodása.
Jackson Pollock: Number 8
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése