Kell nekem origót olvasnom ebéd után, jól lakott óvodásként nem vagyok elég óvatos, és megnyitok minden hülye cikket, mert vagy tényleg érdekel, vagy csak szörnyülködi akaraok. Tekintettel az origo minősíthetetlen, az újságírás legelemibb normáit is magasról leszaró gyakorlatára, főleg persze az utóbi ok játszik be nálam. A politikai verbális verőemberség náluk alapeset (meg hogy az ilyen cikkeket senki sem írja alá), mint ahogy az is, hogy nem sokak áltak ismert szilikoncelebek csöcsvillantós insta-posztjait tegyék be „cikknek“, mert szerintük ha egy ilyen műalkotás mellé írnak egy-két mondatot (leginkább ilyet, hogy: „Dúvad Sylvynek, még két évvel a legutóbbi Bors-címlap után is milyen kurva feszesek a mellei!“), akkor az már cikk.
De a minőség alatti újságírás hősei nálam most szintet léptek egy Tándalfesztiválos szösszenettel. Merthogy - ezt én is csak most tudtam meg - már két éve voltak az ötvenéves tándalfesztivál (még egyszer le nem írom nagybetűvel) dalaiból afféle szimfonikus stadionkoncertek az Arénában. Azt nem írták melyikben, de gondolom az egykori Budapest Sportcsarnok helyére épült UFO-leszállóhelyre gondolnak, elvégre egy jelző nélküli arénázás nem utalhat másra, csak a Nemzeti Főpapplászló Sportarénára. És tényleg.
De jöjjön most a kedvenc idézetem az írásból, pár sorral feljebb be is linkeltem a művet, de ajánlom elolvasásra, szerintem agykárosodást okoz, fogyasztás óta furcsa zajokat hallok az ágy alól, de lehet hogy az csak a teknős. Nade az idézet:
„A kezdeményezés az 50 évvel ezelőtt diadalútjára indult Táncdalfesztiválokra való méltó emlékezést tűzte ki céljául. A telt házas koncertek bizonyítják, hogy valóban hiánypótló kulturális missziót jelentett ezeknek a csodálatos szerzeményeknek az újjáélesztése. Az elmúlt két évben, fél évszázad után újra régi fényükben tündököltek a Fesztivál legnagyobb slágerei. Telt házas koncerteken állva ünnepelt a közönség. Öröm és boldogság sugárzott az arcokról. Elragadtatott kommentek méltatták a show-t. „
Nem mellesleg, ennek a „cikknek“ sincs feltüntetve a szerzője, talán egy kicsit ő is szégyelli. Pedig nagyon kellene.
Mert az 50-es évek termelési riportjainak stílusában fogant nyáladzóan primitív lelkendezés olyan fokú butaságot jelenít meg, ami párját ritkítja.
Hisz mi is volt a táncdalfesztivál? Szánalmas kísérlet arra, hogy a magyar fiatalok és már nem igazán fitalok ne a nyugati szennyet halgassák, hanem a minőségi magyar szórakoztató zenét. Ami korábban nem létezett mert a magyar nóta meg az operett ugyan szándéka szerint szórakoztató zene, szerintem viszont kulturális tömegpusztító fegyver, de a dolgozó tömegek elvoltak vele. Aztán jöttek az olyan dekadens hulladékok mint a Beatles meg a Rolling Stones, később a Queen, az Abba meg a kokakóla mámorban fetrengés, és erre a komcsi kultúrpolitikának már lépnie kellett. A „magyar seggbe magyar lófaszt!“ ősi igazsága jegyében jöttek a Zalatnaycinik a Szécsipálok a Soltészrezsők, hogy ez itt kérem a minőségi zene, ami persze főleg attól minőségi, mert rendszerkomform. Kosztümös kiscsajok meg snájdig, öltönyös pasik énekeltek hihetetlenül bugyuta dalszövegeket a húsz évvel korábbi nyugati zenei trendek stílusában, csak vacakabb hangszereléssel. Semmi generációs lázadás, semmi eredetiség, csak tapicskolás a langyos semmitmondásban.
Most ehhez képest azt írni, hogy ezek csodálatos szerzemények, amik bemutatása kulturális misszió, nos ez nettó baromság. Ezek a dalok szarok voltak már megjelenésükkor is, a közönség meg azért zabálta őket, mert nemigen volt más. Most meg azért teltházas az Aréna, mert van az a fizetőképes idősebb korcsoport, kiknek ez volt a gyerek- meg az ifjúkora, és hát a nosztalgia legalább akkora erő, mint a gravitáció. És legalább annyira egyetemes.
Ezért aztán öröm és boldogság sugárzott az arcokról az állva ünneplés közben. De hát nyilván ezért mentek, hogy sugározhassanak, azok meg akiknek fájdalom és kín sugárzott volna az arcáról, nyilván messze elkerülték a kulturális missziót.
Mert ugye attól, hogy valami az ember gyerekkorát képviseli, még nem lesz feltétlenül jó. Tizenegy-tizenkét évesen sokat hallgattam Dolly Rollt meg Hungáriát, de ma már elborzadok tőlük, nem is hallgatom. Aztán megkaptam az első Queen-kazettám, átmásoltam az első Iron Maident, meghallottam a rádióban az első Ramones-számot (máig sem értem hogy került oda) és hopp, kinyílt a világ. És onnantól ez a magyar popzene igen-igen szánalmasnak tűnt már, amire az ember nem pazarol időt, meg 120 forintos de csak 60 perces Philips kazettát. Ez így volt egészen a nyolcvanas évek legvégégig, amikot felfedetezm magamnak a Kispál és a Borzot, de ők akkor még nagyon undergroundnak számítottak.
De a régi fényükben tündöklő táncdalfesztivál slágerekre mindig is tettem magasról, ami nehéz volt, mert az állami tévében mágrádióban mindig ez jött szembe, átkapcsolni legfeljebb a jugoszláv egyesre lehetett, de ott meg folyton partizánfilmek mentek.
És jut eszembe, nemrég véletlenül belefutottam egy Derrick-epizódba, és rémes volt. A nyolcvanas években még tetszett, de akkor ugye még kicsi voltam, másrészt meg nem volt más, nem volt összehasonlítási alapom.
Azt hittem, ez a jó krimi. Hiába, a zenei ízlésem előbb lett kifinomult, mint a filmes. Azóta persze sokat javult a helyzet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése