Napok óta furcsa zajok halatszanak az Ordenáré lakásból. Hát igen, eredetileg azt sem tudtam, hogy egy lépcsőházban lakunk, de most már biztos, ha eddig nem hát mostantól. Ordenáré Aranka és élettársa, özv. Tarhonya Lajos (szül. Tarhonya Géza) vagy fölöttem laknak valahol, vagy mellettem, esetleg a lépcsőházban. Mert az eddig is evidens volt, hogy a fölső szomszéd vagy fúrja a falat vagy kalapáccsal üti (gondolom ha elromlik a fúró, de a fallal mégis csinálni kell valamit, ha már ott van), de ha egyiket sem, akkor nehéz bútorokat tologatnak sokáig. És a hangokból ítélve közel sem Jedi-erővel, simán csak a padló sérelmére. Az viszont új, hogy mostanában naphosszat üvöltöznek egymással a lépcsőházban emberek, ezt ők nyilán beszélgetésnek hívják, csak nálam rezeg tőle a konyhaablak, szóval én inkább nem.
És a lépcsőházban magánéleti válságokat ("Félrekúr az tuti, hallottam látni!"), közpolitikai kérdéseket ("Szemét liberálkomcsik emelték a sajtos fröccs árát!"), valamint az emberi kapcsolatok általános leépülését ("Már nem is köszön az a geci!") tárgyaló diskurzusokat biztos nem a fölöttem lakók művelik, mert ők közben jól hallhatóan fúrnak, vagy tologatják a kalapálást. Maradnak Ordenáréék, hisz ha már láthtóan szomszédom az egész utca (lassan, de bizonytalanul), akkor miért épp ők laknának mondjuk a sarki garázsbolt felett, mellett vagy helyette?
A diskurzus rendje persze néha elszakad az obligát altestiségtől néha olyan filozófiai, ismeretelméleti magasságokba emelkedik, hogy: "Lajos bazmeg, mér' nem hoztá krumplit, mikor én gondótam rá!?"
Pedig közben Szögyal Rinpócse mai napra (december 17. oldalszám nélkül) rendelt bölcsessége pont úgy kezdődik: "A gyakorlatok során megtanultad, hogy életedet leegyszerűsítsd, és egyre kevesebb lehetőséget adj az egónak arra, hogy megcsalhasson." (Szögyal Rp.: Napról napra, Carthaphilus Kiadó, 2007.)
Namost a páros női fele épp ezt várná a féfiállattól, hogy legyen egyszerű mint egy erdei patak az unalmasabb szakaszán, alázatos mint egy fűszál, és egóját a sutba vágva talája ki a másik gondolatát is, miszerint krumpli. De nem biztos, hogy ez egy jogos elvárás.
Mert ugye kétségtelen, hogy a rinpócse a tibeti buddhista hagyomány mentén elmélkedik életről és halálról, és lehet hogy Lajos tudja, a krumpli léte vagy nemléte utoljára a nagy írországi éhínség (1845-50, kb. másfél millió halott) idején volt élet-halál kérdése, de a Fekvehányás utcában nem az. Krumpli lesz holnap is a boltban, Aranka ma már alkalmatlan a főzés bármely fajtájára, ha meg éhesek lesznek, van még otthon tegnapi zsömle meg kannás májkrém. Nem ér Michelin-csillagot az tény, de a túléléshez pont elég.
De interakciójuk, ettől még a bejárati ajtón keresztül is gondolatébresztő volt, bár az efféle gondolatok nagy részét az ember mégis elhessegetné magától.
Úgyhogy én meg közben nyomtam magamnak egy harmincnapos ingyenes Netflixet (fizetni nem áll szándékomban érte, nem is lenne miből, majd január közepén lemondom), mert bár Tarhonyáék lépcsőházi ordibálása kétségtelenül szórakoztató (vulgárbudhizmus peripatetikus kiadásban), a fenének sincs kedve állandóan az előszobában fülelni. A fotelt meg nem rángatom ki, kell az idebent is, mitöbb főleg.
És megnéztem legott Az ír című Scorsese filmet, hogy aztán a három és fél órás műegész után megint rájöjjek: nem szeretem a gengszterfilmeket. A Keresztapát Coppolától untam, a Bronxi mesét szintúgy, mondjuk a Casino még csak-csak, de az sem Scorsese, hanem Joe Pesci miatt.
A mostani darabot egyébként úgy minősítik, hogy történelmi bűnügyi dráma, pedig ez nettó gengszterfilm, ami egy jól bejáratott zsáner, nyugodtan hívhatnák így is. Mert önmagában az elnevezés hatalma itt nem működik, Az ír sem lesz jobb tőle. Mint ahogy az Ordenáré-páros enervált kurvaanyázása sem lesz könnyű, esti párkapcsolati cívódás, hiába igyekeznek annak láttatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése