Hú de rossz ez a cím. Nem felkiáltójellel mondom, csak úgy megjegyzésképp. Pedig az rendesen úgy történik, hogy van valami mondanivalóm a dolgok állássáról, és akkor írok valamit ide, és akkor a végén kiizadok valami címet is hozzá. Szinte soha nem írok kabátot a gombhoz, eleve nem tudom hova és meddig asszociálom majd magam, plusz nagyjából felennyira vagyok szellemes, mint amilyennek látszani szeretnék. És harmadannyira okos.
Hogy aztán minek látszom azt tudja fene, a látszás mindig a mások dolga, én minden esetre beleolvasom magam a régebbi szövegeimbe is, látom hol bújkálok a sorok között, na jó, talán az újságcikkek kivételek.
Egy filmkritikában vagy könyvismertetőben gyakran még az ízlésem sincs benne, nem arról írok, ami tetsszett, hanem amitt épp játszanak vagy amit véletlenül láttam, de azért oda még csak-csak becsúszik néhány igazi kedvenc. A stílus azonban valami műnyelv által leuralt, közhelyekkel operáló, színtelen szagtalan átlátszó mondathalmaz. Az már nem az enyém, csak az elvárásoké.
Az ismeretterjesztő, naná szociálpszichológiai szövegekben már látom magam, azok olyan tanárosak, de hát a tanítás is olyan mint afféle valami káros szenvedély, nem lehet hossszabban következmények nélkül csinálni. Szerencsére.
Ide a blogba meg úgy írok, mintha egy kocsmaasztalt támasztva dumálnék valami hasonszörű havernak. Mert bár évek óta nem voltam kocsmában, még emlékszem milyen volt az, elvégre kocsmákban telt főiskolás meg egyetemista korom egy jelentős része. Ahol nem egyszerűen ittunk (azt is tettük, sőt az volt az egyszerű része) de rendes huszonévesként minden délután háromtól megváltottuk a tudományt, a világot, de minimum a Puskin utca környékét. Megvoltak az alaptémák, filozófia, szociológia, történelem, néhány sörrel később filmek, rock, punk, melyik tanár hülye, újabb pár sörrel később pedig hogy ki kivel dug. Illetve mi kivel. Ez volt Wittgenstein találkozása a bazmegeléssel a Spartacus sörözőben.
Nem létezik már egyik egykori asztaltársaság sem, húsz évvel öregebbek vagyunk, húsz évvel közelebb a halálhoz, karrier és család, vagy épp ezek hiánya, de egyre kevesebb közünk lenne egymáshoz. Hamár amúgyis.
Nem, nem járok érettségi találkozókra, fősulis évfolyamtalálkozókra (középkorú anyukák mesélnek a gyerekeikről, ez engem hol érint?), az egyetemi barátok sem erőltetik az ilyesmit, és tényleg kétséges, hogy lenne-e még mondanivalónk egymásnak. Talán nem sok, és évről évre egyre kevesebb.
Sóval marad ez a kis felület itt, a virtuális kocsmaasztal. Ülnék én igazinál is, alkoholmentes sört pöckölgetve, mint egy igazi férfi, aki már megharcolta a magáét, de valójában fotel van meg tea, mint aki aki már fejben is őszül. Ha már ott dől el minden (amúgy nem).
Szóval a virtuális kocsmasztal mellől írok, a virtuális söröm és a konkrét zöldteám mellől monologizálok a billentyűzeten, inentől így tesssék ezt olvasni! És milyen jó, hogy lassan ezerötszáz bejegyzés után ezt tisztáztam, nem utolsó sorban magammal is. Olyan száraz, könnyű érzés, de még elég diszkrét.
Hú de meta lett ez a szöveg...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése