Az ünnepek közötti hírapályban (hívhatnánk uborkaszeonnak, de uborka csak a hűtőben van savanyúság formájában) az Indexen címlapot ért az a cikk, mely a doktori disszertációk és szakdolgozatok papíralapúságával foglalkozik.
Merthogy rengeteg köbméter papír megy el ezekre a művekre, melyek aztán szinte mindig olvasatlanul porosodnak a könyvtárak polcain. Hisz Gutenberg óta közhely, hogy a könyv, és általában a nyomtatott szöveg az nagyon időtálló információhordozó, évszázadokat iss átvészelhet, de egy húsz évvel ezelőtti floppira már csak hülyén tudunk, tényleg nem lehet már hova bedugni. És hogy a mostani memóriakártyákkal mi lesz húsz év múlva, azt sem lehet még tudni.
Ezzel együtt tényleg lehet hogy felesleges a rengeteg, raktárban porosódó keménykötésű valami, ha már úgysem olvassa senki őket. (Én mondjuk kétszer találkoztam az egyetemi szakdolimra való hivatkozással, és lehet hogy már ez is átlag feletti.)
De a doktori disszertációm eleve csak félkész lett, viszont nem nyomtattam ki, csak a néhánnyal ezelőtti laptopomon volt megtalálható, meg egy pendrive-on, amit valószínűleg megevett a kutya.
Szóvl legalább ezzel nem növeltem az ökológiai lábnyomomat, ha már van sok kötetnyi papíralapú bélyegem, és lépcsőház szinten komoly nejlonzacskó-gyűjtőnek számítok. Illetve számítom magam.
De legalább nem is környezetvédelemből írtam volna a textust, hanem (leginkább) vallásszociológiából, és hát a vallásokban ugye fontosak a szent könyvek, miközben a Szent SD-kártya az korántsem hangzik olyan jól.
Bár ki tudja? Egy modernizált Biblia szlengben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése