És én tényleg benne voltam anno egy Mókus őrsben, általános iskola, kidobos-úttörő paradigma, you know, de volt az osztályban másik őrs is, én meg abba akarta inkább lenni. Mert abban volt a Soós Viki, én meg igazságtalannak éreztem a sorstól, hogy én meg a másikban.
Persze az egésznek nem volt túl sok jelentősége, annyira nem túl sok, hogy gyakorlatilag semmi. Hogy az osztály többi csaja hogy oszlott meg, azt nem is tudom már, hogy Gyöngyi (a kedvenc padtársam) melyikben volt, vagy épp Melinda, azt már harmincpár év jótékony homálya fedi.
De az érdekes gondolat (na jó, nem annyira, csak nekem épp most), hogy mennyire fontos bírt lenni tizenévesen a valahová tartozás. Mondhatni kerestük az identitásunkat, és ehhez kellett egy csoport, aztán megtaláltunk valamit és ahhoz is kellettek a mások, most meg itt állok (immár egyes számban), és hova lett az identitásom? De tényleg, ki vitte el? A cica? Nem, az csak egészen bugyuta gyerekmondókákban visz el bármit is, egy rendes macska az öl, ha teheti, nem ejt túszokat.
Hol vannak ifjúkorom barátai? (Igen tudom, 200-tól 2000 kilométerig szerteszét, nekem meg nem megy túl jól a netes kapcsolattartás, például mert őszintén és szívből gyűlölöm a fészbukot.) De az tényleg, valóban és igenis zavaró, ha az ember fő identitása az, hogy én vagyok a faszi, aki marhaságokat ír ide, meg tűrhető palacsintát süt magának.
Állítólag az ember negyven felett már nemigen szerez új barátokat, vagy legalább is nehezen, pláne ha nincs hol, én tényleg dumálok a teknősnek is, ha már nagyon feszít a közléskényszer, de ő csak néz. Meg visszahúzódik a páncéljába, mintha már szintén feladná. Pedig csak hüllő, azok meg ilyenek.
És hát ja, az elmúlt tizensok évben is volt Mókusőrs, de lassan kikopott, senki nem csönget már be váratlanul, nem marad itt éjszakába nyúlóan jó filmeket nézve, mert akik még tennék, azok ugye a sokszáz kilométerről nem ugranak át egy pizzával meg egy üveg borral.
Ha az ember lassan kimarad mások életéből, annak az a súlyos következménye, hogy kimarad a sajátjából is. Szerintem amúgy ostoba falvédő-filozófia, hogy mások által éljük meg magukat is, de nem teljesen az. Ha csak a maradékelven jönnek a mások (munkatársak, eladók a sarki boltból, a csajod akinek már elege van belőled, de megszokásból még kulcsa van hozzád) - szóva ezekből már nem adódik az 'otthonvagyok' érzés, ikább a 'máshollenék', de hol? Und kivel, na igen ez itt a kérdés...
A Mókusőrs azért hiányzik persze, épp pont ahogy hiányzik a folyadékbevitel meg a mozgáskoordináció ha nem megy jól, mert van az normálisan, csak feltűnik, ha mégis kimarad. Ám ha már nincs meg az őrs, legalább egy Mókus maradhatott volna, együtt utálhatnánk a karácsonyt, meg általában az ünnepeket. meghitten, mert utálni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy... A kibaszott égen, igen ott.
Felszegett fejjel majdnem látjuk a fényes jövőt, de szerencsére előtte még időben lesütjük tekintetünk. Van hova.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése