A jó szépirodalom állítólag olyan, hogy az ember némileg magára ismerhet benne. Tudja fene, igazából ki állít ilyesmiket, akkora ordas egy közhely, hogy akár magamtól iseszembe juthatott.
És ez a felismerés-dolog onnan kattanhatott be hogy mostanában egyre szélsőségesebb az olvasmány-listám, délután még valami buddhista vagy hindu szöveget olvasgatok (nem ritkán valami általuk szentként tisztelt korpuszt), esetleg némi meditációval is próbálkozom, de estére már csak Charles Bukowskit vagy Hunter S. Thompsont van kedvem és erőm olvasni. Szigorú háttértévézés mellett, de eme remek szerzőkhöz eleve hozzátartozik a durva civilizációs háttérzaj, úgy is mint a végtelenített sitcomok, az autófelújítós meg a légikatasztrófás műsorok. Utóbbiakra különösen jól rezonál Bukowski prózája, mert a tévében megy a hetven halott harminc sebesült az alaszkai vadonban, Bukowski mg arról ír hogy már megint valami prosti mellett ébredt részegen, valami külvárosban. Élete egy jeletős szeletében katasztrófasújtotta terület volt maga is, csak míg ő kicsiben művelte, ócska alkalmi munkák és poloskás albérleti szobák közt tántorogva, addig a légikasztrafóknál igazi tömeghalál van, meg híradós forgatócsoportok.
Oké, hát ezek a témák is találkozhatnak a keleti szent iratokkal, elvégre a Mahabharátában is van egy grandiózus testvérháború két rivális dinasztia között, és az egész Bhagavad-Gíta a kuruksetrai csatamezőn játszódik, pont mielőtt indul az öldöklés. De ott még mindenféle dicső hadvezérek, meg félistenek nyomultak, valamikor az ókorban, ma meg már csak légikatasztrófák vannak meg nemzetközi terrorizmus. Semmi fennköltség, de még nyomokban sem.
Na ilyenkor valahol mégis értem, miért kell ősi eposzokat és zen-buddhista bölcsességeket alkesz, drogos és nem ritkán paranoid írók műveivel kiegyensúlyozni. Hogy a nagy mitológiák és kinyilatkoztatott igazságok után azért karcoljon is valami, mert mindennapi tapasztalataink szerint az élet sokkal inkább egy poloskás padlásszoba, mintsem színes,szélesvásznú lovagregény, erős hőskölteményes beütéssel.
Valami ilyesmi:
"- A faszomat, elegem van a festésből, menjünk el valahova. Nem bírom már az olaj szagát, unom már, hogy én vagyok a legjobb. Unom már várni a halált: Menjünk el valahová - mondta a férfi.
- De hova? - kérdezte a nő.
- Bárhová. Enni, inni, nézelődni.
- Jorg - kérdezte a nő -, mihez kezdjek majd ha meghalsz?
- Eszel, alszol, baszol, pisálsz, szarsz, öltözködsz, járkálsz le-föl, és hisztizel.
-De én biztonságra vágyom.
- Ki nem?
- Úgy értem, még csak össze sem vagyunk házasodva. Még csak az életbiztosításodat sem vehetem majd föl.
- Az mindegy, emiatt ne aggódj. Emellett pedig hadd emlékeztesselek rá, hogy te nem hiszel a házasságban, Arlene."
(Charles Bukowski: Kíméletes, mint egy sáska)
És bár az említett szerzők (plusz mondjuk még William S. Burroughs) finoman szólva sem voltak mintapolgárok, de legalább dícséretes módon hagyták a fenébe a romantikát, megírták a modernitás kollektív tudattalanjának igazán árnyékos oldalát, ha már a kollektív felettes énre igyekezett rátenyerelni a popkultúra. Pedig a harmincas szinglik nem úgy élnek mint a Jóbarátokban, az egyetemi világ nem olyan lazán vicces, mint az Agymenőkben, Harry Potter kurvára csak egy kitalált karakter, a marveles-díszís szuperhősök meg már a filmvásznon is különösen hülyén festenek, és most képzeljük el őket a sarki kocsma előtt.
Akkor már inkább Bukowski, aki nem volt szép, nem volt kedves, de főleg nem írt ilyesmiket. És Thompsonnal ellentétben végig realista maradt, és egyenetlen élete dacára nem egy zakkant paranoiásként végezte, mint a kolléga.
C. Bukowski egy épp újra aktuális pólóban (ujnautilus.info)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése