Nekem ma jött szembe a 444-en a The Muffs nevű dél-kaliforniai, mondjuk hogy punkos beütésű indierock-banda, akikről én eddig nem hallottam. És innentől már eleve kevesebbet fogok, tekintettel arra, hogy az énekesnője, Kim Shattuck idén halt meg, így több feloszlás és újjáalakulás után márr biztos nem lesznek többet Muffok.
Bár ez a szó nekem bizzarul hangzik ebben a kontextusban, hisz utolsó felállásukban egy klasszikus trió voltak, ahol Kim (na igen, máig nem is halottam róla, dde máris csak Kim, elvégre rockzenész volt és ismerős a stílusa) énekelt és gitározottt, a dobos meg a basszgitáros viszont két pasi volt, tehát nem igazán muffok. De a zenéjük az jó, és nem csak az a szám a fura szomszéd srácról, amit Szily L. újságíró foglalkozású horgász az elmúlt évtized legjobbjának nevezett:
Ez a fajta zene azért jó, mert úgy tud reménytelen és kiábrándult is lenni néha, hogy ezt is felülírja egy pimasz grimasszal, és közben meg akkora lendület van benne, mint egy gyorsvonatban. Nem expresszben, ez nem speedmetal vagy gördeszkás punk, de rendesen átrobog az emberen a három gyorsított személy. (Már ha valaki érti a hülye vasúti metaforáimat...)
És bár a fenti szám azért letagadhatatlanul a közhelyes módon napfényes Kalifornából származik, voltak ennél kacrosabb dolgaik is, például az alábbi Oh Nina című opusz, melynek a refrénja a magyar fülnek úgy hangzik hogy nínó, nínó, de nem a Fuck the Police értelmében. Elvégre ez nem gengszter-rap, hanem szétcsúszó punk, a minőségi fajtából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése