Csillagok alatt, szuperhősök helyett

Sárgul a savanyúságtól az irigy szőlő. De lesz még lágy kenyér.

Most néztem újra az Interstellart, vagyis magyarul a Csillagokok közötteket, és tényleg irigylem a főhőseit. Mert  egy olyan Földön élnek ugyan, ahol állandóan porviharok cseszik el az ember napját, és az egyelen megmaradt élelem a kukorica, de közben repkedhetnek az űrbe bele, világmegmentési céllal, naná.

Mindenféle bolygókon kerülnek változatos módon életveszélybe, feketét lyukasztanak a szingularitásokba, és ötdimenziós pángalaktikusok veszik őket emberszámba. Hogy mi az a szingularitás, azt anno nem magoltam meg, de bepróbálom felidézni.

Nos, a gravitációs szingularitás az valami olyasmi, ahol a gravitáció és így a téridő görbülete végtelen, a garvitáció kígyója nem csak hogy a saját farkába harap, de addig nyeli be a saját farkát, míg le nem nyeli saját magát egészében, és el nem tűnik, pontosabban amíg egyetlen matematikai ponttá nem sűrűsödik. (Ezt mondjuk ssem értettem, hogy a matematikai pont az úgy van hogy nincs, a dolog aminek nincs kiterjedése az talán csak a fejünkben létezik, az kérem maga a tömény absztrakció, és nem képzőművészeti értelemben.)

nevedbenasorsod.hu

Szóval képzejük el, hogy a fenti kígyó egyre többet és többet nyel el magából míg el nem tűnik a szemünk elől, akkor ő lesz egy csúszómászó-szinguratitás, amit már csak matemetikailaag tudunk leírni, mert látni vagy megmérni már egyáltalán nem. Elbújik az eseményhorizont mögé, bármit is jelentsen az, elvégre mégis inkább bölcsész lennék, mint bármi más.

De a filmben valahogy belevetődnek egy ilyen fekete lyukba, a szupergörbe téridőbe és kikötnek egy máásik galaxisban. Leszállnak egy teljesen felesleges bolgóra, elég indokolatlanul, és vire visszaszálnak nekik pár óra múlva, kiderül, hogy máshol már huszhárom év telt el. Aztán főhősünk a messzi-meszi galaxisból gravitációs hullámokkal löködi le  könyveket az otthoni polcról, hogy üzenjen vele, de én itt már megint elveszítettem a fonalat, szerintem a rendező meg a forgatókönyv-író sem tudott mit kezdeni vele, úgyhogy löktek valami kvatumfizika-szerű blablát.

A film eleje tök hangulatos, és követhető is, de az utolsó negyedének nettó semmi értelme, de látványos, mint mikor a Star Wrasba megáll a látható sebességgel repülő (!) lézersugár-darab a levegőben. Röhögni legalább lehet rajta, vagy idegeskedni, hogy itt most a néző hülyére lett véve, de ez idegálapot kérdése, meg hogy mit szívtunk előtte.

Ezel együtt az Interstellar még mindig sokkal nézhetőbb, mint bármelyik szuperhősös ostobaság,, az ilyen Amerika Kapitány-szerű borzalmakra én letöltendőt adnék, szívből nekibuzdulva.