... legalább is ez az egyik kulcsmondat a bizonytalan identitású földalatti mozgalom kódszövegeiben. Az Egyik csata a másik után című Paul Thomas Anderson-filmnek - már túl a magánéleti megzuhanásokon - a legjobb része kétségkívül az, amikor a szereplők már annyira megszokják a nonstop küzdeni valamiértet, hogy lassan a kávészünet is haditanácsnak minősül. Mert Amerikában háború van, érdekcsoportok, eszmék és társadalmi rétegek vívnak egymással folytonos, jobbára összeesküvés-elméletekbe torkolló csatákat. Az összeesküvés-elméletek viszont ölnek, feltéve ha komolyan gondolják őket, mint itt az illegális bevándorlókat mentő latino (und illegál) akciócsoport, vagy a posztmodern, s corporate-hangulatú Ku-Klux-Klánként működő, kőgazdag náci seggfejekből álló Karácsonyi Kalandorok.
A főszereplő, álnevén Bob (Leo DiCaprio) az előbbinek volt afféle robbantási szakértője, ami fontos pozíció egy kvázi-terrorista sejtnél, amely persze hogy forradalmárként definiálja magát. Ott jött össze gyermeke, Charlene anyjával, akivel viszont nem lesznek egy család, mert a csaj megy a következő csatába, és nem mellesleg bizarr, talán az imádkozó sáskánál divatos násztáncot jár az őket üldöző karótnyelt katonatiszttel, Lockjaw-val (Sean Penn), bár a fejét nem harapja le. Mondjuk nem is sáskajellemű, viszont egyesek szerint egy patkány.
A fő történetszálban/ idősíkon Bob (igazából Pat, nem mintha számítana) és a már kamasz lánya még mindig bujkálnak a mindenki elől, de annyira, hogy a pasi maga elől is bujkál, főleg fű és pia segítségével, így nem igazán neveli a lányát, mint inkább gyakran van egy légtérben vele. Mondjuk a lány nevelné őt, de nem hagyja, plusz mikor konspiráltan találkoznia kellene a régi elvtárs-bajtársakkal, úgy be van állva, hogy nem is emlékszik a titkos találkahelyre.
Charlene anyja meg annyira fékezett habzásúan elvhű, hogy Lockjaw besúgója lesz, amennyiben valami alku keretében eltünteti őt a tanúvédelem, miközben bajtársait levadásszák. (És erős a gyanú, hogy, igazából Lockjaw a lány biológiai apja, elvégre már tizenhat évvel korábban is egy kúrásért cserébe hagyta futni Pat/Bob csaját.)
Szóval mindenki gyanús, aki nem gyanús, ellenség lapulhat a telefonfülke mögött is, de legalább a érzelmi és rokoni viszonyok is zavarosak. És csak ekkor indul, úgy háromnegyed óra múltán az igazi cselekmény. De ebbe nem megyek bele, mert ez a film legalább annyira jó mint amennyire hosszú, ezt meg kell nézni. Van benne sok menekülés, konspiráció, árulás, forradalmi apácák, agyhalott milíciák, jó dumák, ócska akciók, még ócskább (közel)jövőkép és nagyon sötét humor.
(Pl. Hogyan is likvidálnak egy fekával háló tagot a rohadt gazdagon árja felsőbbrendűek? Igen, elgázosítással, aztán jöhet a krematórium, mintha nem a 2020-as években lennénk, Ámerikában. Benicio Del Toro meg egy karatemester, és hitelesen csinálja, tényleg valami hiba van a Mátrixban.)
És mivel ez egy szürrealista ám mégis életszagú darab, explicit happy end ugyan nincs benne, de valami szomorkásan bizakodó feloldás talán, ám addig is sok a vér, a veríték és a könny, mintha maga Winston Churchill ígérte volna be. A permanens, de a háttérben zajló polgárháború az alap, minden egyéni vágy és sérelem csak ennek keretében értelmeződik, általában ezt hívják paranoiának, kivéve ha az embert tényleg üldözik.
p.s. Nem lennék meglepve, ha Sean Penn-t megkínálnák egy Oszkár-jelüléssel, bár van neki már kettő, szóval tőlem adhatják olyannak is, akinek még egy se van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése