Némi hezitálás után megnéztem A menekülő ember idei verzióját, a nem tudom miért. Igazából az 1987-es, Arnold Schwarzenegger-féle se tetszett, még a tizenéves önmagamnak sem, egy tucat akciófilmnek láttam (pedig akkoriban még nem rühelltem ennyire a műfajt), amihez egy színészt sem bírtak keríteni főszereplőnek. (Herr Schwarz soha egy pillanatig nem volt színész, ő nem játszott a vásznon, csak látszott, de ez elég volt egy hollywoodi karrierhez. Hogy Kalifornia kormányzójaként milyen volt, azt tudja a fene, nekem csak a teknősöm kaliforniai származású, de őt nem érdekli a politika.)
Ezzel a mostani változattal meg azért mertem megpróbálkozni végül, mert az az Edgar Wright rendezte, aki a Vaskabátok (valójában: Hot Fuzz) meg a Világvége című remek darabokat is, és vártam azt a jellegzetes hangulatot, az elengedhetetlen suttyó és sötét humorral. De itt nem volt ilyen.
Ebben a filmben nincs irónia, se szarkazmus, egyáltalán humor se nagyon, csak vacak akciófilmes drámázás. (Mert van olyan, hogy külön akciófilmes drámázás. Például: A hősnek elrabolják megerőszakolni a feleségét/lányát/kutyáját, ő meg csakis értük szétkapja a fél várost/országot/galaxist, tömeghalállal körítve a szeret nevében elkövetett erőszakos önmegvalósítását. Ilyenkor eleinte minden nagyon gromek, boldogan él, míg meg nem hal valaki, és akkor nagyon keményen néz el a távolba, majd előveszi a szekrény mélyéről a gépkarabélyt, meg a terroristabelező kését. A tarthatatlan fennforgás így gyors vérbenforgásba fordul, ez maga az akciódrámaiság veleje.)
Az pedig csak most esett le, hogy a cucc egy Stephen King-regényből adaptálódott. Nem olvastam, és két ócska filmes verzió elszenvedése után nem is fogom. King írt már néhány zseniális könyvet (a kedvenc a Rémkoppantók, avagy The Tommyknockers), meg egy csomó szart, és sosem éreztem vágyat, hogy az összeset kipróbáljam.
Szóval ez a film csak kicsit több, mint a régebbi, de nem jobb. Az a társadalomkritika, ami 87-ben még lehetett újszerű (a média csak használja az embert, kicsontozza, de szó szerint, kizárólag a profitért; a társadalom meg disztópikusan vergődik az erőszakos und elnyomó hatalom markában), na az ma már csak unalomig koptatott közhely. Hiába teszi Wright a hangsúlyt az elnyomásra, meg hogy mi lesz, ha föl-fölkel sok éhes proletár, a témához semmit az égvilágon nem tud hozzátenni. Korrekt iparosmunka az egész, mondanám, de nem teszem, egy jó iparosban ennél több a kreativitás. Egyesek szerint A menekülő ember aktuális verziója „a kilátástalan néplélekről mesél, amely számára még az anarchia is vonzóbb az elnyomó rendszernél“, de én nem így látom. Én bárcsak ne láttam volna ezt. Merthát:
- Lapos közhelygyűjtemény, akciófilmben előadva, brrr...
- Unalmas főhős, akinek drukkolni se lehet. (Ki hitte volna, hogy valaki lefelé megugorja az osztrák termnitátor antiszínészségét?)
- Nincs dráma, nincs tét, hiába próbálnak valami könnyfacsaró háttérsztorit tákolni az alkotók. A beteg gyerek mellől (fú ember, gyószerre kell a pénz!) csak a háromlábú, öreg hűséges kutyát hiányoltam a történet giccs-szálából.
Összességében ennél a műalkotásnál egy reggeli hasmenés is több izgalmat tartogat, egy hazai trash-reality-ben több az (igaz, nem szándékos, csak látens) társadalomkritika, és a 42-es buszon hitelesebb figurák ülnek egy átlag szerda délelőtt.
A látványvilága az mondjuk nagyobbrészt rendben van, csak épp már rég (kerek 130 évvel) túl vagyunk Auguste és Louis Lumière első nyilvános vetítésein, a látvány maga ma már semmire nem elég.
16 éven felülieknek nem ajánlott! Alattiaknak se...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése