Már leírtam itt is, hogy ha választani kellen, hol élnék és mikor, részemről az 1970-es évek második felének Londonját választanám. A punk nagy korszakát, és epicentrumát. Ehhez képest fura, hogy eddig valahogy nem került a szemem elé az Így csajozz egy földönkívülivel című ügydarab, gondolom a címe miatt. (A tudomány jelen állása szerint ez a „hangyák a gatyában"-effektus, mikor már annak gondolata is végtelenül taszító, hogy az ember belenézzen a filmbe.)
Pdgig a hülye című (2017-es)műegész pont 1977-ben játszódik egy nem túl vonzó londoni külvárosban, Croydonban. Van három fiatal srác, nagyon punkok, bár anyutól kérnek pénzt koncertjegyre, és akkor ők a királynő ezüstjubileuma helyett valami házibuliba tévednek be, ahol pont az emberi civilizációt tanulmányozza néhány földönkívüli. Hát igen, ha civilizációsan fejlődtünk is az elmúlt közel ötven évben, de kulturálisan az volt a csúcs (dobogós még a neogótika és az absztrakt expresszionizmus).
A három srácnak nem tűnik fel, hogy a vendéglátóik konkrét űrturisták (akiknek még a Westminster apátságot sincs idejük megnézni), ráadásul valami olyan faj képviseletében, melynek egyedei nem egyszerűen hisznek a lélekándorlásban, hanem emlékeznek is az előző életeikre. Fura fazonok, na. Ám a külvárosi mamahotel-punkoknak bejönnek, mert maguk is igen nonkonformak (szeretnének lenni), az alien csajok meg feszülős latexrucikat hordanak. Így a három csávóból kettő már fel is gerjed, a harmadik Enn (Alex Sharp) viszont félszegebb, de ép ezért bír összerezonálni Zan-nel (Elle Fanning), aki a maga kissé robotikus módján lázadozgat az eléggé falanszter-hangulatú saját kultúrája ellen. Úgyhogy bejön neki a punk, és a földi módon bulizás jogát követeli az egész croydoni űrlény-kolóniának. (Ami leginkább egy betépett osztálykirándulásra hajaz, nagyjából az is.) Végül csak ő kap egy 48 órás eltávot az ideiglenes emberi testében, úgyhogy gyorsan megtanul enni, és... na igen, kakálni is, ami új, gondolom addig főleg fényevő lehetett. Vagy csak annyira ideiglenes az emberi alakja, hogy arra a kis időre meglenne evés meg alvás nélkül...
És akkor jönnek tapasztalati kalandok (miszerint adatgyűjtés), egy kitekert felnövéstörténet, mert ugyan az idegenek valami nagyon fejlett civilizációt képviselnek, csak épp még gyerekek a nyári táborban. És mikor Zan punkoskodik, miközben még mindig nem igazán érti, mi is az, felfedezi magának a helyi klub kiégetten cinikus főnénije (Nicole Kidman), azaz űrlényül a „szülőtanár“, és berántja egy helyi zenekar fellépésére. Ami nagy dolog egy olyan faj képviselőjétől, akiről nem is tudják, mekkora punk, hisz osztódással szaporodnak, és kannibalizmussal tartják fenn magukat.
Mindez még érdekes is egy kicsit (csak a vége rémesen giccses), de nekem nyilván a miliő jött be elsősorban, a környezet, a zene, az eszement karakterek, bár kevesebb bizarr idegen szokás, és több plafonra hányós „hey ho, let"s go!“ jobban esett volna. Az egész film alapvetően fésületlen, csapongó és kicsit dedós, de ez inkább előnyére válik, mint hátrányára. Egynek mindenképp jó, Elle Fanning meg szerintem tényleg űrlény, egy Autisztikus Alien, úgyhogy Rómeót biztos nem tudná eljátszani a Júliában, de itt (miként az új Predator-film idegesítő androidjaként is) igazán önazonos.
p.s. Csak utólag vettem észre, hogy a film Neil Gaiman "How to Talk to Girls at Parties" című novelláját adaptálta, és ő volt az egyik producer is. Márpedig NG ha nem is a kedvenc íróim egyike, de több könyvét is kedveltem már, mint a Sosehol (Neverwhere), vagy a Terry Pratchettel közösen elkövetett Elveszett próféciák (igazából: Good Omens). Ja, meg az Amerikai istenek is elég jó regény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése