Én az elsőn lakom. Lakok. De Roy Andersson svéd filmes biztos a másodikon, és onnan énekelte a címben jelzett című moziját, ami tényleg formabontó egy darab. Konkrét története nincs, elvégre a világ, amit elénk tár erősen szétesőben, így a Dalok... is szkeccsek laza, asszociatív egymásutánja, sok jelenet simán felcserélhető lenne egy másikkal, nem tűnne fel annak a koherenciának a hiánya, ami eleve benne se volt. E tekintetben már megelőlegezi a rendező egy későbbi darabját, az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről című veretes opuszt.
A kis szürreális életképek összekötő eleme itt Kalle, a bútorkereskedő (aki felgyújtja a boltját nagy nekikeseredésében), valahogy ő tűnik fel több történet-szilánk oldalvizén is. De kap egy kis teret a fia, aki addig ír verseket, míg beleőrül; a kétbalkezes bűvész, aki tényleg nekiáll kettéfűrészelni egy nézőt; a csődbe ment kegytárgy-díler, amint épp szemétbe dobja a feszületeket; a vén hülye tábornok, aki a karlendítéssel reagál a vezérkar születésnapi üdvözletére, és mindeközben a részvényárak zuhanása miatt a zombikként vonuló tüntetők, hangosan jajgatva korbácsolják egymást az utcákon. Ahol valamiért folyton dugó van, pedig senki nem megy komolyabban sehová. De van még egyházilag asszisztált emberáldozat, meg a legutóbbi világháborúból itt felejtett kísértet is.
Repetitív, rideg-nyavajgós-bukolikus a cucc, de hát milyen is lenne egy abszurd szkeccsfilm, ami tényleg pár perces, egymáshoz csak lazán, vagy egyáltalán nem kapcsolódó párpercek összessége. Értelmezni meg bárhogy lehet, mindent elbír, különböző kommentekben egyaránt felbukkan, hogy ez igaz egzisztenciális dráma, az Élet abszurditásának görbe tükrében, vagy a végletesen elidegenedett posztmodern társadalom kritikája, miközben van olyan is, aki szerint ez csak „intellektuális faszverés“.
Szerintem egyébként a középső lehet a jó megfejtés, miszerint az ezredfordulóra, mikor a film készült, már éppen összerogyni látszott az addigi skandináv, ezen belül svéd jóléti modell, és sokaknak lett napi élménye az anyagi-egzisztenciális vészhelyzet. Valami bűzlött Dániában, meg máshol is a skandináv vidéken, és az akkor már egy ideje csak reklámfilmesként (magasan) jegyzett Andersson erre reflektál.
A fil képi világa hidegen szürkésbarna, nagy kopár terek, harminc éve ugyanúgy egyformán barátságtalan lakásbelsők, ezekkel a háttérben meg nem szép (azaz mindennapi) emberek minimalista párbeszédeket mantráznak egymással - úgyhogy a Dalok a második emeltről úgy kisrealista, hogy közben teljesen komolyan abszurd (szóval nem a monthy pythoni értelemben), a filmnyelve meg leginkább valami posztposzt expresszionista, már ha van értelme egyáltalán ennek a jelzőnek. És kicsit szimbolista is, ha már úgyis mindent belelátok. A felvázolt helyzetek az egyéni kis életvilágok szintjén tragikusak, de itt az északi félteke északibb felén már a tragédiák is ridegen banálisak, semmi latinos temperamentum, csak a részvétlenül lemészárolt jövők.
És az egész mindezzel együtt - jobb pillanataiban - rém szórakoztató, na meg hordozza azt vigaszt, hogy mi saját kis életünk azért nem ennyire szar. Bár közelebbről nézve, lehet hogy szarabb. Kivéve ha igaz az ötvenedik perc közepén bennem megfogalmazódott hipotézis, hogy a szereplők nagy része valójában halott. Elvégre túl sokan viselnek egyfajta hullasminket, és amit látunk, az csak részben a negyed századdal ezelőtti Svédország, de legalább ennyire a Purgatórium is, ami egyúttal megmagyarázná a teljesen élhetetlen környezetet. (És jut eszembe, gyakorlatilag csak azok mutatnak valódi, és néha egy kicsit pozitív érzelmeket, akiknek nem olyan az arca, minta egy temetkezési vállalkozó sminkelte volna ki őket, valami olcsó viasszal.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése