A tavalyi Bird című brit mozi pont az a „kis életek“ típusú felnövéstörténet, amit igen bírok, és ahogy az az író-rendező Andrea Arnoldtól megszokott, ez is egy kissé szétcsúszott munkásosztálybeli családban, vagy inkább rokonságban játszódik. Középpontban egy a tizenkét éves csaj, Bailey zaklatott mindennapjaival, amiben épp nagy változások jönnek az alatt a kábé egy hét alatt, amit a filmidő átfog.
A faterja nősülni készül, a féltestvér bátyja szökni a terhes barátnőjével, miközben az anyja a három újabb keletű gyerekével él, meg egy bántalmaztó kapcsolatban. Mondjuk Bailey és az apja Bug sem a Savoyban lakik, hanem egy lepusztult társasházban, amolyan cifra szegénységben. Azaz jó ruhákat hordanak, miközben lassan a fejükre omlik a szétgraffitizett lakás, és menő mobiljaik meg elektromos rollereik vannak, de igazi bútorokra már nem telik a családi kasszából. És történik mindez Észak-Kent csóró végén, a rozsdaövezetté vált egykori iparvidéken.
Bailey bátyja - saját definíciója szerint - valami suttyó „igazságosztó“ banda keretében terrorizálja a környékbelieket, de mikor egyszer a húgát is magával viszi, és rájuk hívják a rendőröket, a lány úgy elszalad, hogy másnap reggel valami réten ébred. Is találkozik a fura fejű fazonnal, aki Bird (avagy madár, kissé a „bagoly mondja verébnek alapon), aki az anyját keresi, abban a lakókocsiparkban, ahol Bailey anyja is vegetált korábban.
És akkor van bőven sértődés, árulás, családon belüli zsarolás és erőszak, meg a nagytesó bevetése a mutter új pasija ellen, meg a fater legújabb nagy üzlete, a békanyálkából készülő lakótelepi drog. Szóval az egész eleve egy olyan permanens káosz, ami csak fokozódni látszik. Mert nehéz ügy a folyton átrendeződő rokonságban létezni, és a kissé álmodozó, ezzel együtt önreflexív (vagyis: koravén) kiskamasz lesz az, aki a legjózanabb tud maradni (minden értelemben) a gyanús ügyletekkel foglalatoskodó felnőttekhez képest, pedig épp akkor kezd menstruálni. (Ami azért is problémás, mert Bailey nemi identitása sem teljesen kiforrott még, többen is belelátnak a karakterébe egyfajta queer-azonosságot.) És nem mellesleg, Baileyt tényleg érdekli a világ, akkori ha csak a külvárosi lepattantság jut neki, így mivel folyton a telefonjával készít videókat, azokban feltűnően sok a madár, rovar és egyéb állat. Talán mert egy sirályban vagy egy pillangóban meglátja azt a harmóniát, amit a hozzátartozóiban csak néha és nyomokban.
Bird meg afféle furcsa, munkásnegyedbeli szuperhős, pedig csak annyi a szuperképessége, hogy a lehangoló helyzetekben is képes meglátni valami jót, plusz empatikus és mentálisan némileg sérült. De abban a közegben ettől máris olyan, mintha a Marsról jött volna, egy „csak ide“ jeggyel. (Attól most tekintsünk el, hogy egy ponton tényleg madárrá változik, az csak olyan látomásos betoldás a nagy kisrealizmusba.) Ám mivel Bailey sem teljesen evilági (pontosabban avilági) szerzet, előbb-utóbb szükségképpen barátok lesznek, Bird afféle pótapaként is működik a lány mellett, amennyiben megvédi őt, aki meg segít neki felkutatni a rég nem látott családját.
És bár a sztori főleg dokumentarista módon földhözragadt, de az elejétől fogva van benne egy kevéske mágikus realizmus, épp csak annyi, hogy ne csússzon át valami tündéres-elvarázsolt fantasy skizofréniába, de ne is érezzük giccsesnek a befejezést. Pedig az, nem fájóan, csak kicsit túltolva az érzelmi nekilendülést. Amúgy klasszikus történet arról, hogy kell valakinek gyorsan, és csöppet idő előtt felnőtté válnia, ha már körülötte a többieknek ez az egész, mármint a felnőttség, vagy be sem következett, vagy komolyabb erőfeszítés nélkül elmúlt.
p.s. Az majdnem kimaradt, hogy ez a film szinte véletlenül került képbe, valójában csak azért, mert egy mellékszerep erejéig feltűnik benne Jason Williamson, aki a Sleaford Mods nevű poszt-punk, , lakossági beszólós rave duó egyik, szerintem kreatívabb fele. De tőlük már több számot is belinkeltem ide korábban...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése